Egyre több helyen és egyre komolyabb szinteken merül fel annak lehetősége, hogy Kanada az Európai Unió tagállamává váljon. Ez csak látszólag abszurdum: van az EU-nak most is olyan területe, amely nem az öreg kontinensen fekszik – elég csak az összes francia tengeren túli területet említeni Guadeloupe-tól Martinique-ig, Francia Guyanától Réunionig, tehát a földrajzi ellenérvek kissé sántítanának.

Elmondhatjuk, hogy Európa nem korlátozódik a kontinensre, az európaiság pedig főleg nem.
Ráadásul van még egy nyomós érv, ami Kanadát a belépésre sarkallhatja: az, hogy teljes joggal tart déli szomszédjától, a Donald Trump által vezetett Egyesült Államoktól. Ha más lakna a Fehér Házban, természetesen nem volna kitől vagy mitől félnie Ottawának, de Trump teljesen ki- és beszámíthatatlan. Mi történik, ha Putyin példájára egyszer csak megtámadja a vele szomszédos országot? Kanadát Európa katonai szempontból nem nagyon tudná kisegíteni, de egy átfogó gazdasági blokád az amerikai árucikkek ellen hatásos lehetne… ez a háború természetesen tökéletes őrültség lenne, de ugyanezt mondtuk Ukrajna megtámadására is – és tudjuk, hogy sem Trump, sem Putyin nem nevezhető túlzottan logikus gondolkodásúnak.
A Kanada és Ukrajna helyzete közötti analógiát elemzi Alekszej Bajer, a Szaharov Alapítvány igazgatótanácsának tagja a Moscow Timesban, egy figyelemreméltó esszében (https://ru.themoscowtimes.com/2026/09/11/severoamerikanskaya-ukraina-a205945) – lássuk tehát, ő hogyan értékeli a helyzetet.
Bajer szerint Kanada Trump számára olyan lehet, mint Putyinnak Ukrajna. És egyáltalán nem azért, mert Kanadában közel másfél millió ukrán nemzetiségű ember él.
Nem sokkal azután, hogy meghiúsultak az új kereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalások az Egyesült Államok és Kanada között, Donald Trump amerikai elnök rendeletet adott ki az Ontario-tó – az észak-amerikai Nagy-tavak egyike – átnevezéséről Amerika-tóra, és kijelentette: „Nem szándékozunk sokat foglalkozni Ontario állammal”.
Válás a tóparton
Trump névváltoztatási megszállottsága nem újdonság – ahogyan az új név választása sem: tavaly már átnevezte a Mexikói-öblöt Amerikai-öbölre, nemrég pedig azzal fenyegetőzött, hogy Új-Mexikó államot is átnevezi Új-Amerikává.
A tó átnevezésének óvodás szintű szeszélye mögött azonban valódi háború rejlik. Egyelőre kereskedelmi háború.
Trump tavaly felbontotta az Egyesült Államok, Kanada és Mexikó közötti háromoldalú megállapodást – amelyet még első elnöki ciklusa alatt ő maga kezdeményezett, és akkor még „a történelem legszebb kereskedelmi megállapodásának” nevezett.
Most azonban, miután az új megállapodásról szóló tárgyalások meghiúsultak, Washington azonnal különféle vámokat vetett ki a kanadai árukra, amire Ottawa szimmetrikusan reagált. Körülbelül 55 milliárd dollárnyi kereskedelmi forgalom esett az új, 15–50%-os vámok hatálya alá.
Ezek a vámok eltörpülnek a két ország közötti kereskedelmi forgalomhoz képest: az körülbelül 900 milliárd dollár. De Kanadát, amelynek viszonylag szerény a gazdasága, a kereskedelmi háború sokkal súlyosabban érinti. Az eszkalációra pedig még bőven van lehetőség. A két ország közötti 9000 kilométeres határon (az északi és déli határ együttvéve ilyen hosszú) számos gazdasági kapcsolat alakult ki, amelyeket meg lehet szakítani. Az olaj, a gáz, a fa, a műtrágya, az alumínium, a villamos energia, a víz és az autóalkatrészek szállítását bármikor le lehet állítani, ami tényleges kárt okoz a gazdaságnak. A vízi utakat is lezárhatják.
Kanada már azt is bejelentette, hogy az Egyesült Államok megkerülésével, az EU-val, Kínával, Indiával, Ausztráliával stb. kötött kereskedelmi megállapodások révén fokozatosan csökkenti függőségét a kiszámíthatatlan déli szomszédjától.
Hogy mi lesz ezután, azt a történelem fogja megmondani, amely – ahogy a Mark Twain-nek tulajdonított találó mondás tartja – nem annyira ismétli önmagát, mint inkább rímel. És a rímekkel kapcsolatban a helyzet rendkívül aggasztó.
Szomorú rímek
Először is: Trump rímel Putyinra. De legalábbis rá van hangolódva. Ne merüljünk el abban, hogy miért nem kritizálta Trump még egyszer sem az orosz diktátort, miért fogadta őt minden elképzelhető tisztelettel Alaszkában stb. Maradjunk csak a rímeknél.
Második elnöki ciklusában Trump következetesen építi saját, putyini mintára szabott autoriter rendszerét – csak az eredetinél sokkal gyorsabban. Magához kötötte a Republikánus Pártot, átformálta és az „Egységes Oroszország” hasonmásává tette. Ennek segítségével a hatalom harmadik ágát, a Legfelsőbb Bíróságot is zsebre vághatta. Akárcsak Putyin Oroszországában, a minisztériumok és hivatalok élére alkalmatlan, de lojális talpnyalók és talpnyalók kerültek. A független sajtót, az egyetemeket és a kulturális szervezeteket támadások érik – és sokan vagy eladták magukat, vagy elhallgattak.
Az ideológia is hasonló, például állandóan a vallást és a hagyományos családi értékeket dicsérik, amelyek valamilyen oknál fogva nem vonatkoznak magukra a vezetőkre. A hatalom mindkét országban támadja az LMBTQ-közösséget és a bevándorlókat, elutasítja a tudományt, és a nemzeti nagyság egykori dicsőségének visszaállítását ígéri.
A kép teljességéhez hozzátartozik még a legfelsőbb szinteken elterjedt korrupció, az eszement projektek és a szégyentelen hazugságok is.
Másodszor: Ukrajna és Oroszország kapcsolata rímel az Egyesült Államok és Kanada viszonyára: közösek a gyökereik, részben közös a történelmük, a két ország sok polgára ugyanazt a nyelvet beszéli, hosszú özös szárazföldi határuk van.
Mi is valójában egy ország? Csupán egy, mesterséges felosztás által teremtett, konvenció által meghatározott, emberek által megrontott földterület. Akárcsak Ukrajna – Putyin képzeletében.
És íme, második elnöki ciklusának kezdete óta Trump időről időre az 51. államnak nevezi Kanadát, miniszterelnökét pedig kormányzónak. Ha nem is csábítja bőkezűbb nyugdíjakkal a kanadaiakat – ahogy Putyin az ukránokat –, de legalábbis magasabb amerikai életszínvonalat ígér nekik. Azt állítja, hogy Kanada az USA nélkül semmit sem ér, és gazdasági nyomást gyakorol rá.
Minden nagyjából úgy zajlik, ahogy Putyin tett Ukrajnával a teljes körű háború kitörése előtt.
Harmadszor: a kanadai Alberta tartomány helyzete rímel a Krím és a Donyec-medence esetére. A tartomány olajban gazdag, és úgy érzi, hogy a távoli Ottawa igazságtalanul kizsákmányolja. Erős a szeparatista mozgalom – annyira, hogy október 19-én konzultációs népszavazást tartanak erről a kérdésről.
És bár az albertai szeparatisták nem akarnak az Egyesült Államok tagjává válni, közel állnak az amerikai republikánusokhoz, és támogatják Trumpot.
A trumpisták viszont aktívan támogatják a szeparatizmust. A kereskedelmi megállapodás meghiúsulásának egyik oka az volt, hogy Washington feltételként szabta: Kanada csökkentse a francia nyelv használatát. Első ránézésre furcsa követelésnek tűnik. De a szövetségi kormány által az állampolgárokra „erőltetett” francia nyelv az, ami sokakat bosszant Kanada nyugati részén, ahol alig vannak francia anyanyelvűek.
Az albertai szeparatizmus, amelyet folyamatosan szítanak délről, bizonyos események kapcsán ugyanolyan tragikus szerepet játszhat Kanadában, mint a Krímben az oroszbarát hangok.
A viszonyok gyors romlása
A válság fázisa – ha egyáltalán bekövetkezik – még nagyon-nagyon messze van, de a hozzáállás már megváltozott. 2016-ban csupán az amerikaiak marginális 5%-a tekintette Kanadát barátságtalan vagy ellenséges országnak. Ma, Trump uszításnak hatására már 22% gondolja így. A republikánusok körében ez az arány elérte a 38%-ot is.
A kanadaiak körében a helyzet még rosszabb. Tömegesen bojkottálják az amerikai árukat az üzletekben, nem hajlandóak az USA-ba utazni, eladják a floridai és arizonai téli apartmanjaikat.
A két legközelebbi szomszéd között növekvő ellenségeskedés, amelyet Trump a semmiből teremtett, valószínűleg a legfélelmetesebb az összes, általa okozott probléma közül.
Nehéz elképzelni egy háborút Kanada és az USA között. 1812 után – amikor az amerikaiak megpróbálták elfoglalni a brit észak-amerikai birtokokat, miközben a birodalom Napóleon ellen harcolt, amire válaszul a kanadai angolok elfoglalták Washingtont, sőt, felgyújtották a Fehér Házat – rendkívül baráti kapcsolatok alakultak ki e két ország között. Szeptember 11-ig még a határ is nyitva volt – egyszerűen jogosítvánnyal vagy más személyi irattal át lehetett lépni. Virágzott a kereskedelem, a kulturális és társadalmi kapcsolatrendszer, valamint a katonai és politikai szövetség.
Ugyanakkor az Ukrajna és Oroszország közötti háborút is nehéz volt elképzelni – még 2012-ben is, amikor Ukrajna rendezte a futball EB-t, és a mérkőzéseket Kijevben, Harkivban és Donyeckben játszották.
Washington ellenséges retorikája ellenére az amerikai baseballcsapatok Torontóba repülnek, a kanadai klubok pedig az Egyesült Államokba. Hamarosan elindulnak a kosárlabda- és jégkorongbajnokságok is. De a történelem nem véletlenül ismétli meg vagy rímel önmagára: a történelmi verslábaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy még az uralkodók akaratával ellentétben is mozgásba hozzák az eseményeket.
Aztán hogy ezek az események miként és merre mozdulnak – ezt már nem Alekszej Bajer írja – az bizony kérdéses. Tekintve az amerikai szellemet, egy ostoba módon megindított háború hamar az azért felelős elnök székébe kerülhetne, ha a fejébe tán nem is. Ez Putyinnal, a cári abszolutizmus örökösével nem történhetett volna meg, de Trumppal előfordulhat, mert az Egyesült Államoknak – mint a jelszó is mondja – nincsenek királyai.

Kanada katonai segítséget csak nagyon módjával kaphatna Európától, ezt már leszögeztük, gazdaságit annál inkább. És ezzel Európa is jól járhatna, ha könnyebben, olcsóbban kapnánk az ottani nyersanyagokat vagy akár árucikkeket is. Az viszont érdekes volna, ha az egyesülés után az EU felmérné az így létrejött területet: Brüsszel a világ második legnagyobb államszövetségének a központjává válna. Kisebbek lennénk az Oroszországi Föderációnál, de nagyobbak Kínánál.
Ráadásul minden hódító háború nélkül. Egyetlen részünkről leadott puskalövés és minden erőszak nélkül. De ha még India is belépne az EU-ba, kifejezetten gazdasági okokból, akkor Gandhi tényleg megfordulna a sírjában.

										Szele Tamás