Ez a Bajza ugyanis nem az a Bajza, aki a Bajza utca névadója. Az általam ismeretlen dolgoknak szeretek utána járni, hogy elolvassam a művet, vagy tájékozódjam róla. Keresni kezdtem tehát Bajza József (1804–58) költő, író, kritikus, szerkesztő több kötetnyi életművében ezt a bizonyos Barátunk René című komédiát, amit persze nem találtam meg. Ellenben megtaláltam a Világirodalmi Lexikonban a szócikket egy szinte kortársáról, egy bizonyos Jozef Ignác Bajza (1755–1836) szlovák költő író lelkészről, aki ráadásul az első szlovák regény megteremtője. És mit gondolnak, mi ennek a regénynek a címe? René mlád’enca príhodi a skúsenost’i (1783–85), azaz Az ifjú René kalandjai és tapasztalatai.
„A pikareszk regény mintájára utaztatja hőseit, a második kötetben pedig az egykorú magyarországi társadalmi viszonyokról mond éles kritikát” – írja Sziklay László szócikke. Nos, ha így van, akkor a mi tanult Bajza barátunk feltehetően Fénelon (Télémaque), Montesquieu (Perzsa levelek), Voltaire (Candide) és Bessenyei György (Tariménes utazása) ismeretében és hatására fogott neki a maga Renéjét utaztatni a népnyelv elemeiből táplálkozó ékes szlovák nyelvű prózai művében.
Regényadaptációról volna tehát szó? Ne siessük el a választ! Miként az egyik szereplő szájából el is hangzik: nem sok ember képes végigolvasni az ifjú René történetét. (Ma már más, sokkal egyszerűbb prózát sem – teszem én hozzá szarkasztikusan). Így történt, hogy két neves szlovák művészember: Milan Lasica humorista, író, színész, rendező, énekes és Július Satinsky, a 2002-ben elhunyt ugyancsak humorista, író és színész – társszerzőségben – és teljesen szabadon kezelve a történetet létrehozott egy előadást, amelyben két vándorkomédiás meséli, játssza el René barátunk sokszereplős történetét, megfűszerezve azt a szlovákoknak szóló odamondogatásokkal. Ezt az előadást adaptálta, magyarosította Gergely László rendező, Benkő Géza és Derzsi György színészekkel hazai viszonyokra, hogy a szarvasi szlovák színház, a Cervinus Teátrum égisze alatt 2009-ben bemutassa a René barátunk című komédiát.
„…Csak azt szeretnénk kérdezni, nem zavarja-e önöket, hogy ezt a színdarabot nem Shakespeare írta… de nem is Molière… sőt, még csak nem is Csehov… hanem Bajza. Ez nem is színdarab. Ez dramatizált változata Bajza regényének, egy monumentális történelmi körképnek, ami csak úgy hemzseg a szereplők tömkelegétől… Ja! Azt szeretnénk kérdezni, nem zavarja-e önöket, hogy ezt a tömérdek szerepet… mi ketten fogjuk játszani… Ha nem zavarja önöket, akkor ez esetben a Barátunk René, önöknek készült” Ezekkel a szavakkal kezdődik az előadás, hogy aztán egy falusi kocsmából útjára induljon egy „14 szereplős monumentális történelmi komédia”, amelyben két, álnevet használó színész Velencétől Triesztig, de még Egyiptomig is utaztatja hőseinket, egész a hazatérésig. Egyszerre látjuk a hazai falusiakat, meg a velencei gondolást, az angol hajóskapitányt, a muzulmán őslakost, a Hajdúságból elszármazott eunuchot, egyiptomi múmiát, és számos efféle szerzetet. Farce? Abszurd dráma? Bohóctréfa? 200 éves pikareszk road movie? Pantomím elemekkel megtűzdelt avantgárd egyetemi színjátszás, mindez fűszerezve a cseh és szlovák irodalomból és filmművészetből megszeretett alulnézeti, esendő kisember humorral? Igen, mindez együtt.
Az előadás nehézsége, hogy ezúttal a pantomím alapfilozófiájához hasonlóan – mezítelen ember a mezítelen színpadon – Benkő Géza és Derzsi György minimális díszletek és kellékek használatával pusztán a színészi tehetségükkel láttatnak mindent. Jelmez, átöltözés, átmaszkírozás nincs, maximum a végső, szó szerinti legatyásodás, viszont a falatnyi színházteremben, mint a mozivásznon látszik a mimika, az apró mozdulat, hallatszik minden hang. És ők bírják tempóval, szellemi és fizikai kondícióval, súgó nélkül ezt a komédiázást, amit a közönség tökéletes hálával nevet, tapsol végig.
A régi Egyetemi Színpadot, az Universitas együttest juttatja eszembe ez a puritán színjátszás, amely illik a régi vásári komédiák csupasz deszkáihoz is, és amelyben a blődlitől a komoly gondolatokig sok minden el van rejtve. Amiképp a szlovák változat Szlovákiára, a magyar változat Magyarországra nézve tartalmaz konkrét áthallásos üzeneteket, különösen a második részben, a jegyzős jelenetekben, de az elsőben is. Pompás ötlet, mikor a két színész odáig jut el, hogy szövegéből már csak közmondásokra futja, de már azokat sem lehet befejezni, mert igazságtartalmuk megkérdőjeleződik.
Igazi, vérbeli, modern színházat láttam, amelyet ma, március 26-án még megnézhetnek a Nagymező utcai Szerb Színházban, s aztán ki tudja hol, ahol felbukkan az országban a vándor társulat, – hacsak onnan is ki nem tiltja őket valamiféle helyi potentát. A március 27-i színházi világnap előzményeként ez a fillérekből előállított előadás is azt bizonyítja, hogy a színház mindenütt megterem, ahol néhány tehetséges embernek szórakoztató mondanivalója támad, és talál hozzá értelmes befogadókat is. Jó kapcsolatainkat pedig szomszédjainkkal az ilyen élmények erősítik, nem a politikusok pozitív vagy negatív szélkakas frázisai.
