Díszpolgárává választotta a bécsi agglomerációhoz tartozó Gerasdorf bei Wien városának képviselőtestülete Benedek István Gábor aranytollas újságírót, jeles írót, a MÚOSZ kül- és biztonságpolitikai szakosztályának tagját, akit barátai, olvasói leginkább BIG néven ismernek. (Forrás: muosz.hu, szerző: Baracs Dénes)
Az oklevelet a fővárosi Páva utcában, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhelyen rendezett ünnepségen adta át Alexander Vojta, az osztrák város polgármestere és Lukas Mandl európai képviselő, alpolgármester. BIG hat és féléves volt, amikor édesanyjával és testvérbátyjával együtt abba a csaknem 300 fős transzportba került, amelyet a nácik Magyarország megszállása után a tótkomlósi gettóból Bécs környékére deportáltak, mezőgazdasági munkára. A számukra Bécs ipari elővárosában kijelölt “Judenlager” nem haláltáborként működött, ám voltak, akik onnan sem tértek vissza. Az, hogy BIG édesanyja, Braun Rózsa és két fia végül túlélte Bergen-Belsent is, nem utolsó sorban a gerasdorfi Seidl-családnak köszönhető.
Benedek István Gábor a toll embereként novellában örökítette meg a történteket, Szita Szabolcs, a Holokauszt Emlékközpont jelenlegi igazgatója pedig korábban maga fordította le az elbeszélést németre, és most a gerasdorfi vendégeket és a rangos meghívottakat az általa vezetett intézményben köszöntötte. Amikor Gerasdorf mai vezetői kutatni kezdték a “Judenlagerbe” hurcoltak sorsát, BIG tollából és Szita fordításában olvashatták a Seidl-família gesztusát megörökítő históriát, és meg is találták a szereplőket.
1944 őszén, egy napon nem a földekre, hanem a gerasdorfi pékmester otthonába vezényelte BIG édesanyját a lágerparancsnok – cselédmunkára. Ott derült ki, hogy Tótkomlóson Benedek István Gábor apja – aki azért nem volt velük, mert már előbb elvitték magyarországi munkaszolgálatra – maga is egy pékmesternél dolgozott, igaz, főkönyvelőként. A Seidl-család megtudta, hogy Braun Rózsát és két fiát nemsokára Bergen-Belsenbe viszik tovább. Sokat nem tehetett értük, de amit lehetett – és az sem volt kockázat nélküli – megtették. A következő alkalommal a zsidó asszonyt és annak két kisfiát szépen terített asztalnál gazdag reggelivel lepte meg a pék felesége (BIG az osztrák TV-ben erre emlékezve mondta: „Még kakaó is volt, el sem akartam hinni!”). Ruhacsomagot is kaptak a vendégek, hiszen a tél közeledett, és ők még mindig azokat a lerongyolódott nyári holmikat hordták, amelyekben elhurcolták őket otthonukból. Az egyik Seidl-gyerek kinőtt bundája éppen illett BIG-re – talán ez mentette meg.
A tótkomlósi asszony fiaival együtt túlélte Bergen-Belsen haláltáborának borzalmait. Hazatérve levélben köszönte meg a gerasdorfi család emberségét. Seidlné válaszában azt kérte Braun asszonytól: tanúsítsa, miként bánt velük. Rózsa asszony ezt készséggel meg is tette. Évtizedekkel később – tavaly – Gerasdorfban emlékművet állítottak a Judenlagernek, és felvésték rá a tábor halottainak nevét is. Ám ennél többet is tettek: utcát neveztek el a túlélő Braun Rózsáról, az ő személyében tisztelegve az egykori foglyok, a helyi földeken a háború alatt dolgozó deportáltak előtt. A város dokumentumkönyvet is kiadott, amelyhez az osztrák államfő és több más közjogi méltóság írt előszót. A vasúti rámpánál, ahová a Tótkomlósról deportáltakat szállító szerelvény egykor befutott, nyilvános megemlékezést tartottak, amelyen Wolfgang Sobotka belügyminiszter is beszédet mondott, figyelmeztetve: „Soha többé holokausztot!”
A Páva-utcai központban BIG-nek átadott oklevéllel mintegy kiteljesedett a történet. Az ORF osztrák televízió külön riportban szólaltatta meg Benedek István Gábort, Gerasdorf díszpolgárát, aki megírta, megőrizte és felmutatta gyerekkori emlékét a vészkorszakból – az emberséget az embertelenségben.