A neandervölgyi ember a Düsseldorf melletti egyik völgyben talált maradványok alapján kapta nevét, habár csontjait nem ott ásták ki legelőször, hanem 1829-ben Belgiumban, ám a korábbi felfedezés nem kapott akkora publikációt, mint az 1856-i németországi lelet. Attól kezdve számíthatjuk a paleoantropológia tudományának megszületését, mivel azt megelőzően nem találtak még korai emberfajoktól származó maradványokat, vagy a töredékek alapján nem gondolták, hogy azok emberfélétől származnak.
Darwin korszakalkotó műve, A fajok eredete csak 1859-ben jelent meg, így a tudósok a fajok időbeni változását (az evolúciót) akkoriban el sem tudták képzelni, különösen nem az emberre vonatkoztatva. A maradványoknak a modern embertől való eltéréseit leginkább patológiás elváltozásoknak tartották.
Az elmúlt 150 évben a nézőpontok többször változtak. Az 1920-as évekig azt gondolták, hogy a Neander-völgyi a ma élő modern ember közvetlen őse volt, mivel ősi emberfélék maradványait addig még más földrészeken nem lelték föl. Ez az elképzelés megfelelt a korszellemnek: a gyarmatbirodalmak korában az európai (fehér) civilizációt felsőbbrendűnek tekintették más népekkel szemben, így elutasították Darwin sejtését, amely szerint az emberi faj Afrikában alakult ki. Az 1950-es évektől azután a legtöbb kutató már úgy gondolta, hogy a neandervölgyi a mai ember egy kihalt alfaja volt, ezért a Homo sapiens neanderthalensis nevet adták neki, ami – mint látni fogjuk (ha nem is e logika alapján) – helyes elnevezés volt.
Az utóbbi évtizedekben rendkívüli mértékben kitágultak a technika adta lehetőségek, és a kutatások alapján egyre inkább az a feltevés alakult ki, hogy a neandervölgyi is a Homo erectus európai változatából, a nagyjából 660 000 éve élt heidelbergi emberből (Homo heidelbergensis) alakult ki. A mai ember tehát nem a neandervölgyi leszármazottja, hanem közös őstől származó rokona, ám a két populáció legalább 370 000 évig elkülönülten élt, mivel a neandervölgyi (eddigi tudásunk szerint) kizárólag Európa középső és déli részein élt, a Homo sapiens csak kb. 60 000 évvel ezelőtt jelent meg a kontinensen.
A legmodernebb vizsgálati módszerek további fantasztikus eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a neandervölgyi korátnsem volt olyan primitív, mint ahogyan még nem is olyan régen gondolták. Különböző leletekből egyértelművé vált, hogy halottait különleges gonddal temette el, amely a túlvilágról alkotott elképzeléseire utal, miként érdekes barlangrajzai is meglepően kifinomultak. A koponyaleletek beható tanulmányozása révén a tudósok arra jutottak, hogy a neandervölgyi ember agyának legnagyobb része a modern emberével megegyező méretű és kapacitású lehetett, de fejlettebb nyakszirti lebenye arra utal, hogy látása, illetve a látott információk feldolgozása a mi képességeinknél sokkal jobb teljesítményre lehetett képes. Eszközei és fegyverei megítélése is nagyot változott az idők során.
Mára megállapíttatott, hogy palakőből különleges, összetéveszthetetlen eljárással pattintott kése a legmodernebb svájci bicskáknál is sokkalta jobban vágott, ráadásul a képzett „kézműves” naponta akár ötven ilyen szerszám előállítására is képes lehetett. Fegyvereit is összemérték a Homo sapiens korabeli ölőszerszámaival, amiből (meglepetésre!) rájöttek, hogy a neandervölgyiek által használt hosszú nyelű, vaskos hegyű dárda nagyságrendekkel hatékonyabb, mint az eddig jobbnak tartott könnyű hajítódárda.
A gyilkos erejű fegyvernek köszönhetően a neandervölgyiek étrendjének javát olyan nagy testű, növényevő állatok (bölény, mamut, szarvas, stb.) alkották, amelyek sokkal több energiával láthatták el őket, mint a Homo sapiensek jóval szerényebb étrendje. Erre azért is szükségük volt, mert bár legalább 6-7 centiméterrel alacsonyabbak voltak, ám felépítésük sokkal tömzsibb volt, izomtömegük pedig többszöröse rokonaikénak, így erejük is messze felülmúlta a Homo sapiensét. Arra is fény derült, hogy dárdáik előállításánál egy olyan komplex technológiát alkalmaztak (nyírfakéregből bepárlással előállított ragasztót használtak), ami igen-igen fejlett problémamegoldó gondolkodásra utal.
Mi történt tehát ezzel a különleges képességekkel rendelkező fajjal, ha az az elmélet megdőlt, hogy a Homo sapiens pusztította ki, vagy legalább is levadászta előle a nagyvadakat? Mi okozhatta a kihalását? Miért nem a neandervölgyi ember uralja ma a bolygót helyettünk?
A válasz ezekre a kérdésekre kissé összetett. Annyi bizonyos, hogy a neandervölgyi ember népsűrűsége igen alacsony volt, az általa lakott több millió négyzetkilométeren összesen jó, ha százezer egyed élt szétszóródva, kis csoportokban. Ennek oka valószínűleg fő élelmiszerforrásának, a nagy termetű, legelésző állatok gyérülő állománya lehetett, mivel így egy-egy család vagy klán kiterjedt vadászterületet vehetett igénybe szükségletei kielégítésére anélkül, hogy a többieket ebben zavarta volna. Ezek a csoportok azonban keleten csak az Urálig hatoltak, nyugaton a Gibraltári-szoros állta útjukat.
A Föld klímája azokban az időben rendkívül gyorsan változott, és a jégkorszaki periódusokat gyakran meleg szakaszok váltogatták. A grönlandi jégrétegek és más minták vizsgálata alapján megállapítható, hogy volt olyan évtized, amikor az átlagos középhőmérséklet tíz foknyit is emelkedett, illetve süllyedt. Bár a neandervölgyi testfelépítésének köszönhetően jobban ellenállt a hidegnek, mint a Homo sapiens, ez a zsákmányállatairól, illetve a táplálékául szolgáló, igen érzékeny vegetációról már korántsem mondható el. Az egykor Európára jellemző erdőtakaró gyakorta gyér fás pusztává alakult, ezért az ősemberek populációja is alacsony szinten maradt. (A mai Párizs–Prága-vonaltól északra fekvő területeket szinte mindvégig hó és jég borította akkoriban, így oda nem merészkedett egyik ősemberfaj sem.)
Ebben a kényes egyensúlyi helyzetben olyan esemény következett be, amelyre szintén az említett jég- és talajminták analízise hívta fel a tudóstársadalom figyelmét: nagyjából 39 000 évvel ezelőtt egy brutális erejű vulkánkitörés történt Európában, amely hosszú évekre ún. vulkanikus tél állapotába taszította a bolygó jó részét. A ma a Nápolyi-öböl északi területén részben a szárazföldön, részben a tenger alatt elhelyezkedő óriásvulkán, a Campi Flegrei a szakemberek által szuperkitörésnek hívott eseményt produkált, amely az uralkodó szélirány miatt éppen a neandervölgyi ősember által leginkább lakott területeket érintette, és fél centimétertől hat méterig terjedő vulkáni hamuval lepte be a kontinens minden, akkoriban lakott részét. És már fél centiméternyi forró hamu is elegendő ahhoz, hogy évekre visszavesse az aljnövényzet és a fűfélék fejlődését, így a kataklizma a vadállomány drasztikus csökkenését, és vele párhuzamosan a neandervölgyiek számának sorsdöntő megfogyatkozást okozta.
A kisszámú faj egyedei akkor már rendszeres kapcsolatba kerültek a Homo sapiensekkel, a két faj azonban a korábbi feltételezésekkel ellentétben – ha egész biztosan voltak is közöttük harcok – viszonylag békésen megfért egymással, sőt – mint ezt leginkább a Kárpátok egyik (a tudósok által titokban tartott) tavának partján álló barlangban talált maradványok mutatják – sokszor együtt is éltek. Mi több, a két faj kereszteződött is egymással, azaz nemi kapcsolatban állt.
Így tehát a kevés megmaradt neandervölgyi egy része utódok nélkül kihalt, míg mások egyszerűen „felolvadtak” a Homo sapiensek között, akik az említett nehézségeket éppúgy megsínylették, mint rokonaik, ám mivel a Földnek sokkal nagyobb területein éltek, így az onnan Európába migráló egyedeik révén számuk gyorsan emelkedett. A neandervölgyiek egy kisebb, harmadik csoportja még 15 000 évig tovább élt, főként a gibraltári szikla tengerparti üregeiben, a Gorham-barlangokban, ahol számtalan leletet találtak a kutatók.
Talán ennél is érdekesebb mindaz, amit az utóbbi évek DNS-vizsgálatai a Homo sapiens és a neandervölgyi ember keveredésével kapcsolatban bizonyítottak. Ezek alapján egyértelművé vált, hogy szinte minden ma élő ember génállománya – az afrikaiak kivételével – tartalmaz neandervölgyi géneket, egyénenként 1,5-2% arányban. Az egyéni gének alapján pedig ma már a neandervölgyiek teljes génállományának 30%-át is sikerült rekonstruálni, amelyből további meglepő következtetéseket lehet levonni.
Megállapították, hogy a fajok keresztezéséből valamilyen okból (valószínűleg a neandervölgyi Y-kromoszómája által keltett immunreakció miatt) a Homo sapiens anyák csak lánynemű „hibrideket” hoztak világra. Az akkor még inkább a mai feketékre hasonlító Homo sapiensek európai alfaja pedig minden valószínűség szerint éppen a neandervölgyiek génjei miatt vált fehér bőrűvé, mint ahogyan a sima haj, talán a kék szem, és ki tudja még, mely tulajdonságaink is ettől a sokáig lenézett fajtól származik.
Óvatosan bánjunk tehát a kritikáinkkal, mivel ez a „kihalt faj” ma is tovább él. Mibennünk.
A téma iránt részletesen is érdeklődők számára ajánljuk, hogy nézzék meg a Spektrum TV „A Neander-völgyi apokalipszis” című, kétrészes filmjét, amely e cikk elkészítéséhez is nagy segítséget nyújtott.
