Szita professzor az Infovilág rendelkezésére bocsátotta a bécsi megemlékezésen elmondott beszédének rövidített változatát. A többi között elmondta: gyásznap van, a holokauszt nemzetközi emléknapja. Az auschwitzi lágerkomplexum, a halálgyár felszabadításának 69. évfordulóján a modern kor szégyenét, a zsidó és a cigány nép, továbbá sok más üldözött tragédiáját – az iparszerű népirtás áldozatainak emlékét idézzük fel.
Mélységesen fájdalmas kötelességünk az emlékezés. Az emberi tisztesség és méltóság elleni merényletért örök erkölcsi felelősséget kell viselnünk, a felejtés ellen közösen kell küzdenünk.
A mai gyásznapon a múltat, az ostoba előítéletekre alapozott kirekesztést, az értelmetlen gyűlöletben fogant jogfosztó, embertelen rendelkezéseket és utasításokat, az újkori barbárságot és következményeit, a felmérhetetlen pusztítást idézzük fel. Hatmillió zsidó áldozatra, köztük hatszázezer legyilkolt magyar honfitársunkra közösen, mélyen megrendülve emlékezünk.
A Krakkóhoz közeli Auschwitz-Birkenau az emberirtás európai szimbólumává vált. A mindaddig elképzelhetetlen tömeges gyilkolás gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt pokla ma már emlékhely. Sírok és sírkövek nélküli temető. Megdöbbentő, iszonytató hely, amelyet az áldozatok és hozzátartozóik, a jó érzésű emberek évtizedek múltával máig sem tudtak, tudnak feledni.
Lehet-e, szabad-e felejteni mindazt, ami hét évtizede történt? Kimondtuk-e már mindenütt a kimondhatatlant, hogy megváltsuk a túlélők, a hátramaradottak, a lélek szenvedéseit? Fel lehet-e fogni, átérezni ártatlanul meghurcolt, meggyilkolt zsidó, cigány embertársaink szenvedését? Mi ment végbe bennük, milyen lehetett a kirekesztést, a megbélyegzést megélni, tűrni? A szorgos, dolgos élet minden eredményét elveszteni, a tehervagonban gyötrődni? A halálkamráig rettegni és reménykedni?
Ha a vészkorszak irodalmi, művészeti ábrázolására tekintünk, azonnal szembeötlik az auschwitzi szerelvényeket megjelenítő vagon. Nem véletlen, hogy Jeruzsálemben, a Jad Vasém Intézetben is kiállították, hisz’ a náci terror, a korszak egyik jelképe lett. Számos helynevet írtak deszkafalára: Auschwitz, Bor, Buchenwald, Dachau, Ebensee, Gusen, Flossenbürg, Kamenyec-Podolszkij, Leitmeritz, Lublin, Majdanek, Mauthausen, Melk, Natzweiler, Neuengamme, Sachsenhausen–Oranienburg, Strasshof an der Nordbahn, Terezin – és sorolhatnánk hosszan a vesztőhelyeket.
Nem túlzás, hogy a vagon szörnyűbb, mint a börtön. Hetven-nyolcvan ember összezsúfolva, víz, élelem nélkül, sokan súlyos betegen, orvos, gyógyszer híján. Csak zárt, bedrótozott ablak, leláncolt, lelakatolt ajtó. Bűzös vödör, levegőtlenség. Öregek imája, betegek hörgése, gyerekek sírása. Közben sok száz gyötrelmes kilométer a táborig, a rámpáig. A szelekcióig, a barakkig, a priccsig, vagy a gázkamráig, a krematóriumig.
A vagon azóta nem csupán szállítóeszköz, de az embertelenség, a megalázottság, a halál szimbóluma. És azoké, akik mindezt kitalálták, megszervezték és bevégezték.
Vannak még szemtanúk, túlélők, igaz, napról napra kevesebben. Meghurcolt emberek, akiknek máig fáj, ha emlékeznek. A többiekre: a passzív szemlélőkre, az egykori kitervelőkre, a rendelkezések készséges végrehajtóira, és mindenekelőtt sorstársaikra, az áldozatokra. A jeles alkalmakkor, az évente tartott emléknapokon sokszor kimondtuk, ismételjük, hogy soha többé!
De azt is tudjuk, hogy a második világháború befejezése óta a földkerekségen szinte egyetlen napig sem volt béke, nincs fegyvernyugvás!
Továbbra is gurulnak a vagonok; igaziak és jelképesek egyaránt. Álló és mozgó vesztőhelyek, és nem csitulnak, nem szűnnek a gyűlölködések, gyilkos indulatok.
Dermesztő valóság, hogy a mai világban is toboroznak őröket, vezényelnek kísérőket. Fizetnek feljelentőket, felszerelnek zsoldosokat és hivatásos kínzókat. Attól sem rettennek vissza, hogy gyerekemberek kezébe fegyvert és gyilkoláshoz lőszert adjanak.
Az európai zsidóság és cigányság meg a többi halálba hurcolt ártatlan tragédiájáért vállalni kell a felelősséget. Az erkölcsi kiállás nehéz és összetett feladat volt a háború után, és máig kihívás az újabb nemzedékek számára is. Az 1920-as évektől a magyar lakosság legtöbb társadalmi rétegére – számos okból – hatással volt a politikai antiszemitizmus. A 800 ezernél több zsidó honfitársunk 1938-tól felgyorsult üldöztetését, szenvedését sajnos, alig vagy egyáltalán nem kísérte szolidaritás, alig mutatkozott részvét.
Az alattomos gyűlölködés, gyűlölet áthatotta az egész magyar társadalmat. Megszakadt az évszázados békés és termékeny együttélés magyar földön. A társadalom elkülönült, megosztott volt; az üldöztetést közömbösség és passzivitás kísérte. A haszonszerzés sokaknál elnyomta az erkölcsi tanításokat, a Tízparancsolat mindenkori érvényét. Máig szégyellnünk kell, hogy eleink, a magyarok nem szálltak szembe az akkori politika lényegéből fakadó faji törvényekkel, alkalmazásukkal, nem védték meg ismerőseiket, szomszédaikat, barátaikat, nem egyszer házastársukat, gyermeküket sem a megbélyegzéstől, a gettótól, a megaláztatásoktól, az elhurcolástól, a haláltáborok borzalmaitól. Máig szégyellnünk kell, hogy mindez megtörténhetett ártatlan zsidó és cigány honfitársaink százezreivel – a csecsemőktől az aggastyánokig.
A felelősség megértetésében, vállalásában, az áldozatokkal való azonosulásban az utóbbi évtizedekben a magyar kormány sokat tett. Állami vezetők fontos nyilatkozatainak lehetünk tanúi, ezek alapján kell tovább lépnünk. Több évtizedes elhallgatás után a legszélesebb körben fel kell dolgozni és elmagyarázni, mi történt és miért. Történelmi tanulság, hogy ahol a politikát meghatározó erők, a társadalom többsége nem állja útját a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak, az etnikai és másfajta megkülönböztetés terjedésének, ott gyűlölet és erőszak támad.
A kirekesztő eszmék és gyakorlat ellenében Magyarországon máig bizonytalan a tűréshatár. Növekszik az összefogás, de sok a tennivaló is. Hosszabb távon, különösen a tanárok képzésében és továbbképzésében, az iskolai oktatásban és a nevelésben, minden szinten sokat kell tenni.
Ha az Európán kívüli térségekre tekintünk, mélységesen elszomorító, hogy tengernyi szenvedés után sem látszanak meggyőzően és átfogóan érvényesülni a humanizmus eszméi. Szégyen, hogy sok országban ma is ártatlan embereket gyilkolnak. Szégyen, hogy újra és újra a népirtás bűnével kell szembenéznünk. Tagadhatatlan, hogy a mérhetetlen nyomor és a tudatlanság is oka, eredője az erőszaknak. Az emberek kontinensnyi sokaságának naponta nem jut sem kenyér, sem ivóvíz.
Magyarországon nehéz úton járunk, mikor az újabb aggasztó jelenségek, rasszista megnyilvánulások ellen lépünk fel. Tisztázó viták is zajlanak az alapvető szabadságjogok maradéktalan érvényesítéséről; ideértve az úgynevezett gyűlöletbeszéd szabadságát, határait is.
Mert a szavaknak súlya, a kirekesztő megnyilvánulásoknak, a gyűlöletbeszédnek pedig következménye van. Jean Amery (azaz Hans Mayer) osztrák születésű, Auschwitzot túlélt esztéta, filozófus szavai jutnak eszünkbe: „Végignézhettük, hogy a szó testté lett, a testté vált szó pedig végül halomba hányt hullákká. Újra játszanak a tűzzel, amely oly sokakat juttatott a levegőbe”.
De csupán tényleg a régmúltról szólunk?
Az előítéletek erősen begyökereztek, a gyűlölet, az erőszak sokféle formában sajnos máig tenyészik, terjed. Megnyilvánulásaival szemben a tiszta hangot, a humánum hangját kell hallatnunk. Mindent el kell követnünk, hogy a világban a milliókat sújtó tragédia semmiféle formában meg ne ismétlődhessék.
A gyásznap a remény napja is. Bizakodjunk és reménykedjünk, hogy egyszer mégis csak észre tér az Ember. S ha ezt megtette, nem akarja majd szomszédját, felebarátját megalázni, vagonokba zsúfolni, éheztetni, megsemmisíteni.
Ezért kell nekünk évente emléknapokat, a valóságot feltáró kiállításokat, hiteles emléküléseket rendezni. Ezért kell Auschwitz-Birkenaura és iparrá vált gyilkolás többi helyszínére, az emberiség, a művelt Európa szégyenére, a legnagyobb magyar temetőre emlékeztetni! Továbbra is kötelességünk, a legfontosabb kihívásunk: küzdeni a felejtés ellen, hogy elmondhassuk: reménykedünk a jóban, a jövőben, az építésben és a békés alkotásban.
Most és mindörökké.