Mindenfajta igazság csábíthatta, neki csak a sajátja kellett. Ugyanannak az embernek volt kemény, már-már kegyetlen főnöke, és mindenben segítő barátja. Rengetegen ismerték, akit kellett, azt ő is megjegyezte. „Csoda pofa” mondta ki az ítéletet. Bárki érkezett a politika, a gazdaság világába, magán érezhette figyelő tekintetét. Mindenre, mindenkire emlékezett, könyveket írt, és feljegyzéseket. Nem hordott sapkát, mégis vaskalaposnak tartották.
Csak egy rendszert ismert, amikor onnan kipenderítették, nem keresett újat.
A világból csak a baloldalt látta, a krimiben csak a bűnöst. Vezette a Népszabadság belpolitikai rovatát, a televízió Kék fény című műsorát, de több volt újságírónál, riporternél. Ő volt „A Szabó”, szemüvege a régi idők tanúja. Őskövület: a hatalmat kiszolgáló, a másként gondolkodókat soha nem értő, nem becsülő médiamunkás.
Mára kiderült, ő volt az új idők hírnöke: Giró Szász András, Szabó Zoltán, G. Fodor Gábor és a többiek elődje, a Magyar Nemzet sorvezetője. A káposztát ő töltötte, a maiaknak csak melegíteni, és tálalni kellett.
Most, hogy meghalt, sokan fellélegezhetnek. Lehet, hogy korán. Szabó csendben élte meg utolsó negyedszázadát.
Üzletelt, kapcsolatot ápolt, és hallgatott. Bármit gondolt is, nem mondta ki. Korábban, ami a szívén, az a száján. Lehet, hogy megváltozott? Lehet, hogy számolt? Kinek, milyen haszna, kára lehet az ő hangoskodásából? Most családja, barátai, kollégái gyászolják.
És talán egyszer előbukkannak a feljegyzései.
