A mexikói származású Alejandro González Iñárritu több filmjével (Biutiful, Bábel, 21 gramm, Korcs szerelmek stb.) is felhívta már magára a filmvilág jelölőinek figyelmét, de eddig még csak egy BAFTA-díj jutott neki 2002-ben. A Birdman is szerepelt már a velencei Arany Oroszlánra jelöltek között, a 2015-i Golden Globe-várományosok között is 7 kategóriában jelöltetett, és így az Oscar-díjakból is szeretnének elcsípni néhányat. A filmet látva azt mondom: figyelemre méltó, jó alkotás, de annyira azért talán mégsem. Majd meglátjuk.
A film címe elsőre megint valami képregény-történetet sejtet, mint a Batman, Spiderman, meg a többi, de szerencsére ennél jóval komolyabb, színházzal és színészekkel foglalkozó valós problematikájú alkotás, bár a történet érinti a képregényhősöket is. Főszereplőnk, Riggan Thomson (Michael Keaton) valaha egy legendás képregényhőst alakított a mozikban: három részen át ő volt Birdman, azaz a Madárember, de a negyedik részt már nem vállalta el. Kezdett „ráégni” a szerep, mindenki ezzel azonosította, sőt azonosítja még ma is, amikor pedig a korosodó, a szakma szélére csúszott sztár egy Broadway-sikerrel szeretne visszajutni a reflektorfénybe. Saját vállalkozásban színpadra írja Raymond Carver Miről beszélünk, amikor a szerelemről beszélünk? című egzisztencialista művét, az egyik szerepet magára, a másikat a feleségre, Lesley-re (Naomi Watts) osztja, aki már régóta egy Broadway-sikkeről álmodozik, s most hirtelen nem tud vele mit kezdeni, és asszisztenseként ott van vele a lánya, Sam is (Emma Stone), aki szintén nincs sínen. Mikor a Riggan-nek nem tetsző főszereplőtől egy megrendezett balesettel végre megszabadul, beugrik a szerepre a rendkívül jó színész, de borzalmas ember hírében álló Mike (Edward Norton). A film erről az exhibicionista, de valamiféleképp önbizalom- és önbecsüléshiánnyal küszködő színésztársadalomról szól; valamennyien egoisták, hiúk, szeretetéhesek, és némiképp őrültek, az ő küzdelmeikről önmagukkal, egymással és a valósággal.
Riggan Thomson pl. némiképp skizofrén. Amikor először látjuk, épp alsógatyában és törökülésben lebeg az ablak előtt, és megvan az a képessége, hogy tárgyakat mozgasson a gondolataival. Mennyivel profánabb a másik alsógatyás jelenete, a valóság, mikor véletlenül kizárta magát a színházból, és a műszaki bejárattól a főbejáraton át szinte meztelenül tud csak visszajutni a színpadra, miközben a tömeg felismeri benne az egykori Madárembert és autogrammot kér, meg fényképezkedni akar vele! Ő ugyanis szabadulni szeretne régi szerepétől, ettől függetlenül ott a plakátja az öltöző falán, Birdman követi őt mindenhová, suttog a fülébe, egész a végső repülésig.
A történet a tényleges bemutatót megelőző nyilvános főpróbák három napja alatt játszódik, amikor is Madáremberünknek meg kell küzdenie a családjával, a kollégáival, az ellenségeivel és a jóakaróival, a sorsával… és legfőképp a saját józan (?) eszével. A producer társa (Zach Galifianakis) bár jót akar neki, a kiadandó pénzt sokallja, Mike-kal, aki magát akarja érvényesíttetni, is állandóak a vitái, a New York Times rettegett kritikusnője pedig eleve meg akarja buktatni a darabot, mert sérti, hogy a kommersz ex-sztárja kivette az igazi művészet hajlékát, a Broadway-színházat, ezért rajta keresztül az értéktelen hollywoodi sikerműveken akar ütni. A valós problémákon átüt a fekete humor, a józanságon az irracionalitás. Csakhogy a vetítés két órája roppant fárasztó, kibogozni, hogy ki kicsoda, mikor kinek és mivel van baja: a szereppel, vagy civil önmagával, valóságot látunk-e, vagy vizionált világot, és ebben a feliratozás böngészése alatt elveszett képi információk is benne vannak.
Ráadásul itt „bennfentes” humorcsapdák is el vannak rejtve. Például a szereposztásban. Nem lehet, hogy ne jusson eszünkbe: Michael Keaton a mostani Birdman egy ideig a Batman címszereplője, Edward Norton pedig a Hulkból ismert hasonló képregény-filmek boldog és szenvedő sztárja volt, tehát ezek a szerepek „áthallásosak” a színészek valós életéből. A forgatókönyvíró csapat (Alejandro González Iñárritu, Nicolás Giacobone, Armando Bo) erős alapot tett le az asztalra, amelyben nem kíméli a színészeket, kritikusokat, meg ezt az egész szakmát sem. Vannak visszatérő jelenetek, melyekben érzékelnünk kell az előzőektől való eltérést. Hogy ezekből a közönség mit érzékel, az más kérdés.
A színészi játék mindenekelőtt Michael Keaton és Edward Norton kettőségre épül. Mindkettő más egyéniség, de mindkettő telitalálat. Keatoné az összetettebb figura, akinek a lényét kiölti a mellőzöttségből való szabadulás és megoldáskeresés vágya, Norton viszont az inkább egyértelmű, fölényesebb alkat, de mindketten defektesek. Riggan Thomson tudja, hogy ha egy gépen utazna George Clooney-val, és a gép lezuhanna, a címlapra Clooney kerülne, nem ő. Mike viszont merevedési zavarral is küzd, amely a színpadon, nyílt színen működne, csak normál intim helyzetben hagyja cserben. Mindkettőjüknek „szerepelni kell”, a valós élet már nem elegendő. Emma Stone Sam szerepében egy bizonytalan, szeretethiányos emberkét, Naomi Watts pedig az önbizalomhiánytól szenvedő feleséget formálja meg, ugyancsak emlékezetesen.
Emmanuel Lubezki operatőr igyekezett folyamatos kameramozgással olyan hatást elérni, mintha a film legnagyobb része egyetlen végtelen beállításból születne, követi a szereplőt folyosóról folyosóra, helyiségből helyiségbe, zárt térből szabadba stb., mintha nem is lennének benne vágások. A zeneszerző Antonio Sanchez munkájára az jellemző, hogy meghatározott helyeken nem melodikus muzsikát hallunk, hanem egy erős dzsesszes dobszóló hívja fel a figyelmet arra, hogy az adott helyen másként kell néznünk, látnunk mindent.
Zavarba ejtő film ez a Birdman, szórakoztató is, de nem nevezném remekműnek. Érdemes megnézni, hogy ki-ki eldönthesse, őrá miként hat. A díjakra jelölés persze rang, de nem hinném, hogy minden kategóriában nyerne, ahhoz gyengébb vetélytársak kellenének. Persze úgyis minden a mozikban válik el, erre pedig már nem sokat kell várni.
