(Írta: Iván Gizella/ujnepszabadsag.com) Gyanítom, szerzetes pap ennyit nem szerepelt a magyar és a nemzetközi sajtóban, mint Böjte Csaba. Csak egyet hiányolok, a magyar parlamentben eleddig egy szó sem esett róla. Az ellenzék elfelejtette megkérdezni, beszüntetik-e a közeli jövőben az alapítványának adandó támogatásokat. Persze, hogy nem, naiv kérdés lenne, a dévai gyermekotthon bűneit is takargatni fogják, mert ez a csuhás – a szóhasználat a korai fideszé –, a magyar kormány kegyeltje, számtalan állami kitüntetés birtokosa, akivel szívesen fényképezkedett és fényképezkedik a NER elitje.

A kegyenc: így emlegetnénk, ha két-háromszáz éve történt volna mindez. A kegyenc: akiről sokan elhitték és elhiszik, hogy szent életű férfiú, az árvák gyámolítója, az anyák segítője. Csakhogy a lepel lehullt és a pap ott áll előttünk – már azok előtt, akik nyitott szemmel járnak a világban –, meztelenül. Kiderült, neki a cölibátus csak egy szó, a szentéletű szeretőt tart, de valószínű, legbelül szégyent érez a cselekedetéért, mert szerelmét tárgynak tekinti, s a porig alázza. Holott biztos, hogy magára haragszik. Vagy túl jóhiszemű vagyok?
Gyanítom, a napvilágra került szerelmes és incselkedő fészbuk-bejegyzések és hangfelvételek nem rendítik meg a benne hívőket, mert hinni akarnak. Azt akarják hinni, hogy a pap jó ember, pedig ma már látható: nagyon is gyarló.

Nem akarok most a cölibátusról beszélni, mert sejtem, sok pap csalja meg ebbéli hitét és esküjét. Ezzel számoljanak el magukkal és a jóistennel. De az a szerzetes, aki szinte számolatlanul kapta a magyar
adófizetők milliárdjait, hogy jó életet teremtsen a romániai árváknak, hosszú évekig tűrte, hallgatásával támogatta az aljas viselkedést, a gyerekek megrontását, megfélemlítését, az szerintem nem pap.
Embernek is alávaló. Hazug, álszent, az árvák megnyomorítója. Tudom, kemény szavak ezek, de nagy bennem az elkeseredés, hogy a napvilágra került szörnyűségek megeshettek.
A megoldást még távolabb löki, hogy ilyen ügyekről szemérmesen hallgatnak azok is, akik elszenvedői az egésznek.

Mert a vallás ma nem nevel őszinteségre. A baj ott kezdődik, mikor a vallásos embernek tényként kell elfogadnia: ami Istennel kapcsolatos, az eleve megismerhetetlen. Vagyis a vallás nem arra szolgál, hogy magyarázatokat adjon az embereknek.
Kijelentések vannak, dogmák, tanítások, de ezeket úgy kell elfogadni, ahogy vannak. Nincs kérdés, mit, miért, és nincsenek igazi válaszok sem.

Ha szükségem lenne rá, olyan vallást keresnék, ami természetes, egyszerű, nem kényszerít rám semmit, nem tesz gőgössé, mert általa úgy érzem, én vagyok a beavatott… Olyan vallást, amelynek a tanítói úgy élnek, ahogy prédikálnak. Olyan vallást, amelyik nem kelt bennem félelmet, hogy istenem, ha ezt és
ezt cselekszem, megbüntet az Úr… és a szenvedés vár reám. Olyan tanítókat keresnék, akik nem hiszik azt, hogy csak az az igaz, amit ők mondanak, akiknek nyitott a szívük a másság iránt, a más tanítások
felé is.

De hol vannak ilyenek? Ma azt kell látnom, hogy a papság jórésze a hatalom szégyentelen kiszolgálója, azért, hogy saját hatalmát megszilárdítsa a lelkeink felett. És a hatalom hamis öleléssel vonja keblére az egyházat, hogy hasznot húzzon a hitből. Is. És a papok, mint például Böjte, mint a szerelmes, simulnak a politikához, a politikusokhoz. pedig előbb-utóbb rá fognak jönni – ő is! – halálos ölelés ez.