Trump ismét jelezte, hogy az elnökséget újfent családi, és család körüli vállalkozássá teszi. No meg ott van Elon Musk is, aki felhatalmazás nélkül szól bele európai politikai ügyekbe. Amerika lassan egyszerre nélkülözhetetlen szövetséges és veszélyforrás a nyugati világra nézve.
Az új amerikai adminisztráció a legjobb úton van, hogy a saját szövetségesei is rablóállamként azonosítsák, amely durva vámkivetésekkel zsarolva mások területeit nyúlná le, vagy éppen egy független államot csatolna magához. Ami az első esetet, azaz Grönlandot illeti, Trump ismét jelezte, hogy az elnökséget újfent családi, és család körüli vállalkozássá teszi azzal, hogy a saját fiát küldi oda „privát útra”, vagyis nyomást gyakorolni, ahogy az első ciklusa idején a vejét használta a Közel-Keleten, vagy diplomáciai feladatokra a saját ügyvédjét, a volt New York-i polgármestert, Rudolph W. Giulianit a valóságos külügyminiszter helyett.
Persze az, hogy Trump visszaköveteli a Panama-csatornát, Kanadát pedig 51. tagállamként zsákolná be azután, hogy Justin Trudeau miniszterelnök belpolitikai okokból lemondott, lehet vicc, de nem tréfa. Panamában, de Ottawában sem veszik annak, mint ahogy a dánok is azonnal Grönland megerősítéséről döntöttek, miután a jövendő elnök a katonai lépéseket sem zárta ki a sziget megszerzése érdekében. Senki nem hiszi, hogy Washington és Koppenhága háborúba keveredne, de azt sem hiszi senki, hogy Trump kiszámítható. Vagy be.
És itt van még Elon Musk.
A világ leggazdagabb embere, aki rengeteg pénzt tolt Trump kampányába, a sikeres, tehetős, és ennek megfelően teljesen elszállt üzletemberek csoportjába tartozik, akik azt hiszik, ha tudnak elektromos autót gyártani, a világpolitika újragyártására is képesek, és az új világ persze az ő arcvonásaikat kell, hogy viselje. (Ez fordítva is igaz: Sztálin nyelvészeti dolgozatot is gyártott, és ha lett volna rá ideje, rakétát is tervez). Musk igazából tárca nélküli miniszter, sőt az sem, csak helyettes Vivek Ramaswamy alatt, de ez a hatalomvédte bensőség is elég neki, hogy beavatkozzon a német belpolitikába, és a pénzével zsarolja a brit jobboldalt. Ez akkor sem volna üdítő, ha csak egy túlvezérelt vállalkozóról lenne szó, ám egyelőre Amerika nevében beszél. Felhatalmazás nélkül ugyan, de Trump láthatóan még nem szólt rá. Fog?
Európának azonban mindegy, hogy egy disznófejű nagyúr próbálja csicskáztatni, vagy maga az elnök beszél neki hülyeségeket az 5 százalékos hadikiadások azonnali bevezetéséről, és fenyegeti a NATO elhagyásával, vagy kemény vámokkal, ha nem vesz tőle sok-sok gázt. Amerika, a maga kaotikus, a családias légkörnek, de ezentúl is a bornírtságnak több jelét mutató adminisztrációjával, területrabló igényeivel, és a szovjet időket idéző erőszakoskodásaival egyszerre nélkülözhetetlen szövetséges a nyugati világban, és veszélyforrás ugyanarra a nyugati világra nézve. Ezt nem könnyű „kezelni”.
Az európai vezetők egy része egyelőre Trump egójának simogatásánál tart, és megpróbál bejelentkezni Washington házi kedvencének szerepére, de remélhetőleg megértik, hogy a tülekedés az elnök lábai előtt csak a megosztásukat szolgálja, egyébként improduktív, mert az amerikai vámpolitika nem lesz szelektív és nem is tud az lenni, és Trumpról amúgy is elmondható, hogy a „barátai” ugyanazt kapják tőle, mint az ellenségei.
Vagyis: a nyelveket vissza, kezeket az asztalra, és lássuk, milyen kártyák maradtak az uniónál. Nem sok, és nem túl erősek, az igaz. De nincs más, csak a József Attila-vers kisgyerekének útja, akire úgy utal, mint:
…”ravasz csecsemőre:
sir-ri, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét, és fogát.”