A biztos siker amerikai receptje roppant egyszerű: végy egy őrületesnek tűnő forgatókönyvet, adj hozzá egy szinte kimeríthetetlen büdzsét, több ezer tehetséges közreműködőt (köztük a világ legjobbjait), és bízd az egészet egy megátalkodott zsenire, aki két-három év alatt meg tudja valósítani a tervedet. Ha pedig tartod ezeket a kereteket, akkor ritkán marad el az eredmény, legyen szó egy új típusú fegyverről vagy egy hollywoodi filmsikerről. (Holnaptól a mozikban Christopher Nolan elképesztő erejű filmje, az Oppenheimer.)

Julius Robert Oppenheimer (New York, 1904. április 22. – Princeton, 1967. február 18.) zsidó származású amerikai elméleti fizikus, a Manhattan terv igazgatójaként fontos szerepet játszott az első amerikai atombomba kifejlesztésében. Egyike azon fizikusoknak, akiket az „atombomba atyja”-ként emlegetnek.


Ám ahogyan a Manhattan-projekt révén létrehozott atombomba is minőségi ugrást jelentett minden korábbi fegyverhez képest, és végleg átformálta a világtörténelmet, úgy csaknem ugyanez mondható el a maga műfajában Christopher Nolan lenyűgöző filmjéről, amelyhez hasonlóan aktuális és jól sikerült alkotást nagyon-nagyon régen nem láttunk a mozivásznakon vagy a képernyőkön.

Persze a film ötletének kipattanásakor Nolan nem tudhatta, hogy éppen a bemutató idejére esik Hollywood valaha volt egyik legnagyobb sztrájkja, az Oppenheimer mégis a létező legjobb bizonyíték lett arra, hogy egy csodásan megírt forgatókönyv és az önmagukat és egymást felülmúló színészlegendák révén lesz egy film felejthetetlen alkotás – nélkülük csak kérészéletű tucatáru.

A zseniális író-rendezőnek pedig (sajnos) abban is szerencséje lett, hogy mostanában majdhogynem naponta hangzik el a médiában az atomháborúval való újabb és újabb fenyegetés, amelyek miatt a mozilátogató még jobban izgul a film vetítése alatt. A lenyűgöző színészvezetésen, a magával ragadó látványon, a felkavaró zenén és hanghatásokon túl ugyanis az az Oppenheimer legváratlanabb hatása, hogy noha a történelemhez egy kicsit is konyítók számára az atombomba létrehozása és alkalmazása fő vonalaiban tökéletesen ismert történet, mégis szinte a háromórás film minden percét végig izguljuk.

Nolannak köszönhetően ugyanis párhuzamosan számtalan játszmába látunk bele, olyasfajta módon, mint amikor valaki a számítógépén egyszerre játszik tucatnyi online pókerpartit vagy más játékot. Átéljük az
amerikaiak és a németekkel, majd a japánokkal, végül az oroszokkal szemben folytatott fegyverkezési versenyét, a zsidók és a többiek, a tudósok és a politikusok, a katonák és a civilek, a hűségesek és az árulók, a törtetők és a megállapodottak közötti meccseket. Szintén feltárulkoznak előttünk Oppenheimernek a feleségével, a szeretőivel és a barátaival vívott magánéleti különjátszmái.

Leginkább azonban a főhős saját lelkében dúló, igen összetett érzelemviharokat élhetjük át, amelyeknek egészen kivételes tolmácsolója a címszereplő Cillian Murphy. Ő Nolan egyik kedvenc színésze, aki már jó néhány filmjében is szerepelt, de talán még a rendező sem várt tőle ilyen pazar alakítást. Pedig a feladata
rettenetesen nehéz volt, mivel a kvantummechanika, a kozmológia és az atomhasadás titkaival foglalkozó tudós érzelmi élete semmivel sem volt kevésbé bonyolult ezeknél a legtöbbünk számára átláthatatlan természettudományi rejtélyeknél.

Nekünk, magyaroknak pedig nem csupán azért érdekes a film, mert a történelem egyik legfontosabb személyiségét mutatja be, hanem azért is, mert Oppenheimer közelében több hazánkfia is megfordult, akik közül Szilárd Leó és Teller Ede a vásznon is megjelenik, mindkettő a maga szomorú valóságában. Itthon szeretjük mindkettőjüket rózsaszín fényben látni, de a filmben a valóságnak megfelelően meglehetősen negatív szerepet kapnak, noha az még el sem hangzik, hogy Szilárd a maga nevére szabadalmaztatni kívánta a maghasadást, amiért majdnem bíróság elé került – hazaárulás vádjával. (Nem kapcsolódik a filmbeli történethez, de érdekesség, hogy a második világháború után néhány
hónapig még Szent-Györgyi Albert is dolgozott Oppenheimer intézetében.)

De éppen attól ilyen kiváló ez a film, hogy a hollywoodi tradícióktól eltérően nem jók és rosszak a főhősei, hanem rendkívül komplex személyiségek, akik a szakmáikban a világ legjobbjai, de jellemük, erkölcsi érzékük és érzelmi intelligenciájuk messze nem áll ugyanolyan magas szinten. Így pedig olyan sokrétű egyéniségeket láthatunk felvonulni, akiknek a megformálására csak a legnagyobb színészek képesek.

Nem is marad el a sztárparádé, a már említett, egészen páratlant játszó Cillian Murphy mellett olyan óriások tűnnek fel rövidebb-hosszabb ideig, mint Emily Blunt, Matt Damon (jobb oldali kép), Robert Downey Jr., Josh Hartnett, Casey Affleck, Rami Malek vagy Kenneth Branagh, akik kivétel nélkül eddigi életük legjobb alakítását hozzák, sokszor már-már valószerűtlenül elmaszkírozva is.

Ilyen előkelő társaságba pottyant a Szilárd Leót kiválóan alakító Haumann Máté (bal oldali kép), akit nem látunk ugyan sokat a vásznon, mégis többet, mint mondjuk a Truman elnököt játszó, amúgy méltán világhírű Gary Oldmant. És engedtessék meg annyi elfogultság, hogy Haumann sokkal jobban oldja meg a feladatát, mint például a másik magyart, Teller Edét alakító amerikai kollégája, Benny Safdie, akinél nehéz eldönteni, hogy az életben is roppant különc tudóst magától formázta meg ennyire bohócosan, avagy csak Nolan koncepcióját valósította meg ilyen különös módon.

Mindenkinek ajánljuk tehát ezt az alkotást, akik a kánikulában is valami hangsúlyosabbra vágynak, mint a szintén most bemutatott Barbie-film, és meg akarnak érteni valamit a történelemből, a tudósok világából, az amerikai politikából és abból a veszélyből, ami mindannyiunkat naponta fenyeget, amíg léteznek olyan piros gombok, amelyek lenyomásával városok, országok, az egész civilizáció, avagy a földi élet is néhány pillanat alatt eltűnhetnek.

Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy ahogyan Oliver Stone egy dokumentumfilm készítésének apropóján leültette 2017-ben Putyin elnököt Stanley Kubrick klasszikus Dr. Strangelove-ja elé, úgy most is lesz valaki, aki megmutatja az Oppenheimert a Kremlben, a Fehér Házban, és mindenhol, ahol olyan végzetes döntést hozhatnak, amelynek nyomán az emberiség megsemmisülhet.