Sosem szerettem rosszat írni olyasmiről, amiben sok ember munkája, hite van benne, inkább megpróbálok elgondolkozni azon, miért okozott csalódást, amit láttam, miért látják másként ugyanazt az alkotók és sok néző? Elvégre a kritikus feladata észrevételeivel segíteni mind a színházat, mind a közönséget.
Legelőször is tisztázni kell a kabaré fogalmát és történeti szerepét a változó világban. Eredeti tartalmát tekintve a „cabaret” a 19. századi Párizsban kialakult olyan kocsma, ahol a különféle hidegtálak és italok fogyasztása mellett – először rögtönzött, később rendszeresebb formában – szatirikus, humoros, gúnyolódó, pikáns műsorszámok egyvelegén is szórakozhatott a betérő. Ezek főként társadalmi, politikai, vagy erotikus töltetű kuplék, frivol táncok, jelenetek, nem kevésbé cirkuszi jellegű produkciók voltak, amelyeken a közönség jókat derült. Hamar elterjed tehát Európa-szerte, mint kabaré vagy varieté, és ennek nemzeti módosulatai az angol music-hall, a német brettli, az orosz esztrád, és persze a 20. század elejétől számított pesti kabaré is.
A kabarénak, persze, magvoltak a maga előzményei a 19. századi Magyarországon is, de a zenés kávéházakban és orfeumokban jobbára csak német nyelvű műsorszámok hangzottak el, mígnem Kondor Ernő Bonbonniére kabaréjának 1907-i megnyitásával, s főként a kabaré műfaját konferansziéként megújítóNagy Endreszerepeltetésével, mintegy 100 éve valóban meghonosodott az a műfaj, amit már hamisítatlan pesti kabarénak lehet nevezni.
Csakhogy a közönség ízlése, igényei és összetétele állandóan formálták a műfaj tartalmi összetevőit. A pesti kabaré sokáig bevonta munkájába az értékes magyar költészetet és íróit Adytól Heltai Jenőn, Molnár Ferencen, Karinthy Frigyesen, Szép Ernőn át, egész Kellér Andorig, Gábor Andorig. De amiképp annak idején elhangozhatott pl. Adytól A Zozó levele chanson formában, mint műsorszám, annyira elképzelhetetlen ma már akár csak Varró Dániel zseniális Boci-boci tarka gyerekdal-parafrázisainak műsorra tűzése egy hétköznapi, tehát nem speciálisan irodalmi kabaré műsorban. A városi kispolgári közönség egyre inkább az ellenzéki, politizáló kabaré felé fordult és típusfigurákat teremtve, valamint a legjobb zsidó humort is felhasználva mondta ki a véleményét társadalmi jelenségekről, emberi gyarlóságokról és politikai áramlatokról egyaránt.
A jó kabaré mindig aktuális, mert a közönség akkor tud összekacsintani a szerzőkkel és színészekkel, ha minél jobban érti a direkt és áthallásos poénokat, ismeri, akiket gúnyolnak. A néző egyre inkább nevetni akar, nem szépelegni, nem élvezkedni, hanem röhögni tele szájjal, és minél többet az est folyamán. A „kabaré” tartalmából a közönség elvárásai lassan kikoptatják a verses irodalmat, a táncot és a cirkuszi elemeket; ezeket inkább a revü viszi tovább, marad a konferansz, a magánszám, a kuplé, a jelenet, az egyfelvonásos, amely nem egyszer ellenzéki oldalról jól odamondogat a kispolgárnak vagy a nagypolitikának.
Benedek Miklós színész és rendező, aki számtalanszor bizonyította már, hogy mennyire mestere a pesti kabarénak, megérezhetett valamit a klasszikus kabaré és a mai közönség által a kabaré fogalmán értett szórakozás eltéréseiből, már a műsor szórólapján figyelmezteti a betérőt: „Tisztáznunk kell egy félreértést is: a kabaréban nevetni kell. Nem mindig kell. És nem azért, mert nem elég vicces az a kabaré, hanem mert nem biztos, hogy az a dolga, hogy mindenáron nevettessen. Nem a kabaré a nevetséges, hanem a világ, amiben élünk. A kabaré pedig egy jelen idejű reakció arra, ami körülvesz minket. Csak akkor van értelme, ha a máról szól – a mához szól. A kabaré nem múzeum. A Bombaüzlet?! nem nosztalgia.”
Hogy is van ez? Ha nem dolga a kabarénak, hogy mindenáron nevettessen, akkor kinek, minek a dolga? Hát nem ezt várja el tőle a közönség? Persze, hogy a világ nevetséges, a kabaré meg görbe tükröt tart neki. De a görbe tükör nevetségessé tesz.
A múzeum,számomra, a múlttól a jelenig a kultúra értékekeit gyűjtő intézmény. Akkor miért ne lehetne múzeum egy olyan műsor, amelyik címében is azt vállalja, hogy a pesti kabaré fénykorából való jeleneteket idéz fel? És miért volna pejoratív, hogy a Bombaüzlet?! műsora netán nosztalgia (is). Elvégre azt a kort idézi, mikor a konferansziék és magánszám-előadók még vicces formába öntött komoly gondolatokkal, kiváló poentírozással építették fel és adták elő a mondandójukat, amikor kiálltak a függöny elé.
Én nem azért nem tudok nevetni a mai stand up sztárok produkcióin, mert csupán egyetlen beszélő embert látok, hanem, mert írói és előadói képességek nélküli, tehetségtelen embereket látok-hallok (eltekintve a valóban csak egy-két kivételtől), és politikamentes, érdektelen magánügyekről hallok. Egyetlen végtelenített, éneklő hangsúlyú mondatban, lezáratlan gondolatokkal, minden poentírozás, minden szakmai követelmény nélkül elmondott alanyi problémákon, családi ügyetlenkedéseken, „szellemi önkielégítéseken”, meg öncélú b…meg-eken én nem tudok szórakozni. A stand up kilúgozta, kiherélte a humor savát-borsát, ami a közéleti kabaré lényegét adta. Kellér Dezső, Komlós János, Hofi Géza, Sándor György, Nagy Bandó András, Maksa Zoltán is kiállt egyedül a pódiumra (stand up!), csak éppen gyönyörűség volt, amit és ahogy a színpadon felépített. És akkor ez a műsor végső konklúzióként, jelképesen Janklovics Péternek adja át a fenséges kabaré műfaját, aki érdemtelenül szerzett trónján is csak szerencsétlenkedik? (Nem a színész, hanem a stand up-os Janklovicsot szidom!) Sírni való rémálom!
Benedek Miklós és Benedek Albert, mint összeállító és szerkesztő dramaturgok, egy kabaréelemekből lazán összefércelt színdarabot álmodtak a Thália színpadára, amely kaleidoszkópszerűen, mégis történelmi sorrendben megy végig száz-valahány éven. (Nem múzeum?) Csakhogy a szövet állandóan felfeslik, kirojtosodik, nem akar jól állni. Azt, hogy kit és mit látunk-hallunk, vagy közlik velünk, vagy leginkább nem, de még műsorfüzet sem tünteti fel a programot, marad a néző emlékezete.
A műsor azzal indul, hogy egy szmokingos úr (író? konferanszié?) visszaréved a gyermekkora kerthelyiséges kabaréira. (Nem nosztalgia?) A Wekerle mulatóban ülve erősen svábos akcentusú számokat látunk-hallunk Gulyás Pista, Répa Kata meg Káposzta Sári népballadai kupléját, Tschöll papa orfeumosított lányainak Schubert zenéjére történő frivolkodását stb., s miközben egy másik úr (néző? konkurens?) állandóan közbekotyog, az előbbi úr kimegy, majd visszajön női ruhában, mint a közismert Zerkovitz Béla–Gyárfás Dezső-dalocska, a „Bukj el szoknya” önjelölt tehetségű előadója. Én megértem, hogya magyarkabaré német alapokról indult, csak épp a mai néző alig ért meg valamit a rosszul artikulált, számára idegen szavakkal teletűzdelt szövegekből, ezért enyhén unatkozva néz ki a fejéből, és várja a fejleményeket.
Aztán elérkezünk Nagy Endréhez, meg az 1910-es évek kabaréjához. A díszlet immár a Bugger Bankot mutatja, ahol a kölcsönt kérő örülhet, ha egyáltalán lát valami pénzt a sok idétlen levonás után. A jelenet ereje az, hogy erős az áthallása a mai banki viszonyokra, humora keserű, nevetni alig lehet rajta.
Erre utalt volna Benedek Miklós, hogy nem kell mindig nevetni? Nos, igen. Vegyük például a karikatúrát. Daumier rajzai a világ első számú karikatúráiként ismertek. Gyilkos humorral figuráz ki embert és jelenséget. Értékelni ma is lehet, de nevetni rajta? A Borsszem Jankó és társai élcein sem nevetünk, csak nagyra tartjuk őket.
Következik egy erősen poros szám arról, mennyire más a szerelem és a házasság, majd egy jelenet házastárs-kereső témakörben. Néha nevetünk halványan, de a nézőtér felett, mint füstköd, terjeng az unalom.
Háború. Forradalom. Békeidők. Mr. Blumenthal, az amerikás. Kellér Dezső a helyét keresi a függöny előtt. Blődli ízű jelenet dinnyével és civakodó házaspárral. Pekár Gyula-monológ. Egy fura Hacsek és Sajó jelenet belekeverveHerczeg Jenőés Komlós Vilmos magánemberi ellentéteit. Swing nemzetközileg ismert, idegen nyelvű dalokkal.Salamon Béla, ahogy kevésbé emlékszünk rá. A második rész egy picit jobb, talán mert több a kapaszkodónk, de túl keveset nevetünk.
Elérkezünk a címadó jelenethez, amely igazi félreértés-bohózat a macedón terroristák és egy pénzért mindent elvállaló kisember körül forog egy bombával. Megjelenik az antiszemitizmus és a nácizmus. Elhangzik az egész műsor legjobb mondata: „Én már akkor követtem a vörös zászlót, mikor még horogkereszt volt rajta.” Igen, ez kabaré! Ilyet kérnénk, sokat!
Nem kapunk. Már a háború után vagyunk. De miért éneklik németül a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” dalt? Még néhány közepes szám, és a kabarét képviselő idősebb korosztály átadja helyét a fiataloknak. Ennyi?
A silány amerikai humor magyarított formában jelentené a pesti magyar kabaré jövőjét?
A rendezésen érezni Benedek Tibor felvázolt koncepcióját, csak a néző nem biztos, hogy arra váltott jegyet. Ő kabarét szeretne látni, nem egy rossz tempójú, sokszor zavarosan széteső valamit, amiből hiányoznak mind a húzószámok, mind az emlékezetes alakítások.
Vida Péter Kabos Gyulát idéző tehetségével eleganciájával és hamisítatlan komikusi vénával viszi a vállán majdnem az egész előadást. Benne megvan annak az ígérete, milyen lehetett volna ez az est, ha… (Csak az a ha ne volna!)
Schell Judit szép, jól táncol, énekel, remek színésznő vidám karakterekben is, van humora is, egy valami hiányzik belőle: jobb szó híján a kabaré-vér. Pontosabban ezt nem tudnám megfogalmazni, de a kabaré nem teljesen azonos a színészi feladatok nívós eljátszásával. Néha akár egy kis harsány ripacskodás, magamutogatás is kell; ő ennél fegyelmezettebb.
Szombathy Gyula egyfajta fix karakter, annak jó és rossz értelmében egyaránt. Jó érzékkel, otthonosan mozog ebben a világban, de vannak rutinos manírjai, s talán egy határozottabb rendezésben több arcát is meg tudná mutatni.
Józsa Imre sokarcú „bohóca” a szórakoztató színjátszásnak, karakterei itt is ülnek, arról viszont nem tehet, hogy megírt szerepei olyanok, amilyenek.
Kálid Artúr hasonlóképp színes egyéniség, új ember a kabaréjátszásban, ígéretes mind a komoly, mind a vidám jelenléteivel, hogy volna itt utánpótlása a műfajnak.
Janklovics Péter, Kovács Vanda,Mészáros András,Müller Júlia, Szegezdi Róbert egy-egy színfolt, de nem különösebben emlékezetesen van jelen ebben a produkcióban. Dinnyés Dániel és zenekara viszont kitűnően hozza azt, ami rajta múlik. Dévényi Rita díszlete és jelmezei kellően szolgálják a sok helyszínt, aminek meg kell felelniük, hasonlóképpSzabó Andreakoreográfiái is stílusosak.
Sajnos,a magyarkabaré, akárcsaka magyarfoci egy jó ideje válságban van. Az idősebbek kihalnak, vagy partvonalon kívülre sodródnak, a fiataloknak „más az igénye” vagy inkább igénytelensége, és mindenki fél a politikai befolyásolásoktól. Nagy várakozással és szeretettel ültem be a nézőtérre, aztán a végén a magam tapasztalatait és a nézők reagálásait egybevetve, sajnos, ki kell mondjam: a Bombaüzlet?! színházi értelemben bukás, még ha elmegy is néhány előadásban. Egyszerűen azért, mert unalmas. Kabarénak legfőképpen. Nem baj, fel lehet, fel is kell állni, akárcsak ennek a megtépázott országnak. A közönség szereti a műfajt és hisz is a pesti kabaré megújulásában, amely sohasem az ország ellenében, hanem annak haladása végett gúnyolódott jelenségeken, és ostorozott embert, ideológiát, politikát.