Főnököket vágtak sittre, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egykori vezetőit. A vád szerint csalni akartak, lebuktak. Állítólag, ha azt mondják, hogy Gyurcsány miniszterelnök rossz ember, még mindig szabadok.
Nem ismerem az elítélteket, nincs kapcsolódási pont Tátrai Miklós, Császy Zsolt és a köztem. Nem szereltek nálam gázt, nem restaurálták a fotóimat, a lányomnak sem udvaroltak. Nem rokonaim, nem ismerőseim, más iskolába jártunk, nekem barátaim voltak, nekik talán kollégiumi szobatársaik, mégis úgy érzem, hogy vernem kell a harangot, értük, a bebörtönzöttekért.
Tudom, ilyenkor kezdik firtatni, hogy miért is. Egy családi ház szüleim öröksége, van két biciklim, az egyik kereke mindig lapos, néhány gombfoci-csapatom, és persze könyvek. Nyugdíjból élek, megtakarításom nincs, éhen halna, aki az én vagyonom kezeléséből akarna megélni.
Nekem mégis tetszik ez a két ember, ha Schmitt Pál a mágnes egyik fele, akkor ez a páros a másik. Véleményük van a világról, tartják magukat valamire, egyenesek, tisztségért, szabadságért nem hajolnak meg.
Először arra gondoltam, hogy mi, a sorsukkal rokonszenvezők nemcsak a fájdalmat, hanem a nehéz napokat is megoszthatnánk velük. Vagyunk egy páran nyugdíjasok, rengeteg szabad idővel, munkanélküliek, esetleg kalandra vágyó civilek: leülhetjük mi a büntetésüket. Hetes váltásban cserélhetnénk a cellát, a priccset, a kitartóbbak maradhatnának tovább is, a büntetés-végrehajtásnak mindegy: darab az darab, ráadásul a fejadagon még spórolni is lehet, ismerőseim többsége már hozzászokott az éhezéshez, nekik fel sem tűnnék, ha az előírt három helyett, naponta csak egyszer kapnának enni. Tátrai és Császy jöhetnének haza, helyettesítőik mindig jelentkeznének a létszám-ellenőrzéskor, én még arra is vállalkoznék, hogy megírjam börtönélményeiket.
Ez volt az eredeti terv, de utólag belegondolva, egy kicsit macerás így, főként a rabtársaknak, mindig új arccal találkozni, új nevet tanulni, és azt sem tudom, hogy zajlanék az elégtétel. Ha valamelyik helyettesítőt például megvernék pénteken (jobb helyeken előfordul ilyesmi), akkor a jövő héten ki adná vissza a pofonokat. Szerencsére az élet a legjobb tanítómester, olykor a legnehezebb helyzetekre is tálcán kínálja a megoldást.
Nekünk a kitelepedési kötvényt. A közéletben valami hasonló ismert, nem kell feltalálnunk a spanyolviaszt. A konstrukció egyszerű, a kitelepítést közvetítő irodának adunk, mondjuk 250 ezer eurót (összedobjuk), az iroda ezt az összeget átutalja egy offshore számlára, és amint a pénz megérkezik, a börtönparancsnok kiállítja a szabadulási papírokat. Most Tátraiéknak, de ha kell, és megfizetik, akkor másoknak is. Nincs ellenőrzés, nincs limit, nincs szökés, kitelepítés van.
Csinálhatjuk persze okosabban, egyszerűbben is. Keresünk egy bankot, titkos számlát nyitunk, esetleg balta jelszóval, néhány milliárdot elhelyezünk rajta, és hagyjuk, hogy valaki ráleljen, és leemelje ezt az összeget. Nem kérdezzük, hogy ki a szerencsés megtaláló, a bank sem fogja kérdezni, csak a parancs megy a sittre, hogy tessék kiengedni a szabadulót, várja az ünnepség, a fogadó bizottság. Mondom, nem kell kétségbeesni, türelem! Nekünk, kintieknek most az a dolgunk, hogy megtaláljuk a kitelepítést irányító embert, esetleg ügyvédi irodát. Természetesen törvényesen, az érvényes előírások megtartásával. Ha a dolgok mégis rosszra fordulnának, valaki gyanakodnék, mi bármikor hajlandóak vagyunk az ügyintézést végző irodába betörni, az esetleges kompromittáló iratokat eltüntetni.
Jó ügyet szolgálnánk, egy kicsit vesztegetünk, egy kicsit lopunk, egy kicsit csalunk, eszünkbe sem jut, hogy ilyesmiért börtönben lehet kikötni.