Nagyon ritka ugyanis, hogy egy ilyen hosszúságú film minden egyes képkockája olyan hatást keltsen, mintha egy-egy gyönyörűséges festményt láthatnánk. A Firenze és környéke, a Vatikánváros és a Skót Felföld légi felvételein éppúgy elámulunk, mint a sötét alagsori archívumok páncéltermeiről és a reneszánsz mester műveiről készült képsorozatok láttán.

A film dramaturgiája pedig egészen magával ragadó. Lényegében egy kettős nyomozást követhetünk nyomon lépésről lépésre: elképesztő vállalkozás tárul fel előttünk. A reneszánsz ma talán legnagyobbnak tartott mestere, Alessandro di Mariano di Vanni Filipepi – vagy miként már kortársai is hívták: Botticelli – egy különleges feladatot kap kenyéradójától, az éppen soros Medicitől: készítsen Firenze legnagyobb szülötte, Dante százhuszonöt évvel azelőtt írt mesterműve, az Isteni színjáték (akkoriban még egyszerűen csak Színjáték, Comedia) minden egyes énekéhez egy-egy illusztrációt. 

Az első nyomozás azt kutatja, hogyan készült és mi történt később azzal az eredetileg 102 rajzzal, amelyből ma 85 Berlinben, 7 pedig Rómában található (10 rajz eltűnt az évszázadok során). Végigjárhatjuk a ma ismert epizódokat, hogyan kerülhettek a képek Firenzéből Párizson és Skócián át Berlinbe, illetve mások – Svédország érintésével – Rómába. Ezzel párhuzamosan egy másik nyomozást is követhetünk, amely nem kevésbé izgalmas kérdést feszeget: mit ábrázolnak pontosan ezek a miniatúrába hajló rajzok, és mit akarhatott velük a művész kifejezni? 

A legkorszerűbb digitális technika révén sosem látott mélységig feltárul előttünk Botticelli rajzsorozata, különös tekintettel a címben is beharangozott „A pokol térképére” – amelyet lényegében afféle „tartalomjegyzékként” készített a mester a többi rajz elé. Betekinthetünk a teljesen egyedi technikába, és megérhetjük a képek csodásan eredeti kompozícióját: lényegében minden egyes rajz egyfajta storybook, amely nem csak egy-egy kimerevített jelenetet mutat be Dante énekeiből, hanem képregényszerűen elénk vetíti a főhősök útját, már-már rajzfilmhez hasonló módon „megelevenítve” őket úgy, hogy e főszereplőket élénk színekkel kiemeli a lenyűgözően érdekes, de egyszínű emberi és fantázialények sokaságából és a varázslatos hátterekből.

A sokak által leginkább Dan Brown: Inferno című könyvéből, illetve az ebből nemrégiben készült filmből ismert térkép és a rajzsorozat, illetve a készítője nekünk, magyaroknak több szempontból különösen érdekes, és a dokumentumfilm ebben a tekintetben is új kérdéseket vet fel. Az esztergomi ásatások során feltárt helyiség, amelyet a kutatók Vitéz János egykori dolgozószobájának vélnek, olyan freskókat rejtettek, amelyeket esetleg a fiatal Botticelli festhetett. De ez csak az első kapcsolódási pont. Szintén elgondolkoztató tény, hogy a legpompásabb magyarországi reneszánsz festmények készítőjének, akit mi csak M. S. mesternek hívunk, egyedüli ismert képei becslések szerint 1500 és 1510 között keletkeztek, éppen akkor, amikor Botticelli már nem festett (Itáliában), és egy kínos pedofil-botrány miatt (amely tényt e filmben sajnos a magyar fordító csúnyán félrefordított!) nemkívánatos személy lett Firenzében. M. S. mester esetleg Mariano Sandro lenne? Persze, megeshet, ez pusztán e sorok írójának hozzá nem értő felvetése…

Botticelli képsorozatában Vergilius ábrázolása meghökkentően hasonlít a néhány évtizeddel korábban keletkezett itáliai művekre, amelyek a mi Luxemburgi Zsigmond királyunkat jelenítették meg, aki német-római császárrá koronázása előtt, illetve után maga is hosszabb időt töltött Toscanában, amikor is számtalan festményen és szobron örökítették meg a helyi művészek, karakteres szakállával és öltözékével. Valószínűleg ezek a portrék hathattak Botticellire, ám ez is csak egy feltételezés.

Ami azonban tény: a felbecsülhetetlen értékű képsorozat zöme kis szerencsével akár a miénk, magyaroké is lehetett volna! 

A 19. század elején egy párizsi könyvkereskedőtől ugyanis Hamilton tízedik grófja vásárolta meg a nyolcvanöt képet rejtő gyűjteményt, ám unokája kénytelen volt minden más ingó- és ingatlanvagyonával együtt elkótyavetyélni e kincset, főként lóversenyveszteségei fedezésére. A könnyelmű tizenkettedik gróf húga viszont nem más volt, mint az a Lady Hamilton, aki I. Albert monacói herceg után 1880-ban Festetics Taszilóhoz ment feleségül, így akár magával is hozhatta volna a keszthelyi Helikon kastélyba nászajándékként a híres kötetet, avagy újdonsült férje megvehette volna a sógorától, ha Botticelli varázslatos rajzsorozatának ezen gyűjteménye addigra nem landolt volna már régen Berlinben. (Azt pedig, hogy Lady Hamilton sem volt érzéketlen a lovak és a lóverseny iránt, mi sem bizonyítja jobban, minthogy nagy szerepe volt a magyar csodaló, Kincsem felfedezésében és pályafutásában. De ez már egy másik történet – és egy másik film…)

A magyar fordítás tekintetében érthetővé válik az is, hogy miért érezték úgy kortárs szerzőink közül többen is (így a díszbemutatón bevezetőt mondó Nádasdy Ádám is), hogy Dante művét megpróbálják a mai közönség számára fogyaszthatóbb módon nyelvünkre átültetni. Az angol és olasz anyanyelvű megszólalók által diktált gyors ütemben ugyanis különösen nehezen foghatóak fel Babits Mihály sorai, de ez a film erényeiből semmit sem von le, mivel a képek átsegítenek bennünket az archaizáló szövegen.

Összességében kötelező műnek tartjuk tehát a „Botticelli: Dante pokla” című filmet mindazok számára, akiket egy kicsit is érdekel a reneszánsz művészet és e fantasztikus művésze legendás műve, illetve akik csak Dan Brown könyvében olvastak a pokol térképéről, avagy akik a képzőművészet feltárt és fel nem tárt rejtélyeit kedvelik. Irány tehát az Uránia filmszínház, amely sajnálatos módon az egyetlen (bár csodálatos) játszóhelye ennek a művészettörténeti alapműnek.