A javakorabeli zenészek 16 éve játszanak együtt. Tízmillió lemezüket adták el. Tudják az egyik legfontosabb titkot: hogyan kell megőrizni az életerőt, a derűt, a közösség összetartozását – zenélve, egymást becsülve, segítve.
Az együttes minden tagja bravúrosan játszik hangszerén. A mosolygós, fehér bajuszú Barbarito Torres, például, aki igazán pubinak számít a zenekarban, hiszen még alig hatvan éves, egy laúd nevű kubai hangszeren, amely leginkább gitárra hasonlít, olyan fergetegesen játszik, és közben vígan táncol, hogy a közönség nem állhatja meg lelkes taps nélkül. Eliades Ochoa texasi külsővel játszik latin zenét a gitárján. Guajiro Mirabal, a pazar trombitajátékos, aki épp csak elmúlt nyolcvanéves, és finom eleganciával öltözve állta végig a teljes koncertet, ami önmagában sem kis teljesítmény a nyári hőségben.
Egy ifjú hölgy, aki a klasszikus, feszes kis feketét viselte, párducos mozgásával érzékeltette, milyen egy latin nő.
De az igazi latin nő Omara Portuondo. Még csak 83 éves. Ciklámen színű, virágos ruhájában, kicsit nehezen mozogva lépett a színpadra. Énekelni kezdett, és elállt a lélegzet is. A hangja bársony, zengő, kifejez fájdalmat, bölcsességet, élettapasztalatot, gyengédséget. A tekintete a mindent értő és megértő asszonyok tekintete. És az életörömé. Amikor a Quizás, Quizás, Quizás… kezdetű nagy slágert elkezdte, felmorajlott a nézőtér, sorra álltak fel az emberek, csápolva, és csacsacsát táncolva a széksorok között. Végül kacéran fellibbentette szoknyája szélét, nem volt kor, csak derű.
Az öregség sem számít, ha van belső erő, és összetartó barátság. A csüggeteg pesti közönség elfelejtett csüggedni. Tapsolt, örült, táncolt, élt – hiszen erre vágyik!
