Matthew Warchus (*1966 Rochester) brit színházi és filmrendező (Simpatico, Mathilda), drámaíró. Számos prózai és operaszínház vezetése után jövő évtől ő veszi át Kevin Spacey-től a művészeti igazgatói széket a londoni Old Vic-ben. A Pride című filmje Cannes-ban az idén elnyerte a homoszexuális témájú filmek Queer Palm díját, nemrég pedig több kategóriában is nyert a Brit Független Filmdíjon: elnyerte a legjobb független filmnek járó díjat, a vígjátékban nyújtott alakításáért Imelda Staunton a legjobb női mellékszereplő, Andrew Scott a legjobb férfi főszereplő elismerését kapta.
A büszkeség és bányászélet történelmi játékfilm, ugyanis valós drámai eseményeken alapszik: 1984 nyarán, amikor az Egyesült Királyságban Margaret Thatcher, a „Vaslady” miniszterelnöksége idején a Bányászok Szakszervezete országos sztrájkba fog, a londoni Büszkeség Menetének néhány lelkes aktivistája úgy dönt, a bányászok ügye mellé áll, és gyűjtést szervez a javukra. Csakhogy a konzervatív nézeteket valló szakszervezet, bár minden segítségnek örül, a szivárványzászlós, melegekből és leszbikusokból álló csapattal nem tud mit kezdeni, és inkább nem kér belőlük. A Mark Ashton által összeszerveződött Leszbikusok és Melegek a Bányászokért Egyesület aktivistái ettől azonban nem hátrálnak meg, s megkerülve a bürokráciát, közvetlenül a bányászokhoz fordulnak. Miért akarják támogatni az amúgy homofób bányászokat, akik nem hogy nem álltak volna ki mellettük, de esetenként még meg is verték egyik-másikukat? Mark az ő sztrájkjuban meglátta a saját szituációjukat, az őket érő támadásokat és a közös ellenséget: Margaret Tatcher, a rendőrség és a jobboldali bulvár sajtó a bányászsztrájk miatt most kissé felhagyott a melegek elleni támadásokkal, levegőt hagyott nekik, de mindkét csoport esetében közös az ellenség és egy cél: a szabadság és a követelt jogok kivívása. A két, egymáshoz látszólag semmiben sem hasonlító közösség találkozása meglepő fordulatokat hoz.
Mark (Ben Schnetzer) ugyanis a legjobb barátja, Mike (Joseph Gilgun), a leszbikus Steph (Faye Marsay) és a büntethetőség tekintetében még fiatalkorú fotós, Joe (George MacKay) „főhadiszállássá” alakítják Gethin barátjuk (Andrew Scott) meleg kiadványokra szakosodott könyvesboltját, akinek a barátja a tapasztalt, életvidám Jonathan (Dominic West) is velük tart minden akcióban. A telefonos visszautasítások után egy mini buszon útra kelnek egy wales-i bányászfaluba, hogy adományaikat személyesen adják át. A helyi szakszervezeti vezető, Dai (Paddy Considine) és az öreg bányász, Cliff (Bill Nighy) szeretettel fogadja a meleg küldöttséget, mások csak lassan oldódnak, fel, mint Hefina (Imelda Staunton), de vannak ádáz ellenzői is a barátkozásnak, mint Marion (Monica Dolan). Kiderül, mennyi alaptalan, sztereotip félreértés él az emberekben a melegeket és leszbikusokat illetően, míg végül már a bányászküldöttség is jól tudja magát érezni akár egy londoni melegbárban is. Mindez végtelen jó ízléssel, humorral, szeretettel és toleranciával megmutatva.
Ami a filmet kicsit nehézzé teszi, az, hogy nem egy-két főszereplő köré épülnek a dolgok, hanem szinte minden szereplő magán- és közéletébe is bepillanthatunk. Viszont mindenkinek az igazsága, érvrendszere érvényre jut, még a melegeket mereven elutasító feleségé és fiataloké is, miközben a heteroszexuális néző fokozatosan megérti, hogy emberek vagyunk, közös ügyekkel, érzésekkel, még akkor is, ha a másik azonos neművel szokott ágyba bújni. Mennyi humor van abban, hogy a dél-walesi előbb elfogadja az anyjától kitagadott egyik srác meleg voltát, mint azt, hogy ő észak-walesi. Mennyi emberség abban, hogy mikor az öregember bevallja a barátnőjének, hogy ő is meleg, akkor a válasz nem elutasítás, hanem az: már régóta tudom. Mennyi megfigyelés abban, hogy miként kell reagálni a sértésekre! És micsoda ereje van annak a jelenetsornak, mikor a meleg felvonulást felvigyázó, gunyoros rendőrök arcára fagy a vigyor, mikor a film végén megérkeznek a melegekkel szolidáris bányász szakszervezeti küldöttségek autóbuszai, hogy viszonzott támogatással segítsenek kivívni azokat a melegjogokat, amelyek valóban ez után léptek érvénybe Angliában.
A filmben apró drámai katarzisok során jutunk el a nagy lelki megtisztulásokig, a barátság, egymás kölcsönös tiszteletben tartása és elfogadása alapérzéséig.
Az eredeti Pride (Büszkeség) cím azért is jobb a sután hangzó magyar Büszkeség és bányászéletnél (áthallással a klasszikus Büszkeség és balítéletre), mert jelen esetben érthető a meleg büszkeség napján túl a bányász büszkeségre, sőt arra is, hogy Nagy-Britannia történelmében országosan büszkék lehetnek erre a győzelemre.
Példamutató tanulsága ennek a filmnek az általánosabb politikai életre is kivetíthető: ne azt keressétek, ami elválaszt, hanem, ami közös egy ügyben, sosem az a döntő, hogy ki mondja, cselekszi, hanem az, hogy amit mond és cselekszik, az mennyire helyes, igaz, és hogy az igazi összefogás, a szolidaritás a legnagyobb erő a követelések kivívásáért. Igazi demonstráció, igaz érvekkel és tanulsággal amellett is, hogy miként változhat a javára egy-egy közösség (társadalom) álláspontja. A társadalmi polarizáltsággal szemben az emberek összehangolódása visz eredményre.
A Büszkeség és bányászélet méltán indul versenybe a rangot adó filmdíjakért (Golden Globe, Oscar). Története (forgatókönyv: Stephen Beresford), megírt karakterei és az őket eljátszó szereplői kiválóak. Az Arany Glóbusz-díjas Bill Nighy (Igazából szerelem, Időről időre), az Oscar-jelölt Imelda Staunton (Vera Drake, Demóna), a BAFTA-díjas Dominic West (300, Johnny English újratöltve) és a Sundance-díjas Paddy Considine (Világvége, Most jó) és a többiek mind hitelesek, emberiek, szórakoztatóak. At Ratcliffe operatőr képei gyönyörű tájaktól a kifejező belsőkig ragyogóan fotografáltak, Christopher Nightingale filmzenéje pedig színes, változatos és remek.
A vetítési idő mind a 120 perce élvezetes, ezért mindenkit, függetlenül attól, hogyan viszonyult eddig a homoszexualitáshoz, csak rábeszélni tudok erre a filmre, amely igen fontos dolgokról képes új megvilágításban, már-már a könnyekig eljutó módon szólni. Meglepő, hogy a 30 évvel ezelőtti eseményekből és problematikából mennyi minden aktuális ma is.
Manapság, mikor annyi fikciós marhaságot vetítenek a mozikban giccses limonádéktól a bárgyú fantasy mesékig, üdítő látni valamit, ami minden ízében igaz, jól megcsinált, szórakoztató, ezért nem szégyellem kimondani, hogy nekem 2014 legemlékezetesebb filmélményét a 2015. január 1-jétől látható, a Mozinet által forgalmazott Büszkeség és bányászélet hozta el. Megtekintését szívből ajánlom mindenkinek.
