Casablanca, avagy még mindig fehér a ház

Egy bizonyos kor után elfogynak a jelzők. Az izgalmast elvitte a Keresztapa, A hét mesterlövész vagy A halál 50 órája, a romantikust a Micsoda nő, esetleg az Elfújta a szél, a szépség pedig végig kísérte az elmúlt fél évszázad valamennyi Oscar-díjátadóját, és akkor még nem beszéltünk a versenyről lemaradó olasz, orosz, francia alkotásokról, a plázson feltűnő szőkeségekről, a James Bond-lányokról, esetleg Charlie angyalairól.

Amikor a kritikus Sophia Lorent, Liz Taylort, aztán Julia Roberstet méltatta, talán eszébe sem jutott Ingrid Bergman, mint ahogy Richard Burton, Marcello Mastroianni, Antony Hopkins sem emlékeztette Humphrey Bogartra.

A gond mindig a Casablanca felújításakor, újra értelmezésekor jelentkezik. Ilyenkor derül ki, hogy egy film nemcsak produkció: történettel, színésszel, rendezéssel, hanem az életút kezdete is. A határkő nullás számmal, innen kell elindulni, hogy megérkezhessünk a Csillagok háborúja, a Terminátorok vagy Spielberg, Tarantino világába.

A Pannonia Entertainment kultikus filmeket újra bemutató sorozatának eddigi legrégebbi alkotásaként, szeptember 22-től hozza vissza a mozikba a műfaj klasszikusát. A Casablanca 1942-ben készült. Történelmi időben, történelmi helyszínen. A nagyhatalmak háborúztak: Amerika már beszállt, a németek Harkovnál megverték a Vörös Hadsereget, Erwin Rommel csapatai élén bevonult az líbiai Tobrukba.

Sztálingrád még nem látszott, a marokkói Casablanca, a spanyolok fehér háza, tégelyként gyűjtötte a világ polgárait. Befogadott és kivetett. Itt egybeolvadt a pisztoly és a bár zongorájának a hangja. A felvevőgép forgott, a világ kétségek közt hánykolódott, még a kisember is a nagy idők nagy kalandját élhette át.

Az Oscar-díj három zsenit talált meg. Egyik a rendező, Michael Curtiz. A lexikonok többsége amerikaiként jegyzi, pedig nem az. Curtis magyar migráns. Kertész Mihály néven vándorolt ki, de Kaminer Manó néven született Budapesten, egy galíciai apa, és egy nagyváradi anya gyermekeként. Hazát a lehetséges világkarrier reményében váltott.

Mellette a Casablanca két főszereplője, Humphrey Bogart és az anyai ágon német, svéd Ingrid Bergman is belépett a halhatatlanok közé. A film minden korban mást üzen. Szólt már a szerelemről, a háborúról, a barátságról, az árulásról, és most, 75 évvel a forgatása után leginkább a menekülteket látjuk majd benne. Tényleg azt, amiről mostanában sokan, sokféleképpen beszélnek. Az ember olykor kénytelen múltját, otthonát, szeretteit eldobni, és életét kockáztatva nyúlni a jövő felé.

A filmet kiváló képminőségű, digitálisan restaurált kópiáról vetítik a mozik, eredeti nyelven, magyar felirattal. Louis Renault kapitány például azt mondja: „Korrupt vagyok, de nem kapzsi”. Egy másik szereplőt a nemzetiségéről faggatják. Büszkén vállalja: iszákos vagyok.

Egy bizonyos kor után már nehéz filmkritikát írni a Casablancáról. Minden olyan ismerős.

Casablanca – amerikai  film. Rendező: Kertész Mihály, producer: Hal B. Wallis, forgatókönyvíró: Julius J. Epstein, Philip G. Epstein, Howard Koch, Casey Robinson. Főszerepben: Humphrey Bogart és Ingrid Bergman. Zene: Max Steiner. Operatőr: Arthur Edeson.