Az egyik legnagyobb ismert tétel az MVM Dome névadó és szponzorációs konstrukciója: az RTL által megszerzett dokumentumok szerint az MVM tíz év alatt akár 34 millió eurót, vagyis mintegy 13 milliárd forintot fizethet a Ferencvárosi Torna Clubnak. Ugyanebben a 2021–2022-es időszakban az MVM több mint 130 sporttámogatási szerződést kötött, amelyek együttes értéke csaknem 2,8 milliárd forint volt.

A kommunikációs költések nagyságrendjét mutatja, hogy az MVM 2025-re egy komplex kommunikációs és rendezvényszervezési szerződést kötött, amelynek közzétett értéke 8,31 milliárd forint, majd a szerződés módosított értéke 9,91 milliárd forintra emelkedett. Ezt azonban fontos keretösszegként kezelni, nem automatikusan tényleges kifizetésként. Az MVM saját közzétételi rendszere szerint ezek a szerződések a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó jogszabályok alapján érhetők el.

Mindezek alapján a teljes, 2016 és 2025 közötti marketing-, kommunikációs és szponzorációs költés pontos összege csak az összes szerződés tételes feldolgozásával állapítható meg. Az azonban már most kijelenthető, hogy az MVM ilyen célú kiadásai nem néhány milliárdos, hanem több tízmilliárd forintos nagyságrendet képviselhetnek.

A kérdés különösen azért érdekes, mert az MVM meghatározó állami energetikai vállalat, amelynek számos tevékenysége nem klasszikus, versenyző fogyasztói piacon zajlik. Emiatt felvethető: mekkora reklám- és szponzorációs jelenlét indokolt egy olyan vállalatnál, amelynek szolgáltatásai és piaci pozíciója jelentős részben nem a hagyományos reklámverseny logikája szerint működik?

Ez a kérdés különösen élesen vethető fel a Paksi Atomerőmű esetében. Egy atomerőmű működésének biztonságát és a villamosenergia-termelést nyilvánvalóan nem az dönti el, hogy mennyire ismert a márkája. A sport- és kulturális szponzorációk ugyanakkor más célt is szolgálhatnak – például társadalmi szerepvállalást vagy intézményi kapcsolatépítést –, ezért ezeket nem lehet automatikusan egyszerű reklámkiadásként kezelni.

A valódi kérdés ezért nem pusztán az, hogy mennyi pénzt költött az MVM reklámra és szponzorációra, hanem az is, hogy egy állami energetikai vállalatnál hogyan áll arányban ez a költés a hálózatok, az energiabiztonság, a karbantartás és a kritikus infrastruktúra fejlesztésére fordított összegekkel.

A nyilvános adatok alapján tehát egyelőre a legóvatosabb megfogalmazás az, hogy az MVM elmúlt évtizedének kommunikációs és szponzorációs kiadásai biztosan tízmilliárdos nagyságrendűek, és a teljes összeg a jelenleg ismert szerződések alapján jóval magasabb lehet. A pontos végösszeghez a teljes 2016–2025-ös szerződésállományt kellene összegezni, a keretösszegeket és a tényleges kifizetéseket különválasztva.

Mai hír hogy feljelentést tesz a volt parlamenti képviselő, mert mint írja: százszoros áron vettek meg legelőket és erdőket a Paksi Erőmű bővítésére hivatkozva”. Keddi Facebook-posztjában Hadházy Ákos szerint közérdekű adatigénylésnek köszönhetően derült ki, hogy a Paks II.-t fejlesztő állami cég, a PIP Nonprofit Kft. sokszoros áron olyan rossz minőségű mezőgazdasági területeket is vásárolt, amelyekre semmi szükség nem volt, és azóta sem történt rajtuk semmi.

Példaként említ és a posztjában fotót is csatol egy szerződésről, amely szerint a cég 2020-ban 3,5 milliárd forintért vett meg egy, a blokkoktól egy kilométerre található 24 hektáros erdőt-legelőt a tulajdonosoktól – ez hektáronként 150 milliós árat jelent. „Akkor, amikor Tolna megyében egy hektár erdő piaci ára egy-másfél millió forint volt” – teszi hozzá Hadházy. Kiderült az is, hogy 2018 óta az állami cég összesen 32 milliárdért vett hasonló földeket, hasonló árakon.

Az összeállítás az AI segítségével készült.

A Tízmilliárdok reklámra és szponzorációra az MVM-nél, százszoros áron vett földek a Paksi Atomerőműnél bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az NKA-ügy nem más, mint a Nemzeti Kulturális Alap mintegy 17 milliárd forintnyi támogatást érintő botránya. Áprilisban, a választásokat követően derült ki, hogy az Orbán-kormány az NKA-n keresztül a nyilvánosság elől tudatosan elrejtett pályázatoknak álcázva milliós támogatásokat ítélt oda számára fontos szereplőknek, alapvetően politikai szívesség alapon. A vádak szerint Hankó Balázs akkori fideszes kulturális és innovációs miniszter sok esetben közvetlenül, előre jelezte egyeseknek, hogy ha némi papírmunkát elvégeznek, akkor pénzhez juthatnak.

Az ügy egyrészt úgy kapcsolódik a Fideszhez, hogy az NKA pénzeiből támogatottak nagyrészt megegyeztek azokkal, akik a Fidesz kampányának influenszerei, fellépői voltak. Kapott pénzt Tóth Gabi és cége, Pataky Attila és együttese, Fásy Ádám családi vállalkozása és Mága Zoltán köre is. A 17 milliárdból eddig mindössze néhány milliárd térült meg, néhány kedvezményezett ugyanis visszafizette a támogatást.

A fideszes pártszervezetet azonban ennél is súlyosabban érintheti az ügy, és ez indokolhatja a szerverek lefoglalását: a kulturális programok támogatására szánt összegek osztogatásának politikai motivációját erősíti ugyanis az, hogy a választások előtt éppen választókerületenként osztottak ki szinte forintra pontosan 100-100 millió forintot.

Arra, hogy a szakmailag megindokolhatatlannak tűnő pénzosztásnak köze lehetett a választási kampányhoz, már korábban is több jel utalt. Egyebek közt Radics Béla fideszes országgyűlési képviselő alapítványáról is kiderült, hogy 20 millió forintos támogatásban részesült, elvileg kulturális programok szervezésére. A K-Monitor gyűjtéséből viszont még látványosabb mintázat rajzolódott ki.

Az, hogy a nyertesek címeit választókerületi bontásban vizsgálva kiderült, a támogatás ilyen alapon számolva sok esetben hajszálpontosan 100 millió forintot tett ki (máskor éppen csak alatta maradtak ennek az összegnek), azért gyanús, mert semmi sem indokolja a választókerületi alapú, fillérre kiszámolt pénzosztást, kivéve, ha egy előre meghatározott kampánykeretről van szó, írja a hvg.hu.

A NKA-botrány: a Fidesz szervereit vizsgálják a hatóságok bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Azért írom ezt, mert mindannyiunk számára nagyon tanulságosnak tartom Panyi Szabolcs posztját, amit a Facebook oldalán jelentetett meg, az alábbiakat az engedélyével idézem:

„Tisztán emlékszem arra, amikor több mint húsz évvel ezelőtt, még egyetemistaként először olvastam arról, hogy az 1990-es köztársaságielnök-jelölés körüli tárgyalások idején Szabad György történész, az MDF egyik alapítója elutasította Antall József felkérését. Döntését visszaemlékezések szerint egyebek mellett azzal indokolta, hogy származása miatt nem tudná megtestesíteni a nemzet egységét „Szent István Magyarországán”.

Mély szomorúságot éreztem, amikor erről olvastam. Szabad György erdélyi zsidó polgárcsaládban született, a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre, később munkaszolgálatra hurcolták. Megrendítő volt arra gondolni, hogy a rendszerváltás Magyarországán, immár köztiszteletben álló történészprofesszorként és MDF-alapítóként is úgy érezhette: zsidó származása továbbra is kizáró ok lehet a legmagasabb közjogi méltóság betöltésénél.

Hogy házelnök már lehet, de köztársasági elnök azért még nem. Mintha a Magyar Köztársaság kikiáltása és a demokrácia megszületése után is kevesebb joga lett volna az ország egészét képviselni, mint másoknak. Mintha továbbra is másodrendű állampolgárként tekintett volna önmagára – és ebbe bizonyos értelemben bele is törődött. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem így fogalmazta meg mindezt saját magának, de a döntésének súlya ettől még ugyanaz marad.

Persze ezek voltak azok az évek, amikor Antall József legfőbb párton belüli ellenfelévé az a Csurka István vált, aki hamarosan politikai erővé szervezte a magyarországi antiszemitizmust. És amikor a végül köztársasági elnökké választott, apai ágon szintén zsidó származású Göncz Árpádot szkinhedek fütyülték ki a Kossuth téren.

Másfél évtizeddel később, a kétezres évek közepén, éppen a Jobbik és a szélsőjobboldal újabb megerősödése idején kezdtem elmélyedni a rendszerváltás korában újjáéledő antiszemitizmus történetében és szakirodalmában. Nem volt egy vidám felismerés, hogy Magyarország milyen nehezen és milyen lassan képes maga mögött hagyni a huszadik század gyűlöletkeltő ideológiáit.

Szabad György figuráját ekkoriban, a húszas éveim elején számos okból közel éreztem magamhoz, felmenőinek megpróbáltatásai és konzervatív-liberális nézetei miatt egyaránt – mely nézetek politikai képviselete és támogatottsága a későbbi évek során egyre csak csökkent, köszönhetően a közélet polarizációjának és a szélsőjobboldal ideológiai térnyerésének. (Hogy ennek a csúcspontja mi volt, azon lehet vitatkozni – szimbolikus értelemben én mindenképp Csurka teljes kormányzati rehabilitációját és 2024-es szoboravatását tartom annak.)

Mindez azért jutott most eszembe, mert egy a volt miniszterelnök által szellemi iránytűnek nevezett szélsőjobboldali propagandaoldal a köztársasági elnöki jelölésről szóló friss közéleti vitában egy olyan állásfoglalást tett közzé, miszerint Magyarország leendő köztársasági elnökével szemben a legalapvetőbb elvárás az, hogy legyen keresztény.

Az Orbán-rezsim más propagandistái és hasznos idiótái ugyanebben a vitában pedig már Soros Györgyöt, Izraelt, megkérdőjelezett lojalitást és „gyarmatosító globalista pénzügyi köröket” emlegettek – miközben 2026-ot írunk, vagyis a holokauszt óta több mint nyolcvan, a rendszerváltás óta pedig 36 év telt el. Néha sajnos mégis tényleg olyan, mintha körbe-körbe járnánk.

Fogalmam sincs, hogy vajon erre is gondolt-e a zsidóságát nyíltan vállaló Polgár Judit, amikor azt írta, hogy azért nem fogadja el a jelenlegi miniszterelnök és a kormánypárt köztársasági elnöki jelölését, mert nem érzi magában az erőt ahhoz, hogy magára vállalja „egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét”.

Lehetett éppen elég más oka is a visszautasításra, hiszen az egész jelölési folyamat eleve rendkívül furcsán és szerencsétlenül alakult. A végkimenetel szempontjából persze teljesen mindegy, de azért közben mégsem, hogy vajon az ő fejében is hasonló kétségek merültek-e fel, mint a néhai Szabad György esetében.

Hatalmas dolog, hogy az újjáéledő magyar demokráciában máris akadnak komoly és teljesen nyitott végül viták, ráadásul ezek olykor – mint ebben az esetben is – valóban fontos kérdésekről, tisztségekről szólnak. De én azért baromira örülnék neki, ha ezekből a vitákból az 1940-es évek érvei, illetve a totalitarizmus korszakának szellemi örökösei végre-valahára kicsekkolnának.„

https://www.facebook.com/panyiszabolcs

A Mikor csekkolnak ki az antiszemiták? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mindannyian tisztában vagyunk a folyóiratok honoráriumaival, a könyvkiadás pénzügyi hátterével, a színházi élet szerzői, rendezői díjaival – emlékeztetett, kiemelve: „én egyetlenegy olyan emberrel sem beszéltem, aki OJD közpénzből finanszírozott jogdíjait piaci mértékűnek, vagy etikailag, szakmailag vállalhatónak tartotta volna”.

„Néhány operett librettójára közel félmilliárdot felvenni egy olyan állami szervezettől, amelyben az egyik aláíró a szerző élettársa, későbbi felesége volt, még akkor is etikátlan lenne, ha az ár piacilag kikezdhetetlen lenne” – hangsúlyozta L. Simon László, hozzátéve: de az ár nem kikezdhetetlen, sőt, kirívóan aránytalan, bármit is mondjon róla maga a szerző.

Közben Tarr Zoltán miniszter bejelentette: visszaszereztek 1,3 milliárd forintot: pluszban ennyit fizettek volna még Orbán János Dénes műveiért. A társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter szerdán a Facebook-oldalán azt írta, ennyit fizetett volna a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) új operettek megírására, fordítására és külföldi bemutatására. A támogatást Hankó Balázs minisztériuma ítélte meg a KMTG-nek – közölte Tarr Zoltán.

Orbán János Dénesről a Prae.hu irodalmi lap írta meg vasárnap, hogy a szakmai vezetése alatt álló Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) több mint négyszáz millió forintért vásárolta meg kilenc művének, operettlibrettójának felhasználási jogait. A 24.hu információja szerint a Budapesti Operettszínház 90, a KMTG 422 millió forintot fizetett Orbán János Dénesnek a műveiért. Az Operettszínház és a KMTG ügyvezetője ugyanaz a személy, Rózsás Péter. A KMTG ügyvezetője 2025. július 21-ig Tódor Szidónia Ágota volt, Orbán János Dénes felesége – írta a Magyar Hang az Opten céginformációs rendszer adataira hivatkozva.

A Prae cikke szerint a 2015-ben alapított szervezet több mint tízmilliárd közpénzt kaphatott. 2025 márciusa és 2026 áprilisa közt, azaz alig 13 hónap alatt megvásárolta a KMTG Orbán János Dénes „mintegy kilenc” szövegének felhasználási jogait öt, illetve hat évre, de minden esetben valamiért 2031. 08. 28-ig. A nagybevásárlás összértéke 422.421.620 forint volt, ez az összeg jelentősen nagyobb az irodalmi Nobel-díj összegénél…

Orbán János Dénestől mint magánszemélytől vette ezt a KMTG, közpénzből, mialatt Orbán János Dénes volt a szakmai vezetője a szervezetnek. Azaz szakmailag azt tartotta jónak, hogy önmagától csaknem félmilliárd forintért vásároljon szövegeket a szervezete.

A szervezet honlapján megtalálható, nettó 5 millió forint fölötti szerződések szerint más íróktól-költőktől nem vettek műveket, csak Orbán János Dénestől, illetve az általa írt Dankó Pista és az Oroszlánszerelem című darabok zeneszerzőitől.

A nettó 28–56 millió forint közötti értékű szerződéseket az Erős János, az Orfeum Mágusa, a Hamupipőke, a Dankó Pista, az Oroszlánszerelem, a Papucsszaggató királykisasszonyok, a Csongor és Tünde, a Búbocska és a Magyar Faust című művekre kötötték.

A Wikipédia szerint Orbán János Dénes (gyakori rövidítéssel OJD) erdélyi származású, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, irodalomszervező és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja. Az 1990-es évek óta a kortárs magyar irodalmi élet egyik legmeghatározóbb, gyakran vitatott, az irodalom „fenegyerekeként” is emlegetett alakja.

A Prae cikke szerint Orbán János Dénesnek nem volt elég a 2023-as Kossuth-díjjal járó dicsőség és a nettó 24,7 millió forintos pénzösszeg. Talán megtudta valahol, hogy a Nobel-díjjal mennyi pénz jár. A Nobel-díj jutalom 2024-ben 11 millió svéd korona volt, ami az akkori SEK/HUF árfolyammal számolva körülbelül 385 millió forintnak felelt meg. Egyébként az OJD szövegek csaknem a fele már legalább 14 éve elkészült, van olyan, amelyik több mint 20 éve napvilágot látott…

A L. Simon László arra kérte Orbán János Dénest, hogy mondjon le az MMA-tagságáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A régi közmédia modell

A XX. század közmédiája alapvetően tartalomszolgáltató volt. Híreket mondott, híradót készített, kulturális és oktató műsorokat gyártott, sporteseményekről közvetített. A legitimációja az volt: „Mi olyan műsorokat készítünk, amelyeket a piac nem készítene el.” Ez a modell ma már gyengül. Streaming van. Podcastok vannak. YouTube van. Információözön van. A közmédia nem tud többé a tartalom mennyiségében versenyezni.

Az új modell: a bizalom infrastruktúrája

A Reuters Institute, az Ofcom, a BBC és az északi országok reformvitái mögött egyre inkább ez jelenik meg: a közmédia értéke nem a tartalomtömegben van, hanem abban, hogy képes-e olyan helyet létrehozni, amelyben az állampolgár bízhat, vagyis a közmédia nem egyszerűen műsorokat gyárt, hanem hitelesít, ellenőriz, archivál, kontextust ad, összekapcsol. Válságban tájékozódási pontot jelent. Ez valódi infrastruktúra-funkció!

Ami a hazai viszonyokat illeti, az 1989-90-es rendszerváltozás idején a kutatások szerint a legmegbízhatóbb intézmény a Magyar Rádió volt. A mostani rendszerváltozáskor az utolsó helyek egyikén szerepelt.

A magyar médiarendszer problémája tehát nem technikai. Nem az a kérdés, hogy hány csatorna van, hanem az, hogy a társadalom jelentős része nem ugyanazokból a tényekből indul ki. Egy demokratikus társadalom azonban nem működhet minimális, közös ténybázis nélkül. Ezért a magyar közmédia reformjának célját nem úgy kellene megfogalmazni, hogy: „független televíziót vagy rádiót akarunk létrehozni”, inkább úgy, hogy: „nemzeti bizalmi infrastruktúrát akarunk létrehozni”.

Ha ezt a logikát követjük, akkor a közmédia feladatai is másképp rendeződnek. Első helyre kerülne a hitelesítés. A közmédia egyik fő feladata a hírgyártás mellett, a tények ellenőrzése lenne. Valahogy úgy, hogy „Ha valami fontos történt Magyarországon, itt lehet megnézni, hogy mi az, amit biztosan tudunk.”

A BBC Verify vagy a francia és skandináv fact-checking modellek ebbe az irányba mutatnak. Másodszor: nem csatornákban, hanem közszolgáltatásokban kellene gondolkodni.

A bizalmi infrastruktúra logikája:

• nemzeti hírszolgálat,

• nyilvános adatbázisok,

• választási információs rendszer,

• közérdekű tudástár,

• digitális archívum,

• tényellenőrző központ.

Ha a bizalom maga a termék, akkor minden működési adatnak nyilvánosnak kell lennie.Kell a szerkesztési elvek, a költségek nyilvánossága, akárcsak a panaszok, helyreigazítások, a politikai kiegyensúlyozottsági jelentések nyilvánossága. A BBC vagy az ARD sokszor éppen azért hiteles, mert látható, hogyan működik. 

Algoritmikus nyilvánosság

A közmédia nemcsak műsort gyártana, hanem azt is vizsgálná, hogyan működnek a platformok, hogyan terjednek az álhírek, hogyan manipulálnak az algoritmusok. A digitális korszakban a médiaértés részben már infrastruktúra-feladat. Az eddigi reformelképzelések elsősorban az intézményi és jogi oldalról közelítenek, az új jogszabályi környezet, a függetlenség, a szervezeti átalakítás, az MTVA lebontása, az új irányítás bevezetése került szóba.

Ez mind szükséges feltétel, de még nem válaszol arra a kérdésre, mi legyen a közmédia küldetése a digitális korban? Erre a „bizalom infrastruktúrája” korszerű felelet. Nem a múltat akarja helyreállítani. Nem a régi televíziós korszakot akarja visszahozni. Azt mondja: a közmédia nem azért létezik, hogy csatornákat üzemeltessen. Azért létezik, hogy fenntartsa azt a minimális bizalmi környezetet, amely nélkül sem a demokrácia, sem a digitális gazdaság, sem a közélet nem tud működni.

Ha ebből egy mondatban kellene a reformprogramot összefoglalni, az így hangzana: „A magyar közmédia újjáépítésének célja nem egy új állami televízió és rádió létrehozása, hanem egy olyan nemzeti bizalmi infrastruktúra megteremtése, amely a digitális korban garantálja a hiteles információhoz való egyenlő hozzáférést.” Ez olyan elv, amelyre intézményt, finanszírozást és szerkesztőségi kultúrát is lehet építeni.

(Ezt a szöveget június elején már publikáltuk, de a tegnapi fejlemények után, – új vezetés az MTVA-ban, elsötétített képernyő, a rádiós hírszolgáltatás beszüntetése, a Bartók Rádió sugárzása a Kossuth Rádió frekvenciáján -, úgy véltük, hogy érdemes újra ismertetni.) Délelőtt érkezett meg az általa kijelölt ideiglenes vezetéssel az MTVA székházába Horváth András, az MTVA ideiglenes vezérigazgatója, és délutánra ők állítatták le a Kossuth Rádió adását, illetve sötétült el az M1 képernyője.

Kedden szimbolikus időpontban, 19:56-kor elindult az átmeneti adás az M1 csatornán Bacsó Péter A tanú című filmjével – közölte az MTVA Sajtó és Marketing Irodája az MTI-vel. A közlemény felidézi, hogy a 16 órakor kezdődött leállás egy korszak lezárását jelentette, de egyben egy új kezdetet is. „Magyarországon mostantól egy olyan közmédia épül, amely összehozza és tájékoztatja az embereket, nem pedig megosztja és félrevezeti őket” – írták.

Az összegzés szerint A tanú című film egyszerre emlékeztet a múlt tanulságaira és arra, miért fontos a szabad, független tájékoztatás. Hozzátették: a következő napokban az M1-en a magyar filmművészet emlékezetes alkotásai lesznek láthatók. A hírszolgáltatás fokozatosan tér vissza az új szerkesztési rend szerint, a Kossuth rádió helyén pedig átmenetileg a Bartók rádió műsorai hallhatók.

A sportközvetítések, köztük a labdarúgó-világbajnokság mérkőzései, és az egyéb csatornákon futó adások, a hírszolgáltatás kivételével, változatlanul elérhetők.

„Köszönjük a türelmüket és a bizalmukat. Maradjanak velünk! Együtt dolgozunk azon, hogy a közmédia ismét olyan intézmény legyen, amelyre büszke lehet az ország” – olvasható a közleményben.

A A közmédia mint bizalmi infrastruktúra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Papp László (Fidesz), Debrecen polgármestere július 1-jén délelőtt tárgyalást folytatott a kínai Semcorp képviselőivel, akikkel közölte, a cégük nem kívánatossá vált Debrecenben – jelentette be a politikus a közösségi oldalára feltöltött videóban.

„A tárgyalás rövid volt és tartalmas” – árulta el Papp. A polgármester arról beszélt, nincs helye a városban olyan vállalatnak, amely nem tartja be az engedélyében foglaltakat, a rá vonatkozó szabályokat. A Semcorp márpedig, mint mondta, az elmúlt időszakban ezeket megszegte, ezért elveszítette a bizalmat, írja a debreciner.hu tudósítása.

Papp emlékeztetett, a Semcorp képviselőit már márciusban figyelmeztette arra, hogy tartsák be a működéshez és környezetvédelemhez kapcsolódó szabályokat, másképp súlyos következményekkel kell számolniuk. „A Semcorp minden korábbi ígéretét megszegte, amelyre tekintettel ki kell nyilvánítanom, hogy a Semcorp tevékenysége nem kívánatos Debrecenben” – magyarázta a polgármester.

A városvezető felszólította az akkumulátoripari céget, hogy fejezze be itteni tevékenységét, és azt telepítse át egy másik gyártási helyszínre. Bejelentette továbbá, az önkormányzat és annak minden vállalata elzárkózik a Semcorppal való minden további együttműködéstől, ami azt jelenti, hogy a cég további debreceni fejlesztéseit, növekedését, esetleges újabb ütemeket semmilyen formában nem támogatnak.

Papp felszólította továbbá a kínaiakat, hogy a hatóságokkal együttműködve haladéktalanul kezdjék meg a teljeskörű környezeti kármentesítést. A polgármester elmondta, a Semcorp tevékenysége jelenleg szünetel, az önkormányzat pedig a gyárterületen kívül több ponton mintavételt rendelt meg annak érdekében, hogy tisztázza, történt-e szennyezés a gyár területén kívül. Azt ígérte, a vizsgálat elvégzését követően tájékoztatást adnak annak eredményéről.

„A környezeti károk elhárítása után a kormányhivatalnak, és hangsúlyozom, nem az önkormányzatnak, hanem a kormányhivatalnak kell döntenie arról, hogy a gyár tud-e szabályosan működni és újraindítható-e. Én erre jelenleg nem látok garanciát a gyár eddigi vezetőinek felelőtlen hozzáállása miatt” – magyarázta a politikus, miért indítványozzák a gyár működésének teljes leállítását.

Ahogy arról korábban a Debreciner elsőként beszámolt, a Semcorp debreceni szeparátorfólia-gyáránál a kormányhivatal mérése során súlyos környezetszennyezést azonosítottak a talajvízben, alumínium esetében egy ponton a határérték tizenháromezerszeresét mutatták ki.

A A kínai Semcorp nemkívánatos Debrecenben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Ma van a Magyar Feltalálók Napja. Ilyenkor méltán emlékezünk Szent-Györgyi Albertre, Bíró Lászlóra, Gábor Dénesre, Rubik Ernőre és arra a hosszú névsorra, amelynek tagjai valódi találmányokkal írták be magukat a történelembe. Olyan emberekre, akik valami olyat adtak a világnak, ami addig nem létezett.

És aztán vannak azok, akik ennél is tovább mennek. Hiszen feltalálni valamit egyszerű. Az igazi bravúr az, ha ugyanazt a találmányt többször, sőt, folyamatosan sikerül pénzzé tenni.

Az elmúlt hetekben ugyanis különös ügy bontakozott ki egy volt miniszter szabadalma körül. A nyilvánosságra került információk szerint a találmány hasznosításáért évente mintegy 25 millió forint jogdíj érkezett hozzá. Tíz év óta. Ez önmagában még akár a magyar innováció diadalmenete is lehetne, de a történet érdekessége, hogy a találmányért korábban már jelentős összeget fizettek, a szabadalom hasznosítási jogait évekkel ezelőtt rendezték.

A laikus ilyenkor zavartan vakarja a fejét. Olyan ez, mintha valaki egyszer eladná az autóját, majd tíz év múlva minden hónapban kapna egy kis pénzt azért, mert az autó még mindig gurul. Vagy mintha a szerző egyszer leadná a kéziratot, megkapná a honoráriumot, majd utána minden évben újra kiszámlázná ugyanazt a regényt azzal az indokkal, hogy a betűk még mindig a helyükön vannak.

A magyar tudomány történetében persze sok rendkívüli találmány született. A gyufa, a golyóstoll, a holográfia, a C-vitamin izolálása. Most azonban úgy tűnik, új magyar innovációval gazdagodhat a világ:

a perpetuum mobile jogdíjjal.

Ez az a szerkezet, amely nem energiát termel a semmiből, hanem bevételt. A klasszikus fizika szerint örökmozgó nem létezik. A magyar közélet azonban ismét bizonyította, hogy a tudomány olykor elhamarkodott következtetésekre jut. (Persze midig vannak szkeptikus vagy cinikus egyedek, akik kételkednek a tudomány eme csodájában, és nem szerzői jogi, hanem büntetőjogi eljárást emlegetnek…)

A feltalálók napján ezért talán ideje bővíteni a nemzeti panteont. A régi feltalálók ugyanis olyan dolgokat alkottak, amelyek működtek. Az új iskola viszont olyan rendszert alkotott, amely csodálatos módon fizet. És valljuk be: inflációs környezetben talán ez a hasznosabb találmány.

Miközben a magyar kutatók laborokban dolgoznak, mérnökök prototípusokat építenek, egyetemi műhelyek pályázatokért küzdenek, valahol megszületett a XXI. század legnagyobb innovációja: a találmány, amelyet nem használni kell, hanem elszámolni.

Ha pedig mindez valóban így történt, akkor a Magyar Feltalálók Napján illik megadni a tiszteletet. Mert Rubik Ernő „csak” egy kockát talált fel, de van, aki magát a pénztermelő kockázatmentességet, az örökmozgó bevételt…

A A perpetuum mobile jogdíj bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Súlyos fordulatot vett a Népszava és a Mediaworks közötti konfliktus: a Mediaworks Hungary Zrt. és a Medialog-DMHM Zrt. 2026. május 28-án azonnali hatállyal megszüntette a Népszava kiadójával fennálló nyomdai és terjesztési együttműködést. A döntés közvetlen következménye, hogy a lap május 29-i, pénteki száma már nem jelenhet meg.

A Mediaworks közlése szerint a döntés oka az, hogy a Népszava kiadója nem teljesítette fizetési kötelezettségeit, és egy év alatt több száz millió forintos tartozást halmozott fel. A cég állítása szerint a felek hónapokig tárgyaltak, majd 2026 januárjában a tartozás átütemezéséről is megállapodtak, ezt azonban a kiadó nem tartotta be. A Mediaworks azt közölte: a döntést gazdasági természetűnek tekinti, és akkor lenne kész újra vállalni a lap nyomtatását és terjesztését, ha a kiadó rendezi tartozásait, és új, előre fizetéses megállapodás születik.

A Népszava közleményében elismerte, hogy jelentős tartozásai vannak a nyomda és a terjesztő felé, ugyanakkor a történteket nem egyszerű üzleti vitaként értelmezi. A szerkesztőség szerint a Mediaworks lépése ellenséges, különösen azért, mert a cég a nyomdai és terjesztési piacon olyan helyzetben van, amely mellett egy országos napilap mozgástere erősen beszűkül. A lap azt is hangsúlyozta, hogy fennmaradása került veszélybe.

A mostani ügy hátteréhez tartozik, hogy a Népszava már 2021 nyara óta a Mediaworkshöz tartozó Medialog rendszerén keresztül jut el az olvasókhoz. Erre azután került sor, hogy a Magyar Posta megszüntette lapterjesztési szolgáltatását, és a kiadók számára lényegében ez maradt az egyetlen országos kapacitással rendelkező megoldás. A korábbi megállapodás már akkor is érzékenynek számított, mert a Népszava nem tartozott a kormánypárti médiabirodalomhoz, miközben terjesztése egy ahhoz kötődő cég kezébe került.

A konfliktus politikai és médiapiaci súlyát növeli, hogy a Mediaworks a magyar nyilvánosság egyik legnagyobb szereplője. A cég a Fidesz által támogatott KESMA sajtóportfóliójának a része, és a nyomtatott piacon is meghatározó pozícióval bír. Emiatt a Népszava értelmezése szerint a szerződés felmondása túlmutat két cég pénzügyi vitáján: egy 153 éves napilap működőképességét érinti.

Az ügy azért is kap kiemelt figyelmet, mert a Mediaworks neve az elmúlt hetekben más okból is a hírekbe került. Május elején nyilvánosságra került, hogy a céget jelentős adatlopás érte, amely miatt a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság vizsgálatot indított. Ennek nincs ismert közvetlen kapcsolata a Népszava ügyével, de hozzájárul ahhoz, hogy a Mediaworks körüli történések most különös figyelmet kapnak.

A mostani fejlemények óhatatlanul felidézik a magyar sajtó korábbi nagy traumáit is. A Mediaworks 2016-ban egyik napról a másikra felfüggesztette a Népszabadság kiadását, később pedig végleg megszűnt a lap. A HVG tavaly arról is beszámolt, hogy a Mediaworks megpróbálta levédetni a Népszabadság nevét. Ez a háttér önmagában nem bizonyít politikai motivációt a mostani döntés mögött, de magyarázza, miért vált a Népszava ügye azonnal túl egyszerű üzleti konfliktuson. Egyelőre a legfontosabb nyitott kérdés az, hogy a Népszava talál-e rövid időn belül új nyomdai és terjesztési megoldást. Enélkül nemcsak egy lapszám sorsa bizonytalan, hanem a nyomtatott kiadás jövője is.

A A fennmaradásáért küzd a Népszava – a Mediaworks felmondta a terjesztési szerződést bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A botrány első, látványos rétege a kedvezményezettek köre volt. A sajtó ezt elsősorban politikai összefüggésben értelmezte: több cikk azt emelte ki, hogy olyan szereplők jutottak jelentős állami pénzekhez, akik a korábbi kormányzat környékén is jól láthatóan jelen voltak. Ez önmagában még nem jelent szabálytalanságot, mert az állam kulturális támogatási rendszere nem zárja ki, hogy ismert vagy politikailag exponált szereplők is forráshoz jussanak. A probléma ott kezdődik, amikor a döntések szakmai indokoltsága, a pályázati út, a nyilvánosság és az intézményi ellenőrzés egyszerre válik vitathatóvá.

A második, és talán fontosabb kérdés az átláthatóságé. Az NKA eredetileg olyan konstrukcióként vált fontossá a rendszerváltás utáni magyar kulturális finanszírozásban, amelynek egyik alapelve a szakmai szempontok viszonylagos önállósága volt. A mostani ügyben azonban éppen ez a logika sérült. A Telex, a HVG, a 24.hu és a Válasz Online beszámolói egyaránt azt emelték ki, hogy az érintett döntések vagy késve kerültek nyilvánosságra, vagy olyan felületen jelentek meg, ahol a szakmai közeg számára sem voltak kellően követhetők. Több forrás szerint még az NKA-hoz közel álló kulturális szereplők közül is akadtak olyanok, akik nem tudtak erről a kollégiumról, illetve annak súlyáról.

Ez az elem azért különösen súlyos, mert a kulturális támogatásoknál a jogszerűség önmagában nem feltétlenül elég a legitimációhoz. Egy közpénzből működő rendszerben legalább ennyire fontos, hogy a döntések ellenőrizhetők, értelmezhetők és szakmailag vitathatók legyenek. Ha a nyilvánosság csak utólag, botrány formájában értesül arról, kik kaptak pénzt és milyen eljárásban, akkor az intézmény nemcsak politikai támadásoknak lesz kiszolgáltatva, hanem saját szakmai tekintélyét is elveszítheti.

A harmadik, kulcsfontosságú réteg a felelősség kérdése. A botrány nyomán előbb Bús Balázs alelnök távozott, majd lemondott Baán László, Both Miklós és Vidnyánszky Attila is a bizottsági tagságáról. A lemondások önmagukban is azt jelzik, hogy az ügyet a rendszer belső szereplői sem kezelték jelentéktelen epizódként. A távozó tagok nyilatkozataiból egy visszatérő állítás rajzolódik ki: szerintük a bizottság nem kapott teljes körű vagy valós képet az érintett döntésekről. Baán László egyenesen arról beszélt, hogy a bizottságot megtévesztették, Both Miklós pedig a döntési és közzétételi hiányosságokra hivatkozott.

Itt tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy vitatható támogatások születtek, hanem arról, hogy a rendszerben elválhatott egymástól a formális döntési struktúra és a tényleges információáramlás. Vagyis a testület létezett, az aláírások megvoltak, az eljárásnak volt intézményi kerete, de közben a szereplők egy része saját állítása szerint nem látta át, milyen horderejű döntések születnek. Egy ilyen helyzetben a felelősség könnyen szétterül: mindenki része a rendszernek, de senki nem vállalja teljes egészében annak tartalmát.

Ezzel függ össze az ügy negyedik tanulsága is: az ideiglenes kollégiumok szerepe. A Válasz Online-ban megszólalók arra hivatkoztak, hogy ideiglenes testületek korábban is működtek az NKA rendszerében, tehát egy ilyen kollégium létrehozása önmagában nem rendkívüli. A botrányt nem az okozta, hogy volt ideiglenes kollégium, hanem az, hogy a sajtóban ismertetett állítások szerint ennek összetétele, láthatósága, forráskerete és működése nem illett abba a szakmai nyilvánosságba, amely az NKA-val kapcsolatban elvárható volt.

A miniszter ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy szabályozott pályázati eljárások történtek, és a támogatásokat kulturális célokra adták. Hankó Balázs nyilatkozatai azt sugallják, hogy a vitatott döntések megítélése politikai-ízlésbeli kérdéssé vált. Ez azonban csak részben válasz a felmerült kritikákra. A vita ugyanis nem kizárólag arról szól, hogy egy-egy támogatott produkció értékesnek számít-e, hanem arról is, hogy ki, milyen eljárásban, milyen kontroll mellett és milyen nyilvánosság előtt dönthet jelentős közpénzek sorsáról,

Az is beszédes, hogy az NKA április 29-i rendkívüli ülésén időközi szakmai és pénzügyi részbeszámolót kértek be az érintett pályázóktól. Ez a lépés önmagában nem bizonyít szabálytalanságot, de azt igen, hogy a szervezet maga is szükségesnek látta az utólagos ellenőrzés erősítését. Ha minden részlet kezdettől egyértelmű és megnyugtató lett volna, aligha lett volna szükség ilyen gyors korrekciós lépésre.

A botrány tágabb jelentése ezért nem merül ki abban, hogy kik kaptak pénzt. A valódi kérdés az, hogy az NKA ma mennyiben tekinthető még szakmai-önkormányzati logikájú kulturális alapnak, és mennyiben vált olyan rendszerré, ahol a miniszteri akarat, az intézményi zártság és a politikai közelség felülírja a legitimitást. A sajtóban megjelent cikkek alapján nem egyszerű pénzosztási vita zajlik, hanem annak újraértékelése, hogy kié a közpénz, és milyen szabályok szerint lehet róla dönteni.

Az NKA-ügy végső megítélése attól függ majd, mire jutnak a feljelentések, a bekért beszámolók és az esetleges további vizsgálatok. De már most látszik, hogy a botrány azért lett ilyen nagy, mert egyszerre találkozott benne három, régóta érzékeny kérdés: a kultúra politikai befolyásolása, a közpénzek elosztásának átláthatósága és az elmosódó intézményi felelősség. Ezek együtt tették az ügyet nem pusztán kínossá, hanem rendszerszintű botránnyá.

A NKA-botrány: nem csak a pénzosztásról, a kulturális rendszer hitelességéről is szól az ügy bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A források alapján egy pániküzemmódba kapcsolt rendszer képe rajzolódik ki: egy olyan hatalmi gépezeté, amely tizenhat éven át építette a politikailag vezérelt vagyonfelhalmozás hálózatát, és most kapkodva próbálja menteni mindazt, amit eddig felhalmozott, nehogy az új hatalom elszámoltassa érte. Ugyanakkor az értesülések szerint a hivatalba lépő kormány a vártnál könnyebben követheti majd a pénzek útját.

A közigazgatásban és a rendvédelmi szerveknél ugyanis sokan vannak, akik részben ismerik, hogyan működött az Orbán-rendszer alatt a vagyonkimentés mechanizmusa, és várhatóan készek lesznek együttműködni az új vezetéssel.

Ez akár éveken át tartó feltáró és jogi eljárásokhoz vezethet, amelyek célja az eltűnt közvagyon visszaszerzése, a pénzügyi bűncselekményeket elkövetők őrizetbe vétele lehet.

A menekülési útvonalakat visznt az is segítheti, hogy több közel-keleti állammal – például Szaúd-Arábiával vagy az Egyesült Arab Emírségekkel – Magyarországnak nincs kiadatási egyezménye. Izraellel ugyan van ilyen megállapodás, de az ország saját állampolgárait, így ebben az esetben a magyar-izraeli kettős állampolgárokat sem adja ki könnyen. A források szerint pedig amíg a Trump-kormányzat van hatalmon, még az Egyesült Államok is menedéket jelenthet az Orbán-rendszer legfelső körei számára.

A Repül a pénz, messze repül… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.