Négy évig dolgoztam Varsóban magyar tudósítóként, és rá kellett döbbennem, hogy az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók, az antiszemitizmus „an sich”, vagyis magánvaló dologként létezhet, és létezik, Lengyelországban az elpusztított, majd nem kívánatosnak nyilvánított zsidó emberek nélkül is. Magyarországon más a helyzet, szerencsére maradtak zsidó honfitársaink, és itt van velünk a virulens antiszemitizmus is, amely generációkon és évszázadokon át újra meg újra mérgezi a magyar társadalmat.
Azért írom ezt, mert mindannyiunk számára nagyon tanulságosnak tartom Panyi Szabolcs posztját, amit a Facebook oldalán jelentetett meg, az alábbiakat az engedélyével idézem:
„Tisztán emlékszem arra, amikor több mint húsz évvel ezelőtt, még egyetemistaként először olvastam arról, hogy az 1990-es köztársaságielnök-jelölés körüli tárgyalások idején Szabad György történész, az MDF egyik alapítója elutasította Antall József felkérését. Döntését visszaemlékezések szerint egyebek mellett azzal indokolta, hogy származása miatt nem tudná megtestesíteni a nemzet egységét „Szent István Magyarországán”.
Mély szomorúságot éreztem, amikor erről olvastam. Szabad György erdélyi zsidó polgárcsaládban született, a numerus clausus miatt nem vették fel az egyetemre, később munkaszolgálatra hurcolták. Megrendítő volt arra gondolni, hogy a rendszerváltás Magyarországán, immár köztiszteletben álló történészprofesszorként és MDF-alapítóként is úgy érezhette: zsidó származása továbbra is kizáró ok lehet a legmagasabb közjogi méltóság betöltésénél.
Hogy házelnök már lehet, de köztársasági elnök azért még nem. Mintha a Magyar Köztársaság kikiáltása és a demokrácia megszületése után is kevesebb joga lett volna az ország egészét képviselni, mint másoknak. Mintha továbbra is másodrendű állampolgárként tekintett volna önmagára – és ebbe bizonyos értelemben bele is törődött. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő nem így fogalmazta meg mindezt saját magának, de a döntésének súlya ettől még ugyanaz marad.
Persze ezek voltak azok az évek, amikor Antall József legfőbb párton belüli ellenfelévé az a Csurka István vált, aki hamarosan politikai erővé szervezte a magyarországi antiszemitizmust. És amikor a végül köztársasági elnökké választott, apai ágon szintén zsidó származású Göncz Árpádot szkinhedek fütyülték ki a Kossuth téren.
Másfél évtizeddel később, a kétezres évek közepén, éppen a Jobbik és a szélsőjobboldal újabb megerősödése idején kezdtem elmélyedni a rendszerváltás korában újjáéledő antiszemitizmus történetében és szakirodalmában. Nem volt egy vidám felismerés, hogy Magyarország milyen nehezen és milyen lassan képes maga mögött hagyni a huszadik század gyűlöletkeltő ideológiáit.
Szabad György figuráját ekkoriban, a húszas éveim elején számos okból közel éreztem magamhoz, felmenőinek megpróbáltatásai és konzervatív-liberális nézetei miatt egyaránt – mely nézetek politikai képviselete és támogatottsága a későbbi évek során egyre csak csökkent, köszönhetően a közélet polarizációjának és a szélsőjobboldal ideológiai térnyerésének. (Hogy ennek a csúcspontja mi volt, azon lehet vitatkozni – szimbolikus értelemben én mindenképp Csurka teljes kormányzati rehabilitációját és 2024-es szoboravatását tartom annak.)
Mindez azért jutott most eszembe, mert egy a volt miniszterelnök által szellemi iránytűnek nevezett szélsőjobboldali propagandaoldal a köztársasági elnöki jelölésről szóló friss közéleti vitában egy olyan állásfoglalást tett közzé, miszerint Magyarország leendő köztársasági elnökével szemben a legalapvetőbb elvárás az, hogy legyen keresztény.
Az Orbán-rezsim más propagandistái és hasznos idiótái ugyanebben a vitában pedig már Soros Györgyöt, Izraelt, megkérdőjelezett lojalitást és „gyarmatosító globalista pénzügyi köröket” emlegettek – miközben 2026-ot írunk, vagyis a holokauszt óta több mint nyolcvan, a rendszerváltás óta pedig 36 év telt el. Néha sajnos mégis tényleg olyan, mintha körbe-körbe járnánk.
Fogalmam sincs, hogy vajon erre is gondolt-e a zsidóságát nyíltan vállaló Polgár Judit, amikor azt írta, hogy azért nem fogadja el a jelenlegi miniszterelnök és a kormánypárt köztársasági elnöki jelölését, mert nem érzi magában az erőt ahhoz, hogy magára vállalja „egy megosztott nemzet egyesítésének történelmi felelősségét”.
Lehetett éppen elég más oka is a visszautasításra, hiszen az egész jelölési folyamat eleve rendkívül furcsán és szerencsétlenül alakult. A végkimenetel szempontjából persze teljesen mindegy, de azért közben mégsem, hogy vajon az ő fejében is hasonló kétségek merültek-e fel, mint a néhai Szabad György esetében.
Hatalmas dolog, hogy az újjáéledő magyar demokráciában máris akadnak komoly és teljesen nyitott végül viták, ráadásul ezek olykor – mint ebben az esetben is – valóban fontos kérdésekről, tisztségekről szólnak. De én azért baromira örülnék neki, ha ezekből a vitákból az 1940-es évek érvei, illetve a totalitarizmus korszakának szellemi örökösei végre-valahára kicsekkolnának.„
