A döntést több író, irodalomtörténész mellett már akkor többek között a Mazsihisz is bírálta, rámutatva Wass antiszemita megnyilvánulásaira. A szövetség most közleményében is hangsúlyozta, a szerző „egész életében büszkén hangoztatta antiszemita nézeteit, sőt egy művében »patkányként« ábrázolta a zsidóságot”. A Mazsihisz továbbá emlékeztetett, hogy Wass még az 1980-as években is munkatársa volt a Fiala Ferenc főszerkesztésével működő Új Hídfő című nyilas lapnak. (Fiala Ferenc korábban a nyilaskeresztes pártot vezető Szálasi Ferenc sajtófőnöke volt).

A filozófus Gábor György arról írt Facebook bejegyzésében, hogy Wass Albert érettségi szerepeltetése ennek az ellenkezője: a múlt legsötétebb anyagának ünnepélyes becsempészése a jövő vizsgájára.

A magyar közoktatásnak most nem kozmetikára van szüksége. Újragondolt NAT kell, komoly szakértőkkel, valódi irodalomtörténészekkel, gyakorló tanárokkal, kortárs irodalmi tudással, morális bátorsággal. És első lépésként végleges búcsú Takaró Mihály kategóriáitól.

Mert ahol a Nyugat „kis zsidó lapocska”, Kertész „nem magyar”, Spiró „nem ember”, Petri „pokolra került”, Wass pedig érettségi-kompatibilis nemzeti szerző, ott nem irodalomoktatás zajlik. Ott a kánon egyszerűen bosszút áll a diákokon, áll Gábor György bejegyzésében.

A Méltatlan, hogy Wass Albert érettségi tétel lehet, mondja a Mazsihisz közleménye bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Erre a kezdeményezésre építve az UNESCO 1991-ben azt javasolta, hogy május 3-a legyen a sajtószabadság nemzetközi napja. Az ENSZ Közgyűlése 1993-ban hirdette ki hivatalosan a sajtószabadság világnapját, így azóta minden évben ezen a napon emlékeztetnek arra, hogy a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk a sajtó szabadságát, a társadalmaknak pedig védeniük kell a hiteles tájékoztatás feltételeit.

A világnapnak kezdettől több célja volt. Egyrészt a sajtószabadság alapelveinek megerősítése, másrészt a világ helyzetének időről időre történő felmérése. Ugyanilyen fontos eleme a megemlékezésnek, hogy figyelmet irányítson azokra az újságírókra, akiket munkájuk miatt fenyegetés, megfélemlítés, peres nyomás, börtön vagy akár halálos erőszak ér. Május 3. ezért egyszerre ünnep és figyelmeztetés: a nyilvánosság szabadsága nem magától értetődő állapot.

Az UNESCO idei, 2026-os felhívása is ezt hangsúlyozza. A szervezet szerint a világnap ma is arra emlékeztet, hogy a sajtószabadság tisztelete állami kötelezettség, a szakma számára pedig az önvizsgálat és a szakmai etika napja is. Az idei nemzetközi program központi eseménye Lusakában lesz, miközben a világnap hátterében továbbra is az a kérdés áll, hogy a sajtó mennyire tud függetlenül működni a politikai nyomás, a dezinformáció, a gazdasági kiszolgáltatottság és a digitális fenyegetések korában.

Ehhez kapcsolódik Ursula von der Leyen mai üzenete is. Az Európai Bizottság elnöke a sajtószabadság világnapja alkalmából azt hangsúlyozta, hogy a független újságírás a demokratikus társadalmak tartóoszlopa, az újságírók pedig azok közé tartoznak, akik a hatalmat ellenőrzik, az igazság feltárásán dolgoznak, és ezért sokszor személyes kockázatot is vállalnak. Az Európai Bizottság ehhez kapcsolódó, 2026. április 30-án kiadott hivatalos közleménye ugyanezt a gondolatot bontotta ki: a szabad sajtó a demokrácia gerince, az újságíróknak pedig félelem, beavatkozás és megfélemlítés nélkül kell tudniuk dolgozni.

A bizottsági álláspont szerint az Európai Unió ezért a médiapluralizmus és a sajtószabadság jogi védelmét is erősíteni akarja. Ezt szolgálja az európai médiaszabadságról szóló jogszabály, valamint azok az uniós programok, amelyek az újságírók védelmét, a források bizalmasságát, a média ellenálló képességét és a független szerkesztőségek működési feltételeit próbálják javítani.

A sajtószabadság világnapjának története így ma már nemcsak egy 1993-as ENSZ-döntés története, hanem annak a felismerésnek a története is, hogy hiteles tájékoztatás nélkül a demokratikus intézmények is gyengülnek. Május 3-a éppen ezért nem egyszerű emléknap: minden évben újra felteszi a kérdést, hogy mennyire szabad a sajtó, mennyire védettek az újságírók, és mennyire képes a társadalom megőrizni a nyilvánosság függetlenségét.

Források:

• UNESCO, World Press Freedom Day: https://www.unesco.org/en/days/press-freedom
• Európai Bizottság, 2026. április 30-i közlemény: https://luxembourg.representation.ec.europa.eu/actualites-et-evenements/actualites/commission-reaffirms-its-unwavering-support-media-freedom-ahead-world-press-freedom-day-2026-04-30_fr
• Az EU Tanácsának sajtóoldala, 2026. május 2-i nyilatkozati hivatkozással: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/

A Miért május 3. a sajtószabadság napja, és mit üzen ma Európa? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Egy ünnep, ami utcai harcokból született

A 19. század végén a munkások helyzete korántsem volt idilli. A napi 10–16 órás munka, a minimális jogvédelem és a kiszolgáltatottság általános volt. Innen indult az a követelés, amely ma már magától értetődőnek tűnik: a 8 órás munkanap. Az Egyesült Államokban 1886 május 1-jén sztrájk kezdődött ennek érdekében. Több százezer ember vonult utcára. A chicagói Haymarket téren tartott tüntetés azonban tragédiába torkollott: egy bomba robbant, lövöldözés tört ki, többen meghaltak. Az esemény sokkolta a világot, ugyanakkor szimbólummá vált. Három évvel később, 1889-ben a II. Internacionálé május 1-jét a munkások nemzetközi napjává nyilvánította. 1890-től kezdve világszerte megemlékezések, tüntetések és felvonulások kapcsolódtak ehhez a dátumhoz.

Magyarország: felvonulástól majálisig

Magyarországon először 1890-ben ünnepelték meg a munkások napját. A 20. század során a szocialista időszakban, május elseje állami keretek közé került: szervezett, kötelező felvonulások, transzparensek, politikai üzenetek és látványos tömegrendezvények jellemezték. A rendszerváltás után az ünnep átalakult. A hangsúly a politikai demonstrációkról a közösségi élmény felé tolódott: majálisok, családi programok, koncertek vették át a főszerepet. A nap „könnyebb” lett — de ezzel együtt valamennyire el is távolodott eredeti jelentésétől.

Mi maradt a régi kérdésekből?

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a munkásmozgalom fő céljai teljesültek. Létezik a 8 órás munkanap, vannak munkajogi szabályok, sok országban szociális védőháló is működik. A valóság azonban árnyaltabb. A „8 óra munka, 8 óra pihenés” jelszava korábban is abszurdnak tűnhetett, mára pedig teljesen elavult. Az okostelefonok és az online jelenlét miatt a munka ott van a magánéletben az esti e-mailek. a hétvégi feladatok és a folyamatos elérhetőség miatt.

A kérdés ma már nem csak az, hogy mennyit dolgozunk, hanem az is, hogy tudunk-e nem dolgozni.

Bizonytalan foglalkoztatás

Az új gazdasági modellek — platformmunka, gig economy, freelancing — rugalmasságot kínálnak, de gyakran biztonság nélkül:

• kiszámíthatatlan jövedelem
• gyenge jogi védelem
• hiányzó hosszú távú stabilitás

Ez sok szempontból emlékeztet a munkásmozgalom előtti korszak bizonytalanságára, csak modernebb köntösben.

Bérek és megélhetés

A bérek és a megélhetési költségek viszonya továbbra is központi kérdés. A gazdasági növekedés nem mindenhol jelenik meg egyenlően a fizetésekben, miközben az árak gyorsan emelkednek. A „meg lehet-e élni a munkából?” kérdése ma is aktuális.

Technológiai átalakulás

Az automatizáció és a mesterséges intelligencia új helyzetet teremt:

• egyes munkák megszűnnek
• újak jönnek létre
• nő a bizonytalanság bizonyos ágazatokban

A hangsúly egyre inkább azon van, hogyan lehet alkalmazkodni ehhez az átalakuláshoz, és ki marad ki belőle.

A munka értelme

Egyre többen nemcsak a fizetést, hanem a munka minőségét is mérlegelik: van-e értelme annak, amit csinálnak, fenntartható-e hosszú távon, nem vezet-e kiégéshez? Ezek a kérdések korábban ritkán kerültek elő — ma viszont egyre hangsúlyosabbak.

Május 1. ma kettős természetű: egyszerre emléknap és szabadidős esemény, múltidézés és jelenkori kérdések felvetése. A majálisok hangulata mögött ott húzódik egy komolyabb réteg is: annak a felismerése, hogy a munkával kapcsolatos alapvető kérdések nem tűntek el, csak átalakultak.

Egy nap, ami rólunk szól

Május 1. talán legfontosabb üzenete ma már nem egy konkrét követelés, hanem egy szemlélet: a munka nem pusztán gazdasági kérdés, hanem életminőségi is. Amikor tehát valaki ezen a napon kikapcsolódik, valójában egy hosszú történet eredményét élvezi. És bár a harcok formája megváltozott, a lényeg nem: milyen feltételek között dolgozunk, és milyen életet tesz ez lehetővé számunkra.

A Május 1.: piknik vagy társadalmi tükör? – A munka ünnepének múltja és jelene bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A katolikus egyházfő a Jó Pásztornak szentelt ünnepnapon János evangéliumának sorait idézte a pásztor és a tolvaj közötti különbségről. Hangoztatta, hogy Jézus nem tolvajként érkezik, „nem lopja el életünket és szabadságunkat, hanem a helyes ösvényekre vezet. Nem ejti túszul és nem csapja be lelkiismeretünket, hanem bölcsessége fényével világítja meg. Nem szennyezi be földi örömüket, hanem teljesebb és tartósabb boldogság előtt nyit ajtót”.

XIV. Leó úgy vélte, a tolvajok ma is eltérő arcokat ölthetnek: azokról van szó, akik „a látszat ellenére, elfojtják szabadságunkat, vagy nem tisztelik méltóságunkat. Meggyőződések és előítéletek, amelyek megakadályozzák, hogy nyugodtan tekintsünk a többiekre és az életre, téves eszmék, amelyek negatív döntésekre vehetnek rá minket, felületes vagy a fogyasztásnak szentelt életmódok, amelyek kiürítik a belsőnket és arra vesznek rá, hogy minél távolabb éljünk önmagunktól”. A pápa megjegyezte, érdemes feltenni önmagunknak a kérdést, „kit akarunk vezetőként életünkben? Kik a „tolvajok”, akik megpróbáltak átlépni kerítéseinken?”.

A csernobili katasztrófa negyvenedik évfordulóján XIV. Leó kijelentette, hogy az atomreaktor felrobbanása mély nyomot hagyott az emberiség lelkiismeretében. Hangoztatta, hogy a történtek figyelmeztetésként szólnak az egyre nagyobb erejű technológiák alkalmazását kísérő veszélyekre. Megemlékezett az áldozatokról, és azokról, akik még ma is a katasztrófa következményeitől szenvednek.

„Remélem, hogy a döntéshozatal szintjén mindig a tudás és a felelősség érvényesül annak érdekében, hogy az atomenergia az életet és a békét szolgálja” – mondta a pápa.

A pápa a papi kötelezettségek között megemlítette, hogy a papnak nem szabad tartania a veszélyeket rejtő valóságtól, ellenkezőleg a veszélyek között a békét kell terjesztenie, tudva, hogy a béke biztonságot nyújt.

Úgy vélte, a korunkban élő emberek biztonságigénye agresszívvá teszi a lelkeket, bezárja a közösségeket, ellenség és áldozati bárányok keresését ösztönzi: „gyakran félelem övez bennünket, és talán félelem van bennünk is”.

Arra kérte paptársait, főleg ott, ahol távolság mutatkozik emberek és egyház között, „hagyjátok nyitja a kapukat! Tegyétek szabaddá a belépést, és álljatok készen a kilépésre”. Hozzátette: a pap „csatorna, nem szűrő”. „Lépjetek ki, és találkozzatok a kultúrával, az emberekkel, az élettel! „- mondta XIV. Leó, aki kijelentette, a papoknak ismerniük kell azt a valóságot, ahol a hívek, világiak, családok, fiatalok és idősek, gyermekek és betegek élnek.

A A pápa szerint tolvajok azok, aki azt emberektől elrabolják a béke jövőjét bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Udvarhelyi Tessza alpolgármester díjátadón mondott beszéde óriási sikert aratott és vastapsot kapott. Talán nem tévedek, hogy ez taps most nekünk, a csodálatos választási forradalmat végrehajtó magyaroknak, a megújuló és Európába visszatérő Magyarországnak és a reménytelenségben is kitartó, a közösségét szolgáló helyi politikának egyaránt szólt.

A Befogadás és a Sokszínűség Fővárosai díj elismeri és reflektorfénybe állítja azt a munkát, amelyet egy-egy város vagy régió végez, és amely más európai városokat is inspirálhat arra, hogy polgáraik számára sokszínűbb, befogadóbb és megkülönböztetésmentes környezetet teremtsenek.

A díj azokat a gyakorlatban bevált módszereket részesíti elismerésben, amelyek előmozdítják a – nem, az életkor, fogyatékosság, LMBTIQ-identitás, vallás vagy meggyőződés, illetve faji vagy etnikai hovatartozás tekintetében megmutatkozó – sokszínűséget, mint a gazdagság és az innováció forrását, támogatják a befogadást célzó szakpolitikákat és rendszereket, és minden polgárban erősítik az összetartozás érzését. 

A díj az EU rasszizmus elleni cselekvési tervének és az LMBTIQ-személyek egyenlőségéről szóló 2020–2025-ös stratégiájának eredményeképpen született.

Udvarhelyi Tessza a díjátadón így beszélt: ” Mi a legsötétebb időkben is a másik Magyarországot építettük kicsiben, de most végre úgy érezzük, egész Magyarország visszatért az EU-ba, és nem kell ellenszélben dolgoznunk tovább. Józsefvárosban továbbra is azon dolgozunk, hogy mindenki egyenlően hozzáférjen az önkormányzati szolgáltatásokhoz, beleszólhasson az ügyeinkbe, és azt érezze, hogy ez a közösség az otthona!” – idézi Pikó András.

A Aranyfokozatú befogadó lett Józsefváros bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Tineke Strik, a Magyarországra vonatkozó 7. cikk szerinti eljárásért felelős európai parlamenti jelentéstevő nyilatkozatot tett a Bíróság ítéletével kapcsolatban. A Zöldek/EFA képviselője kijelentette: „A mai ítélet egyértelműen elismeri azt a megbélyegzést, megfélemlítést és jogsértést, amelyet a magyarországi LMBTIQ+
közösség szenvedett el az Orbán-rezsimtől. A továbbiakban az új magyar kormányon múlik, hogy az ítélet végrehajtása és az LMBTIQ+ közösség jogainak valódi és teljes helyreállítása a jogállamiság visszaállítására irányuló terveinek középpontjában legyen. Bármilyen ennél enyhébb lépés megkérdőjelezné a reformok hitelességét.

A mai ítélet Magyarországon túlmutató következményekkel is jár, mivel egyértelművé teszi, hogy az EUSZ 2. cikkében rögzített értékeink nemcsak politikai mechanizmusok révén érvényesíthetők, hanem közvetlenül elbírálhatóak az Európai Unió Bírósága által. Ezért sürgetem az Európai Bizottságot, hogy továbbra is éljen ezzel a lehetőséggel minden olyan esetben, amikor az EU alapvető értékeinek súlyos és szisztematikus megsértésére kerül sor.” – mondja Tineke Strik közleménye.

2021-ben a magyar kormány olyan jogszabályt fogadott el, amely korlátozza az olyan anyagok terjesztését, amelyek az értelmezése szerint ösztönzik vagy ábrázolják a születéshez kötött nemi identitástól való eltérést, a nemváltoztatást vagy az azonos
neműek közötti kapcsolatokat, ha azok 18 év alattiaknak szólnak. Az Európai Bizottság az Európai Unió Bírósága elé idézte Magyarországot, mivel úgy ítélte meg, hogy jogszabálya sérti a belső piaci szabályokat, az egyének alapvető jogait és az uniós értékeket. Az Európai Parlament 2023-ban csatlakozott a perhez – összhangban azzal, hogy következetesen védi az LMBTIQ+ jogokat és az alapvető szabadságokat az EU-ban -, hogy megerősítse a Magyarország diszkriminatív törvényeivel szembeni peres ügyet.

A sokféleség és a megkülönböztetésmentesség az Európai Parlament alapvető értékei, amelyeket az Európai Unió Alapjogi Chartája is rögzít. A Parlament többször is felszólalt az európai értékek magyarországi visszaesése ellen, többek között a képviselők által 2018-ban elindított, 7. cikk szerinti eljárásról szóló, 2025. novemberi időközi jelentésében, amelyben aggodalmát fejezte ki az „LMBTIQ+ propaganda” elleni küzdelem ürügyén elfogadott diszkriminatív intézkedések miatt.

A Az EU Bíróság ítélete a magyar LMBTQ+-ellenes törvényről „az uniós értékek győzelme” bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Eljön az a pillanat, amikor egy politikai rendszer már nem egyszerűen szabályozza a vallást, hanem használja. Nem imádkozik, hanem kalkulál. Nem hisz, hanem jutalmaz. A keresztény nyelv pedig – amely elvileg a transzcendensről, az emberi méltóságról és a lelkiismeretről szólna – politikai dialektussá válik: a lojalitás lesz a hit, az engedelmesség az erény, a kritikátlanság pedig a legfőbb parancsolat.

Gábor György filozófus, vallástörténész friss Facebook-bejegyzése pontosan ezt a folyamatot írja le: azt az elmúlt másfél évtizedben kiépült rendszert, amelyben a Fidesz a vallási és lelkiismereti szabadságot nem alapjogként, hanem hatalomtechnikai eszközként kezeli. Aki együttműködik, részesül a közpénzből; aki nem, az „elfelejtődik” – vagy rosszabb esetben jogfosztottá válik.

Az állam, amely „különváltan működik” – de sosem külön

A Fidesz által megalkotott alkotmányos nyelvezet egyik kulcsfogalma az egyház és az állam „különvált működése”. Első hallásra technikai, semleges kifejezésnek tűnhet, valójában azonban mindent elmond. Ez ugyanis nem elvi elválasztás, nem világos határkijelölés, hanem funkcionális megoldás: mintha egy nagyvállalat külön részlegeiről lenne szó, amelyek ugyan külön irodában ülnek, de a stratégiai értekezleten már együtt döntenek, írja Gábor György.

A „különvált működés” mögött ott van a kiskapu: az együttműködés a „közösségi célok érdekében”. Ez a gumifogalom nyitotta meg az utat a pályázat nélküli támogatások, az adókedvezmények, a kivételezett jogállások és az átláthatatlan finanszírozás előtt. A rendszer logikája egyszerű: a „bevett egyházi” státusz nem teológiai vagy társadalmi teljesítmény kérdése, hanem politikai bizalomé.

Az eredmény: a partneri viszony helyét kiszolgáltatottság vette át, az autonómia helyét lojalitási elvárás, az egyházak egy része pedig – saját intézményi túlélése érdekében – belesimult a hatalom politikai liturgiájába.

Van erre egy nagyon egyszerű, friss példa: a közszolgálati dolgozók, szociális szférában foglalkoztatottak kaphatnak egymillió forintot hiteleik törlesztéséhez, így az állami bölcsődék és az egyházi fenntartású bölcsődék alkalmazottai is, továbbá a hitoktatók, azonban a civil szervezetek, alapítványok, nonprofit cégek által működtetett bölcsődék, óvodák, iskolák alkalmazottai nem, annak ellenére, hogy működésüket az állam a kincstár által ugyanúgy finanszírozza. Az állami és egyházi szféra különváltan, de ugyanabban a kalapban van, szemben a nonprofit, „világi”, civil szférával. A civil pelenkázás, kisgyermekgondozás, oktatás tehát nem olyan jó, az ott dolgozók nem annyira támogatandóak, mint az állami vagy az egyházi intézménynél… Apróság, csak pontosan mutatja a jogalap nélküli diszkriminációt.

Iványi Gábor esete: amikor a szegényekkel való szolidaritás bűnné válik

A rendszer legsötétebb arca azokban az ügyekben mutatkozik meg, amikor az állam nem jutalmaz, hanem büntet. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség jogállásának visszamenőleges elvétele, az 1%-os támogatás megvonása, az Oltalom Karitatív Egyesület ellehetetlenítése, majd Iványi Gábor bíróság elé állítása világosan üzen: nem a hit számít, hanem az engedelmesség.

Külön groteszk dolog, hogy mindez a jogállam díszletei között zajlik, állami intézmények mögé bújva. Az állam előbb kivonul a szociális ellátásból, majd megbünteti azokat, akik helyette elvégzik a munkát. Ha ez nem kafkaian abszurd, akkor semmi, állapítja meg a filozófus.

Mit mond erre a Tisza Párt?

Ebben a kontextusban különös súlya van annak, hogy a Tisza Párt programja kimondja:
„Valláspolitikánk alapja az egyház és az állam szétválasztása, valamint a lelkiismereti szabadság biztosítása.”

A megfogalmazás terminológiailag vitatható – helyesebb lenne elválasztásról beszélni –, de a szándék világos: szakítás a „különvált működés” manipulatív nyelvével. Az elválasztás ugyanis nem ellenséges aktus, hanem rendszerelv: világos, normatív határ az állami szuverenitás és az egyházi autonómia között. Deák Ferenc és Eötvös József pontosan ezt értette alatta, és nem véletlen, hogy a modern európai jogállamok is erre épülnek.

A Tisza programja pontos diagnózist ad a jelenlegi helyzetről: kimondja, hogy a finanszírozás és az egyházi státusz politikai lojalitás függvényévé vált, és hogy ez súlyos társadalmi károkat okozott. Ez már önmagában több, mint amit az elmúlt években a magyar politikában hallhattunk.

Nyitott kérdések, valódi munka

Ugyanakkor maradnak kérdőjelek. Mi lesz az egyházak finanszírozásának jövője? Hogyan biztosítható valódi esélyegyenlőség az oktatásban? Hogyan garantálható az állami intézményekhez való hozzáférés? És milyen felelősséget viselnek majd az egyházi fenntartók saját intézményeik működéséért?

Ezek nélkül az elválasztás elve könnyen szép deklaráció maradhat – afféle alkotmányos díszlet. Győzelem esetén komoly, részletekbe menő szakpolitikai munka várna azokra, akik ezt az elvet intézményi valósággá akarják formálni.

Egy fontos ígéret

Mégis van valami, ami reményt ad. Ha az elválasztás elve valóban érvényesül, akkor Iványi Gáboréhoz hasonló ügyekre többé nem kerülhetne sor. Az állam nem jutalmazna hitet, nem büntetne lelkiismeretet, és nem kérne politikai hűségesküt a kereszténységre hivatkozva. És ez – a mai Magyarországon – már önmagában forradalmi gondolat.

A Különvált vagy szétvált? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A 4 milliós példányszámban nyomtatott Bors-különszám terjesztését a bíróság betiltotta, mivel a rendkívüli helyzet rendkívüli intézkedést kívánt. A MÚOSZ kiáll a valódi újságírók valódi sajtószabadsága mellett, s egyetért e döntéssel, amellyel propagandisták társadalmilag is veszélyes akcióját akarta blokkolni a bíróság.

Normál esetben a helyreigazítás az a jogi eszköz, amellyel egy cikk valóságtartalmát megkérdőjelező a bíróságon élhet. Ha a cikk írója, szerkesztője be tudja bizonyítani az írás igazát, akkor a bíróság nem ad helyt a helyreigazításnak. Ha nincs bizonyíték az állított tények valódiságára, akkor jön a korrekció.

De mi a helyzet a Bors különszáma esetében, melyet 4 millió példányban majdnem minden magyar háztartásba eljuttattak volna, s csak ezután érkezik be a helyreigazítási kérelem? Ha a bíróság ennek helyt ad, hogyan javították volna ki a hibát? Kinyomtattak volna egy újabb 4 milliós példányszámú lapot, amelyben bevallják, hogy hazudtak, s tételesen közlik a bíróság ítéletét? És ha a Borsnak már nem lesz több különszáma? Ez többmilliárdos kiadás, erre egy „normál” kiadónak nincs pénze. Akkor a pár tízezres lapban közlik a korrekciót? Négymillió szemben a pár tízezerrel… Aránytalan. Mint ahogy az okozott kár is az lett volna. Merthogy mire ez az egész procedúra lebonyolódna, már rég túl lennénk a választáson…

Rendkívüli helyzetben rendkívüli döntést hozott a bíróság. Ideiglenesen betiltotta a különszám terjesztését. A demokrácia két alapjoga ütközött: a sajtószabadság versus választások tisztasága, jó hírnévhez való jog. De valóban alapjog hazugságok, rágalmak tudatos terjesztése?!

Nem, mert a sajtószabadság nem terjed ki a tények elferdítésére, álhírek terjesztésére. Aki ilyeneket gyárt, tesz, az nem újságíró, hanem propagandista, akinek nem a valóság korrekt bemutatása a célja. A propagandista manipulál, a tényeket úgy hajlítja, ahogy az érdeke, megbízója kívánja.

A MÚOSZ, mint eddig, ezután is kiáll a valódi újságírók valódi sajtószabadsága mellett, és felhívja a figyelmet arra, hogy óriási társadalmi kárt okoznak a tudatosan terjesztett álhírek, hazugságok. A tájékoztatás és tájékozódás joga kiterjed arra is, hogy kiderüljön: a választások közeledtével ipari méreteket öltött a hazugságok gyártása, amelyek a választók tudatos megtévesztését szolgálják, s ezzel a választói akaratot befolyásolják. A Bors kiadója is ezt a célt szolgálta, a jobb sorsra érdemes lap manipulációs felhasználásával.

A baj az, hogy a tömeges álhírterjesztés korszakában nehéz megkülönböztetni az újságírót és a propagandistát. Bár két külön szakma, az utóbbiak gyakran újságíróként tűnnek fel a nyilvánosságban, becsapva ezzel olvasókat, megtévesztve a tájékozódni kívánó tömegeket. A bíróság ezt most megakadályozta. Ám ez csak rendkívüli, egyszeri eset lehet. A MÚOSZ ezért arra kéri a szakma alapelveihez hű újságírókat, szerkesztőket, hogy álljanak ki a szakma hiteles gyakorlói mellett, segítsék hozzá olvasóikat a hiteles tájékozódáshoz az álhírgyártók leleplezésével (is).

A A hazugság terjesztése nem alapjog – MÚOSZ állásfoglalás egy propaganda kiadvány terjesztésének betiltásáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Kövesi gyorsan világossá tette: az Európai Ügyészség nem egy újabb EU-ügynökség, hanem független igazságügyi szerv. Romániai tapasztalataira hivatkozva jelezte, hogy az uniós pénzekkel kapcsolatos csalások mértékét súlyosan alábecsülik. Ma az EPPO költségvetése meghaladja a 90 millió eurót, központja Luxemburgban van, és 43 városban működtet irodákat.

Mit csinál az Európai Ügyészség?

Az EPPO az EU pénzügyi érdekeit védi: uniós támogatásokkal kapcsolatos korrupciót, csalást, vám- és nagy értékű áfacsalásokat vizsgál. Kövesi szerint a bűncselekmények következményei mindenhol láthatók: be nem fejezett kórházak, soha el nem készült utak, csak papíron létező projektek formájában.

Miért hatékonyabb?

A határokon átnyúló bűncselekményeknél óriási előny, hogy az EPPO ügyészei közvetlenül, napok alatt tudnak együttműködni más országok kollégáival – szemben a nemzeti eljárások éveken át tartó levelezésével.

Ipari méretű csalás

Az Europol becslése szerint az EU évente több mint 50 milliárd eurót veszít áfacsalás miatt. Az ügyek mögött egyre gyakrabban nemzetközi, jól szervezett bűnbandák állnak – köztük kínai hátterű csoportok. Az „Operation Admiral” során öt ilyen hálózatot azonosítottak, amelyek összesen 2,2 milliárd eurót csaltak ki.

A pénzügyi bűnözés már rég nem „fehérgalléros” ügy: a klasszikus maffia is ide helyezi át tevékenységét, mert nagy hasznot hoz és kisebb a lebukás kockázata.

Van eredmény?

Igen. Tavaly több mint 1,5 milliárd euró értékben születtek vagyonzárolási döntések, az EPPO által ténylegesen lefoglalt vagyon értéke 849 millió euró volt. „Nyereséggel dolgozunk” – fogalmazott Kövesi.

Kellene több jogkör?

Szerinte igen: különösen a szankciók kijátszásának üldözését bízná az EPPO-ra, mivel ez is tipikusan több országot érintő bűncselekmény.

Politikusok sem érinthetetlenek

Az Európai Ügyészség gyakran kerül címlapokra magas rangú politikusok elleni nyomozások miatt. Kövesi szerint ez elkerülhetetlen: „A törvény mindenkire egyformán vonatkozik. A bizalom nem attól marad meg, ha a problémákat a szőnyeg alá söpörjük, hanem attól, ha rendet teszünk.” Kövesi mandátuma jövőre lejár. Politikába nem készül, de szeretne az igazságszolgáltatás közelében maradni – például fiatal ügyészek képzésével. „A demokrácia csak akkor erős, ha nem tűnik gyengének” – tette hozzá.

A Laura Kövesi: „A pénzügyi bűnözés ma Európa egyik legnagyobb biztonsági kockázata” bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A második világháború utáni határok kérdése ugyancsak rendezendő kérdés volt, hiszen Európában számos országban (különösen Közép- és Kelet-Európában) nemzeti és politikai feszültségeket okozott, hogy a háború végén kialakult határokat vitatták vagy nem tartották véglegesnek, elég csak a két Németország közötti határra gondolni. A Szovjetunió törekedett arra, hogy ezeknek a határoknak a nemzetközi elismerését is megszerezze.
 
A szovjet blokk egyik fő célja az volt, hogy a status quo (meglévő államhatárok és politikai rendszerek) nemzetközi szintű elismerést kapjon, ezzel legalizálva a háború utáni helyzetet, és saját pozícióját Kelet-Európában. A Szovjetunió számára stratégiai cél volt a nyugati gazdaságokkal való együttműködés megteremtése vagy további fejlesztése is, különösen technológiai, tudományos és energetikai területeken.
  
A konferencia ötlete már az 1950-es években felmerült szovjet részről, de valódi előrelépés csak a két német állam közötti enyhülést követően, az 1960-as évek végén történt. A Varsói Szerződés országai 1966-ban hivatalosan is felvetették egy európai biztonsági konferencia megrendezését, amelyet a NATO végül támogatott.
1969-ben a finn kormány hivatalosan is felajánlotta Helsinkit, majd 1972-ben formális konzultációk kezdődtek, amelyek elvezettek a Konferencia a Biztonságról és Együttműködésről Európában (KBEE/CSCE) elindításához. Az előkészítő tárgyalások 1972–1973-ban zajlottak.  A tényleges tárgyalások 1973-tól 1975-ig, három szakaszban zajlottak – különböző szintű diplomáciai fórumokon –, amelyek során minden részt vevő fél igyekezett érvényesíteni a saját politikai, gazdasági és emberi jogi prioritásait, de végül kompromisszum született.

Célok és kompromisszumok

• a Nyugat: az emberi jogok garantálását és a szabad információáramlást szorgalmazta.
• a Kelet: a status quo (államhatárok, politikai rendszer) nemzetközi elismertetését és gazdasági együttműködést akart elérni.
• Mindkét oldal: hosszú távú stabilitás, kiszámíthatóbb nemzetközi viszonyok.
• Összességében a helsinki találkozó nem csak a nagyhatalmak alkujának terméke volt: a nemzetközi biztonság erősítése, az együttműködés bővítése és az emberi jogok helyzete mind fontos szerepet játszottak az esemény létrejöttében. Az aláíró országok vállalták, hogy folyamatosan konzultálnak egymással, így a csúcstalálkozó egy új európai biztonsági és együttműködési rendszer alapjait is lefektette.

Az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmány (Helsinki Final Act) a hidegháború egyik kulcsfontosságú diplomáciai eseménye volt, melyen 35 ország – köztük az Egyesült Államok, a Szovjetunió, valamint gyakorlatilag minden létező európai ország képviselője – vett részt. A dokumentum három nagy tematikus „kosárra”  oszlott:

politikai és biztonsági kérdések,

gazdasági, tudományos és környezetvédelmi együttműködés,

emberi jogok és humanitárius kapcsolatok (ez volt a harmadik kosár).

A „harmadik kosár” forradalmi újdonsága: az emberi jogi kötelezettségek nem csupán retorikai szinten, hanem a gyakorlatban is a nemzetközi kapcsolatok elengedhetetlen részévé váltak. Kulcspontjai:

Alapvető emberi jogok és szabadságjogok tisztelete (pl. vallás- és véleményszabadság, mozgásszabadság).

Személyes és kulturális kapcsolatok előmozdítása, például:

családtagok látogatása és családegyesítés,

szabad információáramlás, sajtó és újságírók helyzetének javítása,

oktatási, tudományos és kulturális csereprogramok.

A helsinki folyamatban részes államok megígérték, hogy pozitívan és humanitárius szellemben bírálják el a családegyesítési kérelmeket, egyszerűsítik a ki- és beutazás adminisztrációját, és elősegítik a személyes és szakmai utak szabadságát.

Hogy mi történt rövid távon?  Mindenki sikerként méltatta a történetet, vagy legalábbis úgy adta elő, hogy ez nagy siker. A Szovjetunió kezdetben diplomáciai győzelemként élte meg a záróokmányt, mert az rögzítette a második világháború utáni határokat. A „harmadik kosár” azonban váratlanul erős katalizátorként hatott: inspirálta a lengyelországi Szolidaritás szakszervezeti mozgalmat, a Baltikumban a függetlenségi törekvéseket, valamint az olyan emberi jogi mozgalmakat, mint a Charta 77 Csehszlovákiában.

Független civileket és csoportokat bátorított arra, hogy követeljék a kormányok számonkérését (például a „Helsinki Watch” szervezet, ami később a Human Rights Watch részévé vált).

Hosszú távú hatás és jelenkori örökség
Az emberi jogok a nemzetközi politika szintjén legitim témává váltak. A Helsinki folyamat nyomán később megalakult az EBESZ (OSCE), mely máig szervez ilyen missziókat, választásokat monitoroz, védi a kisebbségek jogait, kiáll a sajtószabadság mellett.

1991-ben elfogadták az ún. „emberi dimenzió” deklarációját, mely kimondja: az emberi jogi kötelezettségek teljesítése nem belügy, hanem nemzetközi felelősség is. Az európai kommunista diktatúrák lebomlásának egyik fontos háttérfolyamata lett a Helsinki záróokmányban lefektetett elvek civil és nemzetközi számonkérése.

Ma is létező örökség: az EBESZ figyeli a tagállamokban az emberi jogok helyzetét, segíti a választások tisztaságát és védelmezi a demokratikus intézményeket. A harmadik kosár elvei azonban újabb kihívások elé kerültek: napjainkban is tapasztalhatóak visszalépések, különösen a háborús konfliktusok (pl. Ukrajna) idején és a demokrácia visszaszorulásával egyes tagállamokban.

Mi maradt meg máig?
Az emberi jogi normák nemzetközi monitorozása és a bátor civil fellépés öröksége. Politikailag „kötelező érvényű” (bár nem jogilag szankcionálható) vállalások hálója az európai kontinens országai között.Kritikus pont napjainkban: egyrészt a Helsinki szellemét számos válsághelyzet megkérdőjelezi, másrészt viszont a harmadik kosár öröksége nélkül ma még kevesebb garancia lenne az alapvető jogokra. 
A Helsinki Záróokmány harmadik kosara, vagyis az emberi jogok kitüntetett szerepe 50 év múltán is az európai biztonságpolitika és társadalmak egyik alapköve – még akkor is, ha léte folyamatos viták, harcok és visszalépések közepette zajlik. Nélküle ma kevésbé lenne hangja az elnyomottaknak és kevesebb nemzetközi nyomás nehezedne az autoriter rendszerekre.

A kép a Német Szövetségi Archívumból származik

A A harmadik kosár öröksége – 50 éves a Helsinki Záróokmány bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.