Mit jelent ma Magyarországon az egyház és az állam „különvált működése”, és mit ígér a Tisza Párt?

Eljön az a pillanat, amikor egy politikai rendszer már nem egyszerűen szabályozza a vallást, hanem használja. Nem imádkozik, hanem kalkulál. Nem hisz, hanem jutalmaz. A keresztény nyelv pedig – amely elvileg a transzcendensről, az emberi méltóságról és a lelkiismeretről szólna – politikai dialektussá válik: a lojalitás lesz a hit, az engedelmesség az erény, a kritikátlanság pedig a legfőbb parancsolat.

Gábor György filozófus, vallástörténész friss Facebook-bejegyzése pontosan ezt a folyamatot írja le: azt az elmúlt másfél évtizedben kiépült rendszert, amelyben a Fidesz a vallási és lelkiismereti szabadságot nem alapjogként, hanem hatalomtechnikai eszközként kezeli. Aki együttműködik, részesül a közpénzből; aki nem, az „elfelejtődik” – vagy rosszabb esetben jogfosztottá válik.

Az állam, amely „különváltan működik” – de sosem külön

A Fidesz által megalkotott alkotmányos nyelvezet egyik kulcsfogalma az egyház és az állam „különvált működése”. Első hallásra technikai, semleges kifejezésnek tűnhet, valójában azonban mindent elmond. Ez ugyanis nem elvi elválasztás, nem világos határkijelölés, hanem funkcionális megoldás: mintha egy nagyvállalat külön részlegeiről lenne szó, amelyek ugyan külön irodában ülnek, de a stratégiai értekezleten már együtt döntenek, írja Gábor György.

A „különvált működés” mögött ott van a kiskapu: az együttműködés a „közösségi célok érdekében”. Ez a gumifogalom nyitotta meg az utat a pályázat nélküli támogatások, az adókedvezmények, a kivételezett jogállások és az átláthatatlan finanszírozás előtt. A rendszer logikája egyszerű: a „bevett egyházi” státusz nem teológiai vagy társadalmi teljesítmény kérdése, hanem politikai bizalomé.

Az eredmény: a partneri viszony helyét kiszolgáltatottság vette át, az autonómia helyét lojalitási elvárás, az egyházak egy része pedig – saját intézményi túlélése érdekében – belesimult a hatalom politikai liturgiájába.

Van erre egy nagyon egyszerű, friss példa: a közszolgálati dolgozók, szociális szférában foglalkoztatottak kaphatnak egymillió forintot hiteleik törlesztéséhez, így az állami bölcsődék és az egyházi fenntartású bölcsődék alkalmazottai is, továbbá a hitoktatók, azonban a civil szervezetek, alapítványok, nonprofit cégek által működtetett bölcsődék, óvodák, iskolák alkalmazottai nem, annak ellenére, hogy működésüket az állam a kincstár által ugyanúgy finanszírozza. Az állami és egyházi szféra különváltan, de ugyanabban a kalapban van, szemben a nonprofit, „világi”, civil szférával. A civil pelenkázás, kisgyermekgondozás, oktatás tehát nem olyan jó, az ott dolgozók nem annyira támogatandóak, mint az állami vagy az egyházi intézménynél… Apróság, csak pontosan mutatja a jogalap nélküli diszkriminációt.

Iványi Gábor esete: amikor a szegényekkel való szolidaritás bűnné válik

A rendszer legsötétebb arca azokban az ügyekben mutatkozik meg, amikor az állam nem jutalmaz, hanem büntet. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség jogállásának visszamenőleges elvétele, az 1%-os támogatás megvonása, az Oltalom Karitatív Egyesület ellehetetlenítése, majd Iványi Gábor bíróság elé állítása világosan üzen: nem a hit számít, hanem az engedelmesség.

Külön groteszk dolog, hogy mindez a jogállam díszletei között zajlik, állami intézmények mögé bújva. Az állam előbb kivonul a szociális ellátásból, majd megbünteti azokat, akik helyette elvégzik a munkát. Ha ez nem kafkaian abszurd, akkor semmi, állapítja meg a filozófus.

Mit mond erre a Tisza Párt?

Ebben a kontextusban különös súlya van annak, hogy a Tisza Párt programja kimondja:
„Valláspolitikánk alapja az egyház és az állam szétválasztása, valamint a lelkiismereti szabadság biztosítása.”

A megfogalmazás terminológiailag vitatható – helyesebb lenne elválasztásról beszélni –, de a szándék világos: szakítás a „különvált működés” manipulatív nyelvével. Az elválasztás ugyanis nem ellenséges aktus, hanem rendszerelv: világos, normatív határ az állami szuverenitás és az egyházi autonómia között. Deák Ferenc és Eötvös József pontosan ezt értette alatta, és nem véletlen, hogy a modern európai jogállamok is erre épülnek.

A Tisza programja pontos diagnózist ad a jelenlegi helyzetről: kimondja, hogy a finanszírozás és az egyházi státusz politikai lojalitás függvényévé vált, és hogy ez súlyos társadalmi károkat okozott. Ez már önmagában több, mint amit az elmúlt években a magyar politikában hallhattunk.

Nyitott kérdések, valódi munka

Ugyanakkor maradnak kérdőjelek. Mi lesz az egyházak finanszírozásának jövője? Hogyan biztosítható valódi esélyegyenlőség az oktatásban? Hogyan garantálható az állami intézményekhez való hozzáférés? És milyen felelősséget viselnek majd az egyházi fenntartók saját intézményeik működéséért?

Ezek nélkül az elválasztás elve könnyen szép deklaráció maradhat – afféle alkotmányos díszlet. Győzelem esetén komoly, részletekbe menő szakpolitikai munka várna azokra, akik ezt az elvet intézményi valósággá akarják formálni.

Egy fontos ígéret

Mégis van valami, ami reményt ad. Ha az elválasztás elve valóban érvényesül, akkor Iványi Gáboréhoz hasonló ügyekre többé nem kerülhetne sor. Az állam nem jutalmazna hitet, nem büntetne lelkiismeretet, és nem kérne politikai hűségesküt a kereszténységre hivatkozva. És ez – a mai Magyarországon – már önmagában forradalmi gondolat.