Az 1975-ös helsinki találkozó, amelynek eredménye a Helsinki Záróokmány (Helsinki Final Act) lett, a hidegháborús korszak egyik legfontosabb diplomáciai eseménye volt. A dokumentumot 1975 augusztus elsején írták alá a finn fővárosban. Létrejöttének hátterét több politikai, katonai és társadalmi folyamat adta. Az első és legfontosabb ok a hidegháború enyhülése, az ún. détente. Az 1960-as évek végétől az USA és a Szovjetunió – valamint szövetségeseik – egyre inkább arra törekedtek, hogy Európában csökkentsék a katonai feszültséget és javítsák kapcsolataikat. Ez a korszak a détente, vagyis az enyhülés időszaka volt, amely jelentős diplomáciai párbeszédet és szerződéseket (pl. SALT I fegyverzetkorlátozási egyezmény) hozott létre.

A második világháború utáni határok kérdése ugyancsak rendezendő kérdés volt, hiszen Európában számos országban (különösen Közép- és Kelet-Európában) nemzeti és politikai feszültségeket okozott, hogy a háború végén kialakult határokat vitatták vagy nem tartották véglegesnek, elég csak a két Németország közötti határra gondolni. A Szovjetunió törekedett arra, hogy ezeknek a határoknak a nemzetközi elismerését is megszerezze.
 
A szovjet blokk egyik fő célja az volt, hogy a status quo (meglévő államhatárok és politikai rendszerek) nemzetközi szintű elismerést kapjon, ezzel legalizálva a háború utáni helyzetet, és saját pozícióját Kelet-Európában. A Szovjetunió számára stratégiai cél volt a nyugati gazdaságokkal való együttműködés megteremtése vagy további fejlesztése is, különösen technológiai, tudományos és energetikai területeken.
  
A konferencia ötlete már az 1950-es években felmerült szovjet részről, de valódi előrelépés csak a két német állam közötti enyhülést követően, az 1960-as évek végén történt. A Varsói Szerződés országai 1966-ban hivatalosan is felvetették egy európai biztonsági konferencia megrendezését, amelyet a NATO végül támogatott.
1969-ben a finn kormány hivatalosan is felajánlotta Helsinkit, majd 1972-ben formális konzultációk kezdődtek, amelyek elvezettek a Konferencia a Biztonságról és Együttműködésről Európában (KBEE/CSCE) elindításához. Az előkészítő tárgyalások 1972–1973-ban zajlottak.  A tényleges tárgyalások 1973-tól 1975-ig, három szakaszban zajlottak – különböző szintű diplomáciai fórumokon –, amelyek során minden részt vevő fél igyekezett érvényesíteni a saját politikai, gazdasági és emberi jogi prioritásait, de végül kompromisszum született.

Célok és kompromisszumok

  • a Nyugat: az emberi jogok garantálását és a szabad információáramlást szorgalmazta.
  • a Kelet: a status quo (államhatárok, politikai rendszer) nemzetközi elismertetését és gazdasági együttműködést akart elérni.
  • Mindkét oldal: hosszú távú stabilitás, kiszámíthatóbb nemzetközi viszonyok.
  • Összességében a helsinki találkozó nem csak a nagyhatalmak alkujának terméke volt: a nemzetközi biztonság erősítése, az együttműködés bővítése és az emberi jogok helyzete mind fontos szerepet játszottak az esemény létrejöttében. Az aláíró országok vállalták, hogy folyamatosan konzultálnak egymással, így a csúcstalálkozó egy új európai biztonsági és együttműködési rendszer alapjait is lefektette.

Az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmány (Helsinki Final Act) a hidegháború egyik kulcsfontosságú diplomáciai eseménye volt, melyen 35 ország – köztük az Egyesült Államok, a Szovjetunió, valamint gyakorlatilag minden létező európai ország képviselője – vett részt. A dokumentum három nagy tematikus „kosárra”  oszlott:

politikai és biztonsági kérdések,

gazdasági, tudományos és környezetvédelmi együttműködés,

emberi jogok és humanitárius kapcsolatok (ez volt a harmadik kosár).

A „harmadik kosár” forradalmi újdonsága: az emberi jogi kötelezettségek nem csupán retorikai szinten, hanem a gyakorlatban is a nemzetközi kapcsolatok elengedhetetlen részévé váltak. Kulcspontjai:

Alapvető emberi jogok és szabadságjogok tisztelete (pl. vallás- és véleményszabadság, mozgásszabadság).

Személyes és kulturális kapcsolatok előmozdítása, például:

családtagok látogatása és családegyesítés,

szabad információáramlás, sajtó és újságírók helyzetének javítása,

oktatási, tudományos és kulturális csereprogramok.

A helsinki folyamatban részes államok megígérték, hogy pozitívan és humanitárius szellemben bírálják el a családegyesítési kérelmeket, egyszerűsítik a ki- és beutazás adminisztrációját, és elősegítik a személyes és szakmai utak szabadságát.

Hogy mi történt rövid távon?  Mindenki sikerként méltatta a történetet, vagy legalábbis úgy adta elő, hogy ez nagy siker. A Szovjetunió kezdetben diplomáciai győzelemként élte meg a záróokmányt, mert az rögzítette a második világháború utáni határokat. A „harmadik kosár” azonban váratlanul erős katalizátorként hatott: inspirálta a lengyelországi Szolidaritás szakszervezeti mozgalmat, a Baltikumban a függetlenségi törekvéseket, valamint az olyan emberi jogi mozgalmakat, mint a Charta 77 Csehszlovákiában.

Független civileket és csoportokat bátorított arra, hogy követeljék a kormányok számonkérését (például a „Helsinki Watch” szervezet, ami később a Human Rights Watch részévé vált).

Hosszú távú hatás és jelenkori örökség
Az emberi jogok a nemzetközi politika szintjén legitim témává váltak. A Helsinki folyamat nyomán később megalakult az EBESZ (OSCE), mely máig szervez ilyen missziókat, választásokat monitoroz, védi a kisebbségek jogait, kiáll a sajtószabadság mellett.

1991-ben elfogadták az ún. „emberi dimenzió” deklarációját, mely kimondja: az emberi jogi kötelezettségek teljesítése nem belügy, hanem nemzetközi felelősség is. Az európai kommunista diktatúrák lebomlásának egyik fontos háttérfolyamata lett a Helsinki záróokmányban lefektetett elvek civil és nemzetközi számonkérése.

Ma is létező örökség: az EBESZ figyeli a tagállamokban az emberi jogok helyzetét, segíti a választások tisztaságát és védelmezi a demokratikus intézményeket. A harmadik kosár elvei azonban újabb kihívások elé kerültek: napjainkban is tapasztalhatóak visszalépések, különösen a háborús konfliktusok (pl. Ukrajna) idején és a demokrácia visszaszorulásával egyes tagállamokban.

Mi maradt meg máig?
Az emberi jogi normák nemzetközi monitorozása és a bátor civil fellépés öröksége. Politikailag „kötelező érvényű” (bár nem jogilag szankcionálható) vállalások hálója az európai kontinens országai között.Kritikus pont napjainkban: egyrészt a Helsinki szellemét számos válsághelyzet megkérdőjelezi, másrészt viszont a harmadik kosár öröksége nélkül ma még kevesebb garancia lenne az alapvető jogokra. 
A Helsinki Záróokmány harmadik kosara, vagyis az emberi jogok kitüntetett szerepe 50 év múltán is az európai biztonságpolitika és társadalmak egyik alapköve – még akkor is, ha léte folyamatos viták, harcok és visszalépések közepette zajlik. Nélküle ma kevésbé lenne hangja az elnyomottaknak és kevesebb nemzetközi nyomás nehezedne az autoriter rendszerekre.

A kép a Német Szövetségi Archívumból származik