Van, akit ez lelkesít, van, akit megrémít. Valószínűleg egyszerre van jelen bennünk a
kíváncsiság és a szorongás. Egy valami azonban már most történik velünk. Minél
több gép kerül közénk, annál értékesebbé válik az ember. Mérgesek vagyunk,
amikor az ügyfélszolgálaton géphang fogad, és hiába próbáljuk elmagyarázni neki,
hogy a mi problémánk nem fér bele az előregyártott menüpontokba.
Bosszankodunk, amikor bezár a bankfiók, mert ez azt jelenti, hogy többé nem
ülhetünk le egy banktisztviselővel szemben, és nem mondhatjuk neki: nézze, ez
történt velem, segítsen megoldani. Miközben a mesterséges intelligencia egyre
többet tud rólunk, és egyre több mindenre képes, különös módon egyre jobban
felértékelődik valami, amihez semmiféle technológia nem kellett az elmúlt néhány
ezer évben: egy másik ember figyelme.
Ebben a szép új, modern világban néhány nappal ezelőtt egy szinte tündérmesébe illő történet szereplője lettem. A másik főszereplőt Kirának hívják. Nyolc éves.
Barátnőmnél voltunk vendégségben, Kira a szüleivel érkezett. Hamar észrevettem, hogy a kislány unatkozik. Megpróbált kapcsolatot teremteni a macskákkal, de azok nem mutattak különösebb hajlandóságot az együttműködésre. Kira tehát visszatért a szüleihez, figyelmet követelve magának. Gondoltam, ebből hosszú másfél óra lesz, ha valaki nem csinál valamit. Elkezdtem beszélgetni vele.
Eleinte gyanakodva méregetett. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit akar tőle ez az
ismeretlen nő. Nem akartam semmit. Kérdeztem. Meghallgattam. Megdicsértem
gyönyörű, meleg barna szemét, finoman formált fülét, dús, selymes haját. Nem
azért, mert egy gyereket meg kell dicsérni, hanem mert valóban szépnek láttam.
Aztán előkerült egy fésű. Elkezdtem kifésülni a haját. Lassan, tincsenként. Közben
beszélgettünk. Már nem két idegen ült egymás mellett. Megtudtam ezt-azt arról, mit
szeret, ő is rólam, és egyszer csak lettek apró közös titkaink. Kira kivirágzott.
Valamikor közben Napsugárvirágnak neveztem. Ő pedig rám nézett, és közölte:
– Akkor te Holdtündér vagy.
Nem tudhatta, hogy Tündének hívnak, és azt sem, hogy a nevem a tündér szóból
ered.
– Miért vagyok Holdtündér? – kérdeztem.
– Mert olyan türkizszínűek a szemeid.

Erre már csak annyit tudtam mondani, hogy neki pedig csodálatos, meleg barna
szeme van. A béke megköttetett.
A délután végén Kira egyszer csak megkérdezte az édesanyját:
– Mikor jövünk ide megint?
Akkor még azt hittem, hogy én adtam valamit ennek a kislánynak. Figyelmet.
Sok évvel ezelőtt a Dale Carnegie-tréningeken újra és újra elmondtak nekünk egy
egyszerű szabályt: őszintén éreztesd a másikkal, hogy fontos. Ne csak imitáld a
figyelmet, hanem türelmesen várd ki, amíg befejezi. Figyelj rá. Érdekeljen, amit
mond. Add neki arra a néhány percre azt az érzést, hogy most valóban ő számít.
Működött felnőttekkel. Működött tárgyalásokon. Működött interjúkban. És lám,
működött egy nyolcéves kislánnyal is.
Csakhogy hazafelé menet lassan rájöttem valamire. Nemcsak Kirának volt
szüksége rám. Nekem is szükségem volt Kirára. Hiányzott az érintés. Az ölelés. A
közelség. Az az egyszerű emberi érzés, hogy valaki örül nekem, megérint, figyel
rám, és szeretne újra találkozni velem. És talán azért érintett meg annyira ez a
véletlen találkozás, mert valahol egészen máshol éppen az ellenkezőjét éltem át.
Van az életemben egy számomra fontos ember. Szerettem volna találkozni vele.
Nagyon. Csakhogy neki mindig volt igazolása. Dolgozik. Fáradt. Sok a dolga.
Másokról is gondoskodnia kell. Értettem valamennyi érvet. Egyenként mindegyik
igaz volt. Csak egy valami hiányzott közülük: ő. Én közben azt éreztem, hogy ha
kellene, keresztülmennék a városon azért a fél óráért. Ellopnék egy ebédszünetet.
Tennék valami apró őrültséget, csak hogy egy kicsit együtt lehessünk. Ő pedig
valószínűleg azt gondolta: majd találkozunk. Van még idő. Nem volt.
Egy hét eltelt. Aztán egyszer megkérdezte:
– Hogy telnek a napjaid idehaza?
Ártatlan mondat. Mégis olyan dühös lettem tőle, amilyen talán csak egy csalódott nő tud lenni. Mert nem azt hallottam, amit mondott. Azt hallottam, ami mögötte volt: te ott vagy, én itt vagyok, telnek a napok, majd csak összejön valamikor. És bennem valami elszakadt. Nem azért, mert nem értettem az okait. Hanem mert egyszer csak nem volt már szükségem újabb okokra. Jelenlétre lett volna szükségem.
Van egy pont, ameddig a szeretet elviseli a kompromisszumokat. És van egy pont,
ahol az ember azt mondja: ha akkor nem vagy jelen, amikor szükségem van rád,
akkor már ne legyél jelen egyáltalán.
Lehet, hogy igazságtalan mondat. Lehet, hogy a másik semmit nem akart elrontani.
Lehet, hogy egyszerűen nem érezte meg, hogy most kell lépnie. De az emberi
kapcsolatokban néha nem elegendő az igazolás. Nem mindig az számít, hogy miért
nem tudtál ott lenni. Hanem az, hogy ott voltál-e.

És ekkor megint eszembe jutott Kira. Meg egy mondat, amelyet csaknem negyven
éve őrzök.
1989-ben három hónapot töltöttem Izraelben. Barátnőmmel részben önkénteskedni,
részben országot járni, anyagot gyűjteni mentünk: könyvet akartunk írni arról, amit
látunk és tapasztalunk. Egy Haifa környéki kibucban megismerkedtünk Ágival, egy
ott élő pszichológussal. Beszélgettünk az izraeliek és palesztinok közötti
feszültségről is, és Ági mondott valamit, ami azóta velem maradt.
Emberek vagyunk, emberi szükségletekkel.
Hogy izraeli vagy palesztin – mondta –, az lehetne akár mellékkörülmény is. Ha
először az embert látjuk egymásban, nem ellenséget látunk, hanem embertársat.
Harminchét évvel később egy budapesti szobában, egy nyolcéves kislány haját
fésülve, valami egészen más helyzetben ugyanez az egyszerű igazság jutott
eszembe.
Emberi szükségleteink vannak.
Nyolcévesen és hetvenévesen. Nőként és férfiként. Akkor is, ha könnyen kimondjuk,
mire vágyunk, és akkor is, ha büszkeségből inkább becsapjuk magunk mögött az
ajtót. Kira kapott másfél óra figyelmet, és kivirágzott tőle. Ragyogott a szeme,
beszélt, nevetett, közeledett, megérintett, és újra találkozni akart velem.
A felnőtt nő nem kapta meg azt a figyelmet, amelyre vágyott, és dühében majdnem
mindent összetört maga körül. Pedig mindketten ugyanazt mondták. Csak más
nyelven: Vegyél észre! Figyelj rám! Éreztesd velem, hogy fontos vagyok! És
amikor szükségem van rád, legyél ott!

Harari szerint nem tudjuk, milyen lesz a világ tíz év múlva. Lehet, hogy igaza van. Nem tudjuk, milyen munkákat végzünk majd, milyen gépek vesznek körül bennünket, és meddig jut addigra a mesterséges intelligencia. De valamit talán mégis tudunk. Nyolcévesen és hetvenévesen is szükségünk lesz arra, hogy valaki ránk nézzen. Hogy meghallgasson. Hogy megérintsen. Hogy fontosak legyünk valakinek. És néha az sem egészen világos, ki ad, és ki kap. Azt hittem, én ajándékoztam meg Kirát egy kis figyelemmel. Pedig lehet, hogy azon a délutánon a Napsugárvirág ajándékozta meg a Holdtündért.

Szerkesztői jegyzet: A nyitó Harari-idézet egy 2026-os, a mesterséges
intelligencia jövőjéről szóló körkérdésben szerepel.

A Tünde T. Guildford: Holdtündér és Napsugárvirág bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Kimozdulni a mindennapok mókuskerekéből egyre erősebb vágyként jelenik meg az emberekben. Sokan tekintenek úgy a sportra, mint egy lehetséges megoldásra. Ez azért is jó választás, mert az ember testileg kellemesen elfárad és közben nem a problémáin rágódik, valamint kikapcsolódást, lelki feltöltődést adhat. Az egyik legegyszerűbben kivitelezhető választás a futás, hiszen egy jó futócipővel már bele is kezdhetünk. A futásnak számtalan jótékony hatása van, ezért egyre többen választják, közöttük akadnak olyanok is, akik teljesen másként futnak, mint azt elsőre gondolnánk. Ugyanis nem ritka, hogy a futók között kerekesszékesek is indulnak.

Az én történetem

Már nagyon fiatal koromban fontos volt számomra a sport és ez a hozzáállás később sem változott, azonban hatéves koromat követően mindezt már csak kerekesszékkel tudtam véghez vinni. A futás mindenki számára, így nekem is egy teljeskörű fejlődéstörténet, csak az nem mindegy, hogy kinek milyen cél lebeg a szeme előtt.

Az edzést fokozatosan kell kezdeni, kis távokkal. Bennem is élesen él az első edzés emléke, amikor hét évesen először mentem „másként futni”. Mivel akkor még nem tudtam magamat egyedül hosszú távon hajtani, az egy kilométer is sok volt. Kezdetben segítség kellett, tolták a kerekesszékemet, úgy kezdtem bele az aktív sportba.

A fejlődés viszont minden esetben fontos, így volt ez velem is. Először csak három és fél kilométert tudtam önállóan megtenni, majd folyamatosan egyre nagyobb távot, egészen a félmaratonig, ami 21 km.

Firenzei Maraton 2016. november 27.

A futók életében ez a 21 km nagyon fontos pont, nagy dolog először átlépni ezt a határt, sokan évekig dolgoznak érte. Szerencsémre nekem sokszor megadatott, hogy a segítőimmel átgurulhattam a célvonalon számos félmaraton teljesítése után. Ezt követően már egyre többször, egyre nagyobb távot vállaltunk el a segítőimmel, a 42 km-es maratonoktól egészen a 100 km feletti távokig.

Ezek teljesítéséhez nem „csak” pár segítőre, hanem egy olyan összetartó, folyton támogató közegre is szükségem volt, akik minden percben mellettem álltak. Az első handbikekal – saját erőmből a segítőim támogatásával – megtett 100 km feletti teljesítményhez nekem is sok idő kellett, 15 éves koromban értem el ezt a célt.

Természetesen a sporteredmények eléréséhez elengedhetetlen a támogató háttér, ezért is mondhatom magamat szerencsésnek, hogy a családommal közösen, az ő segítségükkel állhatok rajthoz és érhetek célba a versenyeken. Az ő támogatásuk nélkül mindez nem sikerülhetne.

Deseda UltraMaraton 2026. augusztus 1.

Emeltem a tétet

Az álomhatár elérésekor jött az igazán nagy kihívás, a versenyeken már nem a korábban használt „futó kerekesszékben” vittek a kisérők, hanem handbike segítségével indultam, ami egy speciális, 3 kerekű sport kerekesszék. Innentől túlnyomó részben segítség nélkül, saját erőmből tettem meg a távokat. Minden kilométer nagyobb kihívás volt, azonban az eredményt egyre inkább a magaménak éreztem.

Természetesen a félmaratonok, maratonok sem maradtak el, de már izgattak a hosszabb távok is. A cél a 130 km-es Ultra Tisza-tó lett, amelyet kísérőimmel már több alkalommal teljesítettem.

A mindennapokban használt kerekesszékem is megmaradt, hiszen vannak olyan versenyek, amelyeken nem lehet handbikekal indulni.

X. Ultra Tisza-tó (UTT) 2026. július 4.

A fejlődésnek köszönhetően ezzel már könnyű szerrel jutottam el 25 km fölé is egyhuzamban, ami egy teljesen más hajtási technikát igényel. Érdemes tudni, hogy számtalan olyan sportoló van, aki mozgásszervi fogyatékossággal jár futni. Vannak, akik kerekesszékkel, vannak, akik bottal, és olyanok is akadnak, akik művégtag segítségével teszik meg a kilométereket, legyen szó akár ultra távról is.

A mozgás, ami összehoz

Gyakran mondják azt, hogy a sport az esélyegyenlőséget segíti, hiszen a személyes háttértől, helyzettől, vagy más, külső tényezőktől függetlenül lehet valaki kiemelkedő sportoló. Bizonyos táv felett már nem a különbségek számítanak, hanem a biztos célba érés lebeg mindenki szeme előtt. Ez egy nagy olvasztótégely.

Ha szóba kerül az, hogy ki miért kezdett el futni, akkor számtalan válasz érkezik. Vannak, akik az egészségük miatt indulnak el, vagy egy jó példát követnek, esetleg csak megtetszett nekik a társaság. Azonban számos olyan emberrel is találkozhatunk, aki egy baleset, egy sérülés, egy érzelmi trauma feldolgozása miatt választja a futást, ami nem terápia, mégis segítség lehet. Erőt adhat a talpra állásban, abban, hogy az ember menjen előre, tegyen a céljaiért, a változásért. Hihetetlenül felemelő látni, átélni azt, amikor hosszú kilométerek teljesítésével megszületik a siker.

A Suhanj! Alapítvány az a közösség, amely nem „csak” a mozgáskorlátozottak és látássérültek sportolását segíti, hanem az épekkel való közös mozgást tűzte ki célul. Az alapítvány, ahol 2012 óta futunk és önkénteskedünk a családommal, számtalan versenyen segít abban, hogy a társaimmal együtt teljesíthessünk.

Wizz Air Budapest Félmaraton 2024. szeptember 8.

Mint az élet megannyi területén, a sportban is érdemes több oldalról megközelíteni a dolgokat, például, amikor valaki nemcsak versenyzőként, hanem önkéntes segítőként vagy szervezőként is vesz részt egy sporteseményen. Ezek az élmények legalább annyit adhatnak, mint maga a sport, hiszen már a tudat is rengeteget számít, hogy valakinek segíteni tudunk a célja elérésében. Azért is előnyös, ha valaki a frissítőasztal „mindkét oldalán” tevékenykedik, mert ha már futási tapasztalattal a háta mögött teszi, akkor tudja, hogy az embereknek éppen abban a pillanatban mire van szükségük, mi az a mondat, vagy gesztus, aminek a segítségével át tudnak lendülni a holtponton. Számomra is fontos tapasztalás, amikor nem futóként, hanem önkéntesként megyek el egy versenyre.

Korinthosz Ultra Running Race futóverseny 2019. augusztus 16.

Leírhatatlan az az érzés, hogy így egy kicsit „visszaadhatom” azt, amit eddig a versenyek során másoktól kapok. A sport legyen szó versenyzésről vagy szervezésről – megtanítja azt, hogy nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyőzni vagy helyzet, amit ne lehetne megoldani. A fő az, hogy vegyünk részt a közösség életében, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt.

A történetem példa lehet arra, hogy érdemes belevágni, ezért sok élményben gazdag kilométert kívánok mindenkinek!

Gulyás András

mentor: Csaba Beatrix

képforrás és kiemelt kép: Gulyás András és Gulyás Zoltán FB oldala

Kiemelt kép: Wizz Air Budapest Félmaraton 2022. szeptember 11.

Tag:a mozgás öröme, Bálint György Újságíró Akadémia, Deseda, félmaraton, Firenze, futni mentem, futók, futóverseny, Guylás András, handbike, kerekesszékes, Korinthosz, maraton, mozgáskorlátozottak, Suhanj Alapítvány, testmozgás, ultra maraton, Ultra Tisza-tó, WIZZ AIR

A Gulyás András: Futni mentem? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mit jelent ez a díj a Rózsavilág számára?

Közel 10 éves munka gyümölcse. Nagy meglepetés volt a számunkra, hogy bennünket választottak és nem tagadom, hatalmas öröm is egyben. Szó szerint lépésről-lépésre haladtunk a munkában, apránként jött létre itt minden. Beleszerettem a helybe, a lehetőségbe, és sikerült másokat is megnyernem ehhez a vállalkozáshoz.

Mi az a tevékenység, ami elnyerte a díjról döntők tetszését?

Többrétegű vállalkozás, amelynek minden eleme a rózsára épül. Aki betér hozzánk, egy 500 tős rózsakertbe érkezik. Az épület is több funkciós. Van egy közösségi része, ez egy hely, ahol az érkező megpihenhet és feltöltekezhet. Ebben a hely varázsa mellett segít a gasztronómiai élmény, házilag, rózsával készített finomságok és italok, amik a vendégeket várják. Emellett van egy edukációs része is a munkánknak, tartunk különböző workshopokat, helyet adunk közösségi rendezvényeknek, kulturális eseményeknek, és készülnek a rózsából kézműves wellness termékek is. Talán összegezhetjük úgy, hogy a test, a lélek és a szellem megújulását
segítjük a Rózsavilágban.

A társadalmi felelősségvállalás miben mutatkozik meg?

A vidéki női életmód programunkkal azt a célt tűztük ki, hogy hogyan lehet minőségi munkahelyet teremteni, minőségi szolgáltatást nyújtani. A vidéki női lét sajátosságait megőrizni, hogy ne az legyen csak a választás, hogy a nők bejárjanak nagyobb városokba dolgozni. Jövedelemszerzési lehetőségeket kutatunk fel, amely összeegyeztethető a családi élettel és a gyermekneveléssel. Ilyen például a háztáji mezőgazdaság, a kézművesség és a turizmus. A rózsavilágban ezek ötvözetét valósítjuk meg. Több, mint 20 éve élek Nógrádban, és nagyon foglalkoztat az, hogy a vidéki nők életminőségének javításában tudjak valamilyen formában részt venni.

A Máltai Szeretetszolgálatnál végzett munkámban is, és az alsópetényi törekvésekben is az a legfontosabb, hogy teret tudjunk adni a nőknek olyan munkákkal, amelyekben jól érzik magukat, és ami a közösség érdekeit szolgálják. Úgy remélem, hogy például a varrodai munka és a redizájn műhely is nekik valóbb tevékenység, mint egy gyári gépsor mellett végzett mechanikus feladat. Alsópetényben például volt olyan pályázati projektünk, amikor a program keretében tudtunk nőket foglalkoztatni. Sajnos a pályázat véget ért, de folyamatosan keressük az új lehetőségeket a munkahelyteremtésre.

Az lenne jó irány, ha össze tudnánk kötni az őstermelőket, és a házaknál lennének olyan rózsakertek, amelyek szolgáltatják számunkra a rózsát a termékekhez, így kialakulhatna egy rózsa-termelői közösség azonos branddel és minőséggel. Ehhez mindenekelőtt az kellene, hogy legyen olyan üzleti megrendelő, aki stabilan átveszi az elkészült termékeket. Jelenleg organikusan építkezünk a vállalkozásfejlesztési tervekben, ezért a haladás lassabb, de olyan érték születhet, amely stabil, hosszútávú eredményt és megélhetést biztosíthat azoknak a vidéki családoknak, akik hozzám hasonlóak beleszeretnek a rózsák csodálatos világába és tulajdonságaiba.

A turizmus, a gasztronómia, a kulturális és közösségi események szinte magától értetődően kapcsolódnak össze. A rózsából készülő, a test minőségi ápolását szolgáló kézműves termékek hogyan illeszkednek ebbe a sorba?

A rózsa önmagában is a szépség és a finomság jelképe. Az illata is varázslatos, ezért nem véletlen, hogy a szépségápolás is felfedezte a benne rejlő értékeket. Mindezzel együtt mi nem kozmetikumot fejlesztünk, hanem a rózsát a maga egyszerűségében és tisztaságában őrizzük meg. Például a macerátumunk olajjal történő kivonatolás, emellett készítünk rózsapermetet és
cseppet is, amelyek egyébként ehetőek is. Ezek test és lélekápoló szerek is egyben. Az emberek egyre inkább keresik azokat a termékeket, amelyekről tudják, hogy hol, ki és miből készítette, és aminek a minőségében így megbíznak. A kézműves termék előállításánál viszont az a kihívás, hogy nem tudjuk nagy mennyiségben készíteni, és nagyon kell figyelni a minőség folyamatos fenntartására is. Ez pedig az ár / érték arányt is meghatározza.

Mik a visszajelzések a Rózsavilággal kapcsolatban, vannak visszatérő vendégek?

Örömmel mondom, hogy igen, vannak már olyanok, akik az itt szerzett élmények hatására újra eljönnek hozzánk. Meg is szoktam kérdezni a vendégeinktől, hogy hogyan találtak ránk, és milyen élményeket éltek meg nálunk? Sokan arról számolnak be, hogy a nyugalom, a béke, a kellemes környezet, a szépség és a harmónia jótékony hatását élvezik. Azt, hogy kicsit kiszakadhattak a mindennapom rohanásából.

Az edukációt szolgáló rendezvények milyen célt szolgálnak?

Szeretjük átadni a tudást, ezért több olyan workshopot is szervezünk, amely bemutatja a rózsa „ezer arcát”. Géczy Jánosnak már 5 könyve jelent meg a rózsa kultúrtörténetéről. A rózsa szimbolikája, a növény története végigvonul az emberiség történetén és összekapcsolódik vele. Erre a gyönyörű virágra úgy is tekinthetünk, mint gyógynövényre, amivel az ayurvédában is találkozunk, amely különböző problémák kezelésében is ajánlja a rózsát.

A vadrózsa fajták 100 felettiek, és még a botanikusok is vitatkoznak a pontos számon. Emellett folyamatosan nemesítik a különböző rózsafajtákat, hogy minél ellenállóbbak legyenek. A régi rózsafajták illatosak, szépek, de nagyon sérülékenyek is egyben. A kártevők
elleni védekezés is fontos része a munkának. Mi nem permetezünk, hiszen felhasználjuk a szirmokat, ezért erre különös gondot kell fordítanunk. Az edukációs munkánk része olyan tudás átadás is, ahol a rózsametszést és a rózsaszüretet mutatjuk be, és a rózsa különleges gasztronómiájába is betekintést nyerhetnek a résztvevők.
Csaba Beatrix

A Mikrovállalkozás nyerte az Év Társadalmilag Felelős Vidéki Vállalkozása díjat bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Sirályok
Nekünk a bolgár tengerpart volt a Riviéra. Oda jártunk a barátnőimmel minden nyáron a
nyolcvanas évek végén. Nem volt menő. A „jobb emberek” akkor is inkább Jugoszláviában
nyaraltak. De nekünk Bulgária épp megfelelt — minden igényünket kielégítette, egy kivétellel:
vásárolni nem lehetett, nem volt mit. A szokásos rózsaolaj–faragott doboz–népi hímzés
szuvenír-szentháromságot inkább kihagytuk. Ajándékba általában Pliska nevű bolgár konyakot
hoztunk haza.
De nem is ez volt a lényeg.
Mi elsősorban a tenger miatt jártunk oda. Meg azért is, mert Bulgária megfizethető volt.
Elképzelhetetlenül olcsó. Úgy éreztük, bármit megengedhetünk magunknak: leülhettünk a terülj-
terülj asztalkámhoz. Napfény, sós tengervíz, jó levegő — és ezen túl sok minden más is.
A bebocsátást a paradicsomba az jelentette, hogy a MÚOSZ, az újságíró-szövetség tíznapos
üdüléseket kezdett szervezni Várna mellett, a Zsurnaliszt nevű tengerparti nyaralóba. Ez a hely
kifejezetten arra lett kitalálva, hogy a szocialista tábor újságíróit és családtagjaikat lássa vendégül.
A hírek gyorsan terjedtek: szuper hely, közvetlenül a tengerparton, saját stranddal, napi
háromszori étkezéssel. A konyhás nénik néhány Amo szappannal lekenyerezhetők, és akkor
mindig van repeta. Este pedig élőzene szól a bárban.
Kézenfekvő volt: vágjunk bele! Nekünk való helynek tűnt.
Érkezés után egyből rohantunk le a tengerpartra. Adrienn — aki azóta is állandó partnerem
minden utazásban és kalandban — egyszer csak megállt és megszólalt:
– Hol van itt a nudi? Meg kéne találni.
Nem kellett sokáig keresgélnünk. A nudista strand pont a mi partszakaszunk mellett volt, csak
egy magas vaskerítéssel választották el tőlünk. Soha nem jártam előtte nudista strandon, még
Délegyházán sem, de a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy megnézzük, mit tartogat
számunkra az itteni fürdőruha-mentes plázs.
Ahogy kell, szépen átmásztunk a kerítésen, és egy teljesen új világ tárult fel előttünk.
Eleinte csak néhány ember lézengett ott, főként helyiek. Arra gondoltunk: ez jó. Nem turistahely.
Lepakoltunk, kiterítettük a fürdőlepedőinket, és rohantunk be a vízbe. Mikor visszajöttünk, azon
morfondíroztunk, mit lehet itt csinálni az úszáson és napozáson kívül — mert az elég sovány
program egy egész napra.
Gondoltam egyet, elővettem a gondosan bekészített játékszereimet. Ötletes logikai játékokat
hoztam magammal: színes műanyagból és fából készült darabokat, amik pont belefértek a
bőröndbe.

Pillanatokon belül körénk gyűltek a helyiek — az „őslakosok” — és hamarosan be is
kapcsolódtak a játékba. Egyre többen jöttek. A játék vonzotta az embereket, és azon vettük észre
magunkat, hogy pezsgő élet alakul ki körülöttünk.
Nyelvi nehézségeink sem voltak. Valami cseh–orosz keverék nyelven egész jól kommunikáltam a
helyiekkel, akik főleg csinos, kisportolt, huszonéves fiúk voltak. Később megtudtuk, hogy ezek a
fiúk egész télen és tavasszal arra gyúrtak, hogy nyáron minél több laza erkölcsű turista hölgy fejét
elcsavarják. Csapatostul járták a partot, és a helyi népnyelv csak így hívta őket: sirályok.
Ők is prédára lestek — akárcsak a tengeri madarak.
A mi sirályaink aktívan hozzájárultak a nudista strand közösségi életéhez. Hoztak friss halat,
helyben gyűjtött kagylót, és egy rögtönzött tűzhelyen megsütötték a zsákmányt. Mindenki kapott
belőle — mi is, természetesen. Volt, hogy nem is kellett visszamennünk ebédelni: jól laktunk a
tenger gyümölcseivel. Ilyenkor még tovább maradtunk a parton.
Aztán elvonultunk vacsorázni, és vacsora után jött a nagy kérdés:
– Mit csináljunk ma este?
Egyik nap azt mondtuk: jó, akkor most megnézzük, milyen az éjszakai élet Aranyhomokon, a
hozzánk legközelebb eső szállodasoron.
A tenger sós párája estére sem ülepedett le, csak szelíden úszott tovább a levegőben, mint valami
könnyű emlék, ami velünk marad — amit nem lehet és nem is érdemes elfelejteni. Úsztunk,
napoztunk, ettünk, ittunk, nevettünk egész nap — de számunkra az este volt az igazi élet.
A nyolcvanas évek végén az egész parton egyetlen valamirevaló éjszakai szórakozóhely volt: egy
elegáns koktélbár. Volt pezsgő, volt zene, volt műsor — volt élet. Egy hibája volt: az asztalok
hetekre előre le voltak foglalva.
Adriennnel ketten mentünk, mint mindig. Csinosak voltunk, napbarnítottak, és főleg:
magabiztosak. Adrienn mondogatta is a kedvenc szövegét:
– Tündém, ha te valamit nem tudsz elintézni, akkor azt nem is lehet.
Megköszöntem a belém fektetett bizalmat, és igyekeztem nem csalódást okozni.
Beültünk, ahogy kell. Odaültünk középre — nem a sötét sarokba, ahol senki sem lát. Rendeltem
egy üveg pezsgőt. Egyértelmű volt. A pincér odalépett, kibontotta — ügyesen, szinte veszteség
nélkül. Aztán pár perc múlva megjelent az üzletvezető. Udvarias volt, de határozott:
– Sajnálom, hölgyek, de ide csak foglalással lehet beülni.
– Elnézést — mondtam. – Mi turisták vagyunk. Nem ismerjük a helyi szokásokat. De most már
itt vagyunk, rendeltünk, kihozták az italunkat. Innentől mi az önök vendégei vagyunk. És mi nem megyünk sehova. Legfeljebb a rendőrökkel vitet el minket. De azt ugye maga sem szeretné. Nagy
botrány lenne belőle.
Adrienn a maga nyugodt, elegáns módján bólintott — nem értette, miről beszélek, nem is kellett.
Úgy ült ott, olyan sziklaszilárdan, mint egy kőszobor: nem rángathatsz ki minket ebből a
jelenetből, mert ennek a darabnak mi vagyunk a főszereplői. Legalábbis erre az estére.
Az üzletvezető motyogott valamit, aztán elment. Maradtunk.
Elkezdődött a műsor. Smooth jazz, táncosok, bárzongora — minden, amit csak nyugati filmekből
ismertünk. És mi ott ültünk, pezsgőt kortyoltunk, és megérkeztünk a saját filmünkbe.
Fél óra múlva újra odalépett hozzánk az üzletvezető. Ezúttal kérdezett is — rossz angolsággal:
– Would you mind if a gentleman joins you?
Adrienn rám nézett. Megvontam a vállam.
– Jöjjön. Miért ne?
A férfi megjelent: elegáns, határozott, mosolygós. Fehér ing, jól szabott zakó. Bemutatkozott,
majd rendelt még egy üveg pezsgőt — saját költségre. Mesélt, kérdezett, jól megtáncoltatott
minket, egyiket, aztán másikat.
Hab a tortán: mikor jött a néni a szokásos piros rózsákkal, rögtön kettőt vásárolt, és nekünk adta.
Egyáltalán nem volt tolakodó, nem volt nehézkes. Csak… jelen volt. Ahogyan James Bond tud
jelen lenni.
Az est végére mindannyian kicsit megemelkedtünk a földtől. Pezsgő, zene, tánc, tengerparti
éjszaka. Aztán jött a taxi. Hazavitt bennünket — úgy, mint egy úriember. A számlát ő rendezte.
Útközben, valahol a parkolóban vagy a szálloda előtt, mintegy mellékesen megemlítette:
– Tudjátok, ti imádni valóak vagytok. De… én igazából… a férfiakat szeretem.
– Az útikönyv szerint ez a hely kedvelt volt a közösségünkben. Azt reméltem, találok valakit.
Mosolygott. Mi is. Nem lepődtünk meg. A világ akkoriban másként működött, de azon az estén
mi mindennel és mindenkivel szemben elfogadóak voltunk.
Nem találta meg, akit keresett. Minket talált meg helyette. És jól tette.
A tökéletes estéből így lett egy olyan történet, amit azóta is szívesen elmesélünk.
Ha azt hiszed, kedves Olvasó, hogy ezt már nem lehet überelni, akkor nagyon tévedsz.
A valaha volt legjobb bolgáriai történetet Déri Jánostól hallottam — tudjátok, a tévéstől. Az
utánozhatatlan, megunhatatlan riporter-műsorvezetőtől.

Déri János. Van-e, ki e nevet nem ismeri?
Talán a fiatalabbak között. Isten áldotta tehetség volt, korán ment el, de szerencsére maradtak tőle
ilyen kincsek…
Szóval, Déri és egy haverja nyaraltak Bulgáriában. Aranyhomok. Nyolcvanas évek. Akkor,
amikor az még valami volt. Napközben strand, pancsolás, sör, röhögés, csajozás — minden, ami
kell. Nem volt még mobil, se Tinder, de valahogy mindig történt valami. Vagy épp ezért.
Egyik nap becsúszik két német turista lány. Szőkék, nevetősek, amolyan céltudatos fajta. Nincs
sok cicó, este már külön szobák, külön élmények. Hosszú, kellemes, élménydús éjszaka,
mondhatni.
Reggel jön a búcsúzkodás. Déri már húzná fel a nadrágját, amikor a lány — az ő éjszakai partnere
— odalép a ruhásszekrényhez, szétnyitja az ajtót, és teljes természetességgel így szól:
– Válassz egyet! Biztos találsz olyat, ami a méreted.
Déri csak néz.
– Micsoda?
– Egy öltönyt. A tiéd. Búcsúajándék.
És tényleg. A szekrényben ott lóg vagy egy tucat férfiöltöny. Vállfán, frissen vasalva, méret
szerint.
A lány folytatja, kedvesen, közvetlenül:
– Tudod, mi németek jól szervezők vagyunk. A barátnőmmel nyár elején vettük ezeket az
öltönyöket. Leárazáson. Tudtuk, hogy minden éjjelre találunk majd egy kedves fiút. Nektek
vettük őket. Előre.
Déri csak pislog. Aztán valahogy felöltözik, elfogadja. És miközben sétál lefelé, azon
gondolkodik:
a másik srác is kapott vajon?
Persze, hogy igen. A haver is öltönyben jelenik meg a reggelinél. Ketten ülnek kávéval a
teraszon, napszemüvegben, és próbálják feldolgozni a helyzetet.
Összetévesztették őket a helyi sirályokkal. Volt mit megemészteni.

Déri csak annyit mondott a végén, a rá jellemző száraz humorral:
– Arra azért tényleg befizettem volna, amikor a bolgár srácok ősszel, a következő rendezvényen
egyenként megjelennek ugyanabban az öltönyben.

Tuscher Tünde

A Sirályok bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Augusztus 7-től 10-ig magyar felirattal vetítik a Pannónia Movie Kft. jóvoltából ezt a különleges 102 perces dokumentumfilmet, egy időben a világpremierrel, mindennap 18:15-től. A producerek között megtaláljuk magát a rappert és a híres rendezőt, Antoine Fuquát is, aki jelenleg a Michael Jackson életrajzi mozival van elfoglalva; előtte a többi között a Kiképzést, a Védelmező-trilógiát és a Mélyütést készítette. Az utóbbiban már dolgozott együtt Eminem produkciós cégével. A Stans az idén az SXSW London keretein belül debütált, kifejezetten erős kritikai fogadtatással és Amerikában azért (is) kerül nagyvászonra, hogy nevezhető legyen a soron következő filmes versengések eseményeire, nem titkoltan díjak reményében.

Eminem 2000-ben adta ki ikonikus dalát, a „Stan”-t, ami egy mentálisan instabil, megszállott rajongójáról szól. Nem véletlenül nevezhetjük ikonikusnak, ugyanis a stan szót 2017-ben fölvették az oxfordi angol szótárba. A dal címszereplője érzelmes levelekkel bombázza Eminemet, azt ismételgetve, hogy „pont olyan vagyok, mint te!”. Ennek kapcsán készült el ez a megszokottól eltérő, teljesen hivatalos film, ami bemutat egy gondosan kiválogatott, valódi stanekből álló csapatot. Tagjainak mély, érzelmi kötődésük van Eminem egyes dalainak szövegvilágához. A rajongás témakörén túl azt is körbejárja az alkotás, hogy a világ egyik legzárkózottabb előadója és hatalmas nyilvánosságnak örvendő személyisége közt mennyire bonyolult a kapcsolat. Újraalkotott jeleneteken, ritka archív felvételeken és mélyinterjúkon keresztül – köztük egy vadonatúj és exkluzív Eminemmel – részt vehetünk egy nyers, hangos és leleplező utazáson egy világsztár karrierjében. És egyúttal megismerhetjük az elkötelezett rajongótáborát.

Négy különböző évtizedből is származik platinalemeze Eminemnek, ilyet pedig mindeddig egyetlen rapper sem produkált. Mellé kiegészítésként külön megjelenik majd egy soundtrack album, amelyen mindeddig kiadatlan számok is helyet kapnak a filmben hallhatóak mellett. A projekt létrejöttében úttörő szerepet vállalt még a Music Television is.

A kérdés már csak az, hogy vajon itthon hányan érzik magukat Stannek annyira, hogy beüljenek egy ilyen nem mindennapi kalandot kínáló dokumentumfilmre? Persze nem csak a legelszántabb rajongókat várják sok szeretettel. Stan vagy? Netán csak kíváncsi vagy? Irány az Art+ Cinema a budapesti Nagykörúton!

A Eminem-rajongóknak és más kíváncsiaknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Augusztus 13–20. között A testőr kerül színpadra Balsai Móni, Schmied Zoltán, Györgyi Anna és Kaszás Gergő főszereplésével. Ezt az előadást Ujj Mészáros Károly rendezi, és a budapesti bemutató előtt Szigligeten láthatja először a közönség. A kezdeményezés célja, hogy a nyaralók és a vidéki színházkedvelők számára is elérhetővé tegye produkcióit ebben az egyedi, természetközeli környezetben.

Jelenet a Játék a kastélyban című Molnár-színműből; foto: Horváth Judit.

A nyári estéken könnyed szórakozást ígér Molnár Ferenc egyik leghíresebb, de biztosan legsikeresebb darabja, a Játék a kastélyban Alföldi Róbert, László Zsolt, Balla Eszter, Puskás Samu és Schmied Zoltán főszereplésével, Puskás Tamás rendezésében. Mit tehet egy színműíró, ha fiatal zeneszerző barátjával együtt in flagranti kapja annak menyasszonyát? A bizonyossal kell szembeszállnia, a fikcióhoz kell alakítania a valóságot. Komoly kihívás ez Turai úrnak, a híres drámaírónak is, aki bravúros megoldással és sziporkázó humorral menti meg a fiatalok jegyességét.

„Molnár Ferenc színházi pályája csúcsán, 48 évesen, már világhírű szerzőként írta ezt a darabot, ami vallomás a színház hatalmáról. Banálisnak tűnhet föl ez az édes játék, azonban túlzás nélkül állítom, hogy a darab finoman csiszolt gyémánt. Arról mesél, hogy a színház nem tudja ugyan megváltoztatni az életünket, de képes elhitetni velünk egy szebb valóságot – vallja az előadás rendezője, Puskás Tamás.

A Centrál Színház másik ajánlata a nagyérdeműnek A testőr premierje lesz Szigligeten. Az ismert színésznő egy fess testőrtisztre vágyik. A színésznő férje tudja, ha egy ilyen érzéki asszonynak egy testőrre támad gusztusa, akkor az a testőr előbb utóbb besétál az ajtón. Ha viszont besétál, és a férj viseli azt az egyenruhát, az nemcsak a férj színészi képességeit és felesége hűségét teszi próbára, de a közönség rekeszizmait is. Molnár Ferenc klasszikusát Balsai Móni és Schmied Zoltán, a Büszkeség és balítéletet évek óta sziporkázó sikerrel játszó párosa kelti életre a nagyszínpadon, olyan remek játszótársak segítségével, mint Györgyi Anna, Kaszás Gergő, Papp János, Szabó Éva és Gats Éva, Ujj Mészáros Károly rendezésében.

„Molnár Ferenc A testőr című zseniális darabja egyrészt elképesztő poénözön, hatalmas brillírozási lehetőség színészi szempontból, ugyanakkor alapvető igazságokat pendít meg az érzéki vágyak, a vonzások és választások, sőt a hosszabbtávú párkapcsolati működés tárgykörében is. Némi anakronizmussal ezt a történetet a tízes években még csak szárnyait bontogató art-decoba és a jazz korszakba csúsztattuk, hogy karakteresen elkülönüljön a Centrál Színházban hatalmas sikerrel futó másik Molnár darabtól, A játék a kastélyban című előadástól.

Így remélem, hogy ebben a szokatlan, újszerű megjelenésében is elkápráztat, szórakoztat és elvarázsol mindenkit majd az előadás, miközben rádöbbenünk, hogy ez is – mint minden Molnár darab – bizony rólunk szól…” – mondta Ujj Mészáros Károly. Az előadást a budapesti bemutató előtt augusztus 13-20. között a Szigliget Várudvaron láthatja először a közönség.

A Molnár Ferenc remekei a természet ölén bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Oscar-, Golden Globe, BAFTA-díjas Saul fiát és a Napszálltát jegyző Nemes Jeles László új mozifilmjét a rendező családjának története ihlette.

Az Árva 1957 tavaszán, Budapesten játszódik. Az elbukott forradalom után a magyar társadalom nagy része a megtorlások, a forradalmárok és ellenállók eltűnése, a reménytelenség okán behódolt, és elkezdődött a több mint három évtizedig tartó Kádár-korszak. A 12 éves Andort édesanyja egyedül neveli, a fiú még bízik benne, hogy a háborúban eltűnt édesapja vissza fog térni. Egy nap megjelenik náluk egy férfi, aki azt állítja, hogy ő Andor apja. A fiú nem hajlandó apjának tekinteni az idegent. A férfi azonban beköltözik hozzájuk, és a fiú kénytelen leszámolni illúzióival. Miközben az anya és fia közötti szakadék egyre mélyül, Andor elhatározza, hogy bármi áron, de megmenti családját a férfitól.

A főszereplő Barabás Bojtorján, édesanyját Waskovics Andrea alakítja, mellettük Gregory Gadebois látható kiemelt szereplőként. Az Árva forgatókönyvét Nemes Jeles László rendező együtt jegyzi Clara Royer-vel. A produkció magyar–brit–francia–német együttműködésben készült.

Az Árva ősztől lesz látható a hazai mozikban, a Mozinet forgalmazásában.

Az idén Velencében ott lesz az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Testről és lélekről rendezője, Enyedi Ildikó új filmje is, a Csendes barát című alkotás, amely érzékeny és filozofikus párhuzamot von növény és ember kapcsolata között. A film érzelmes utazás az időn keresztül, némi humorral fűszerezve. A film férfi főszereplője Tony Leung Chiu-Wai, akinek munkásságát 2023-ban Velencében életműdíjjal ismerték el. A film további főszereplői, Luna Wedler és Enzo Brumm, látható továbbá szerepet kapott a filmben A feleségem története főszereplője, Léa Seydoux is. A német–francia–magyar koprodukcióban, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült alkotás 2026 első felében jelenik meg itthon és Európa szerte a mozikban, a Mozinet forgalmazásában.

A Csendes barát meséjében egy idős fa áll egy botanikuskert közepén (lásd a fenti képet, foto: Mozinet). Magányos, ahogy a kert többi lakója is – sok ezer kilométerre eredeti élőhelyüktől, hogy megcsodálhassuk, megfigyelhessük őket. Ahogy mi őket, úgy ők is megfigyelnek minket. Tanúi rövid, kusza, zajos es zaklatott életünknek. A film három történetet mesél el, ember és növény három tétova találkozását, amikor ez a kétfajta, radikálisan különböző érzékelés egy pillanatra igazán összekapcsolódik. Emberi hőseink, akárcsak a kert növényei, kívülállók, magányos lelkek. És épp úgy vágynak a kapcsolódásra, ahogy ők.

A forgatókönyvet is jegyző rendező elmondta:

„Izgalmas lesz sok évvel a Bűvös vadász című filmem után – ami egy tölgy hatszáz éves történetét követte – ismét versenyben visszatérni Velencébe. De most még, alig két héttel a film befejezése után, a fókuszban számomra a kollégáim vannak. Hálás vagyok annak a néhány, sokat próbált közeli barátnak, akikkel sokadszor dolgoztam együtt, de annak a sok német, francia, magyar filmes szakembernek is, akikkel nem ismertük egymást, mégis megértették ennek a sok szempontból rendhagyó filmnek a tétjét és csodálatos tehetségüket, szaktudásukat épp úgy állították ennek a szolgálatába, ahogyan azt ez a film megkívánta. A lelkesedésük és szeretetük volt a motorja ennek a filmnek.” Mécs Monika producer hozzátette: „Hatalmas öröm, hogy nemzetközi munkatársaink szoros együttműködése révén végre bemutathatjuk legújabb munkánkat. Ez a harmadik alkotás, melyen együtt dolgozhattam Enyedi Ildikóval. A Testről és lélekről Berlinben debütált, A feleségem története Cannes-ban. Nagyszerű hír, hogy ezúttal a velencei közönség láthatja majd először a filmet, mely talán segít abban, hogy ráébredjünk, mennyire fontos a kapcsolódás egymással és önmagunkkal. A természet ezt már rég tudja.”

Amíg magunk is láthatjuk ezeket a filmeket addig is szorítsunk a sikerükért, hiszen valóban nem minden napi esemény, hogy egyszerre két magyar film is versenybe szállhat az Arany oroszlánért.

A Árva és Csendes barát: két magyar film is versenyezhet a Velencei Filmfesztiválon bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A nyelv nem engedheti meg, hogy ne számoljon mindennel, ugye. A nyelv lényegében nem lehet valószínűségszámítás. […] Nem talál az ember szavakat, de persze mégis vannak, csak éppen elbújtak. Az a gyanúja Árminnak, hogy a nyelv még arra is gondolt, hogy az milyen, amikor ő nincsen. Mondjuk csak volt. Mert az összes szóval baj lett.”

Vannak könyvek, amelyek köré lassan, komótosan épül a figyelem, és vannak, amik ránk dőlnek, mielőtt még igazán felkészülnénk. Darvasi háromkötetes regénye az utóbbi, de nem harsány módon teszi mindezt, hanem súllyal. A Neandervölgyieknemcsak egy nagy formátumú regény, hanem egy olyan monumentális irodalmi vállalkozás, amit a benne rejlő türelem és mélység tesz kiemelkedővé.

Darvasi épít. Nem katedrálisszerűen, nem grandiózus struktúrával, hanem inkább egyfajta organikus történetmátrixot, ahol a karakterek, a társadalmi rétegek és az idő egymásba fonódnak – úgy, ahogy a gyökerek a föld alatt. A regény 1908-tól 1957-ig ível, és ez alatt az idő alatt egy ország, egy korszak, és igen, egyfajta emberi evolúció is kirajzolódik. Mindez ráadásul – és ez a regény egyik legnagyobb erénye – egy jól követhető, klasszikusan lineáris elbeszélésen keresztül történik. Darvasi ezzel visszanyúl az epika mély gyökereihez, és olyan ritmust, súlyt és tartást ad a szövegnek, ami egyszerre teszi olvashatóvá és maradandóvá. És ha még hozzáveszzük, hogy mindezt egy tízéves írói és kutatói munka előzte meg, érthető, hogy erről a könyvről leginkább a csodálat és a tisztelet hangján lehet írni.

A karakterek nem típusok, hanem rezdülések. Erna alakja talán a legerősebb női vonulat a könyvben, nem azért, mert „női karakter”, hanem mert úgy tud túllépni a traumáin, hogy közben sosem válik didaktikussá. Bennem folyamatosan dolgozott az a feszültség, ahogy a kiszolgáltatottság és a belső méltóság egyensúlya alakul nála. És ott van Lackó is – a férfiszerep tradicionális árnyéka, aki sodródik, zuhan, próbál kapaszkodni, és közben nem veszít el teljesen. Arany Ármin pedig olyan, mintha maga is a mitológiából lépett volna elő – de a történet során egyre világosabbá válik, hogy mély, transzgenerációs kapcsolatok szövik át, s ettől, meg a veszteségeitől lesz ez a mitológiai alak nagyon is húsvér szereplő. Nagyapja, Arany Sámuel, aki állítólag a Holdat is megjárta, mintha egy másik dimenzióból küldött volna üzenetet: a Holdon talált gomb motívuma vissza-visszatér, mintha valami túlélési ösztönt, emlékezeti sejtést hordozna. Ez Ármin beszédében és létezésében is jelen van – ő nemcsak szereplő, hanem élő lenyomata egy múltból küldött jövőképnek, egy itt világok között ragadt memento, aki nem felejt.

Történet? Persze, van. És bár elsőre úgy tűnhet, hogy nem ez a lényeg, valójában nagyon is az. A cselekmény nem tolakodik, inkább beszivárog – miközben kertet építenek, szerelmek szövődnek, háborúk robbannak, zsidó családok tűnnek el, és új ideológiák söpörnek végig a településen. Közben mintázatok rajzolódnak ki – az unalomig ismételt közhely, miszerint a történelem ismétli önmagát, hirtelen húsba vágó tapasztalattá válik. Olvasás közben óhatatlanul érzni ennek a tanításnak az aktualitását az ember– és ez ad egy fájdalmas többletjelentést az egész regénynek.

A regény szövete egészen mágikus. Nem a mágikus realizmus ismert eszköztárával, hanem finoman, szinte észrevétlenül simul össze valóság és szimbolikus történetszál egyetlen hullámhosszra. Egyszerre fér el benne a világ összes fájdalma és humora. De tényleg, hogy lehet Holokausztról ennyi érzékenységgel és zsenialitással írni? hogy fér meg a tragédiában a vicc? Pont, ahogy az halálban az élet. Mindig utat talál magának. Ez maga a mágia. A kötőerő pedig a nyelv. A nyelv, ami a beszélni nem, de sírni tudó neandervölgyiektől indul és egy zseniális irodalmi gesztusba torkollik: ahogyan Ármin kommunikál, az a nyelv előtti, emlék előtti, gyökér előtti világot idézi meg. És amikor megszólal, az olvasó is elcsendesül. Mert ott már nem a regény mesél – hanem az valami egyetemesebb tudás, talán maga az emberiség. A mágikus és a tényszerű itt nem kioltják, hanem felerősítik egymást: minden mágikus mozzanatban ott rejtőzik a múlt konkrétsága, és minden dokumentarista részlet mélyebb, szinte mitikus jelentésréteget kap.

A személyes kapcsolódásra csak menet közben döbbentem rá – valahol a regény közepe táján. A saját eredetszálaim egy része Tiszapüspökibe vezet, abba a faluba, ami Törökszentmiklós mellett fekszik. Ez a felismerés adott egy váratlan, lüktető többletet az olvasásnak. Nem kerestem benne magamat – de megtalált.

A Neandervölgyiek nem könnyű olvasmány. Nem is annak készült. Ez egy olyan könyv, amit nem befejezünk, hanem elengedünk – valahol a harmadik kötet után, egy ideig még velünk marad (nagyon várva a folytatást), aztán belesimul abba a mélyebb tudásba, amit irodalomnak hívunk. És én azt hiszem, ez a regény a legnagyobbak közé tartozik. Aki időt ad neki, annak időt ad vissza. És egy olyan világot, ahol a csoda nem kivétel, hanem az emberi tapasztalat mélyrétege.

„– Igen, félek.

– Mitől?

– Hogy odaveszek. Hogy nem jövök vissza…

– Helytelen. Nem attól kell félni, hogy fölrobbansz, lelőnek, megfagysz vagy foglyul ejtenek… Hanem mi?

– Ha te ölsz, fiam. Annál nincsen borzalmasabb, ami történhet az emberrel.”

A Estimese olvasóknak és leendő olvasóknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Pályafutása alatt Bradányi Iván jó néhány száz dalszöveget írt, sok külföldi slágernek ő volt a magyarra fordítója. Így a többi között az „Édes kisfiam” című olasz dal magyar szövegének is, mely Cserháti Zsuzsa előadásában lett népszerű. Bradányi Iván írt magyar szöveget a „Me and my girl” című angol musicalhez; a József Attila Színház mutatta be a 80-as évek végén…

Bradányi Iván 1975 tavaszán a Magyar Rádió Pagodájában találkozott Knisch Gábor zeneszerzővel (a jobb oldali képen; forrás: Magyar Idők), akinek azzal adta át „Segíts át az éjszakán” című versét, hogy „Találj ki hozzá valami fülbemászó dallamot!”. Hamarosan megszületett a zene, és elkészült a „Segíts át az éjszakán” című dal, aminek a felvételére a Magyar Rádió 8-as tánczenei studiójában került sor.

A dalt Delhusa Gjon énekelte a Tolcsvay-trió kíséretével. Hangmérnök a legendás, rutinos Szita István volt. A szerzők aztán nagy reményekkel várták, hogy a dal mielőbb eljut a rádióhallgatókhoz, de a Magyar Rádió akkori illetékesei úgy döntöttek, hogy nem veszik föl a zenei repertoárba (akkori rádiós zsargon szerint: nem „zésítik”). 

Bradányi Iván, aki jóformán naponta megfordult a Rádióban, csak ennyit mondott a zeneszerzőnek, Knisch Gábornak: a Segíts át az éjszakán dalcím és a szöveg politikailag esetleg „áthallásos” lehetett. Akkor az 1970-es éveket írtuk! Holott ez a dal magányról, az egyedüllétről szól!  Nincs benne semmi politika…Akkor sem volt, ma sincs!

Talán most, fél évszázaddal később, 2025-ben mégis csak eljuthat a zenekedvelőkhöz, rádióhallgatókhoz a „Segíts át az éjszakán” című Country And Eastern ballada…

A Segíts át az éjszakán: egy dal története 1975-ből bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Zajkapitány című vígjáték a hetvenes DJ Pápai (Dióssi Gábor) története, akinek szembe kell néznie azzal, hogy meg fog süketülni. Miközben vállalnia kell sorsát és fel kell készülnie zenei karrierje végére, megpróbálja „kimaxolni” rég elvesztett fiatalságát, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Fiatal zenészek és tinderrandik között keresi a megnyugvást, mikor újra találkozik fiatalkori barátaival: Jancsival (Böhm György), a rockgitárossal és az ő volt feleségével, a komolyzenész Ritával (Vlahovics Edit). A közöttük újra bontakozó szerelmi háromszög azonban csak tetézi a bonyodalmakat. A kérdés, hogy képes lesz-e végül Pápai jól működő emberi kapcsolatokat kialakítani, mielőtt abba kell hagynia az egyetlen dolgot, amit komolyan vett az életében: a zenélést.

De ki az a Szabó Márton István, akinek az NFI Inkubátor Programja bizalmat szavazott és támogatást adott, hogy elkészíthesse első filmjét? Ifjú ember, aki 1993-ban született. Az Óbudai Egyetem formatervező mérnök szakán diplomázott, majd elvégezte az ELTE Filmmaking MA szakát. Tagja lett a Slam Poetry Budapest társulatának és a József Attila Körnek. 2015 óta dolgozik színházi látványtervezőként. 2016-ban Másodlagos kötések, 2022-ben Betonszféra címmel jelentek meg verseskötetei.  2021-től a Dumaszínház művészeti, 2024-től produkciós vezetője. Stand-up tévéműsorok producere. Az ELTE Filmtanszék oktatója. Klíma című rövidfilmjét a 10. Friss Hús után a tallinni Black Nights off-programjában mutatták be.

Dióssy Gábor és Zámbó Csenge (Fotó:Globi Balázs)

„Régóta foglalkoztat, hogyan tudok idős szereplőkkel abszurd jelenetekben filmre vinni egy felnőttéválás-történetet. A film Dióssi Gábor színész kortalan karaktere köré épül. DJ Pápai történetén keresztül azt szeretném megmutatni, hogy az az életszakasz váltás, ami a nyugdíj előtt álló embereket érinti nagyon hasonló ahhoz a kapunyitási félelemhez, amivel nekünk, harminc körülieknek kell szembenéznünk. Karrier, család, barátok, irreálisnak tűnő félelmek a fiatalságunk elpazarlásától és az öregségre való felkészületlenségtől – ezek mind összekötnek minket” – mondta Szabó Márton István.

Tehát valami készül nagy elszánással a budapesti éjszakában sok zenével, abszurd humorral. Sokan szavaztak bizalmat ennek a készülő produkciónak, amely friss színt kíván vinni a hazai filmes világba, rengeteg új, vagy kevéssé ismert arcot mutat be. Könnyen lehet, hogy érdemes lesz figyelni, várni a jövő évi premiert.

A Munkában az elsőfilmes: abszurd felnövéstörténet születik bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.