A figyelemről, a jelenlétről és arról, mire éhezünk az egyre gépiesebb világban
Yuval Noah Harari történész egy 2026-os, a mesterséges intelligencia jövőjéről szóló körkérdésben azt mondta: „This is the first time in history nobody has any idea what the world will look like in 10 years.” Először fordul elő a történelemben, hogy fogalmunk sincs, milyen lesz a világ tíz év múlva. Milyen lesz a munka, milyenek lesznek a társadalmi kapcsolataink, és milyen szerepet játszik majd mindebben a mesterséges intelligencia.

Van, akit ez lelkesít, van, akit megrémít. Valószínűleg egyszerre van jelen bennünk a
kíváncsiság és a szorongás. Egy valami azonban már most történik velünk. Minél
több gép kerül közénk, annál értékesebbé válik az ember. Mérgesek vagyunk,
amikor az ügyfélszolgálaton géphang fogad, és hiába próbáljuk elmagyarázni neki,
hogy a mi problémánk nem fér bele az előregyártott menüpontokba.
Bosszankodunk, amikor bezár a bankfiók, mert ez azt jelenti, hogy többé nem
ülhetünk le egy banktisztviselővel szemben, és nem mondhatjuk neki: nézze, ez
történt velem, segítsen megoldani. Miközben a mesterséges intelligencia egyre
többet tud rólunk, és egyre több mindenre képes, különös módon egyre jobban
felértékelődik valami, amihez semmiféle technológia nem kellett az elmúlt néhány
ezer évben: egy másik ember figyelme.
Ebben a szép új, modern világban néhány nappal ezelőtt egy szinte tündérmesébe illő történet szereplője lettem. A másik főszereplőt Kirának hívják. Nyolc éves.
Barátnőmnél voltunk vendégségben, Kira a szüleivel érkezett. Hamar észrevettem, hogy a kislány unatkozik. Megpróbált kapcsolatot teremteni a macskákkal, de azok nem mutattak különösebb hajlandóságot az együttműködésre. Kira tehát visszatért a szüleihez, figyelmet követelve magának. Gondoltam, ebből hosszú másfél óra lesz, ha valaki nem csinál valamit. Elkezdtem beszélgetni vele.
Eleinte gyanakodva méregetett. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit akar tőle ez az
ismeretlen nő. Nem akartam semmit. Kérdeztem. Meghallgattam. Megdicsértem
gyönyörű, meleg barna szemét, finoman formált fülét, dús, selymes haját. Nem
azért, mert egy gyereket meg kell dicsérni, hanem mert valóban szépnek láttam.
Aztán előkerült egy fésű. Elkezdtem kifésülni a haját. Lassan, tincsenként. Közben
beszélgettünk. Már nem két idegen ült egymás mellett. Megtudtam ezt-azt arról, mit
szeret, ő is rólam, és egyszer csak lettek apró közös titkaink. Kira kivirágzott.
Valamikor közben Napsugárvirágnak neveztem. Ő pedig rám nézett, és közölte:
– Akkor te Holdtündér vagy.
Nem tudhatta, hogy Tündének hívnak, és azt sem, hogy a nevem a tündér szóból
ered.
– Miért vagyok Holdtündér? – kérdeztem.
– Mert olyan türkizszínűek a szemeid.

Erre már csak annyit tudtam mondani, hogy neki pedig csodálatos, meleg barna
szeme van. A béke megköttetett.
A délután végén Kira egyszer csak megkérdezte az édesanyját:
– Mikor jövünk ide megint?
Akkor még azt hittem, hogy én adtam valamit ennek a kislánynak. Figyelmet.
Sok évvel ezelőtt a Dale Carnegie-tréningeken újra és újra elmondtak nekünk egy
egyszerű szabályt: őszintén éreztesd a másikkal, hogy fontos. Ne csak imitáld a
figyelmet, hanem türelmesen várd ki, amíg befejezi. Figyelj rá. Érdekeljen, amit
mond. Add neki arra a néhány percre azt az érzést, hogy most valóban ő számít.
Működött felnőttekkel. Működött tárgyalásokon. Működött interjúkban. És lám,
működött egy nyolcéves kislánnyal is.
Csakhogy hazafelé menet lassan rájöttem valamire. Nemcsak Kirának volt
szüksége rám. Nekem is szükségem volt Kirára. Hiányzott az érintés. Az ölelés. A
közelség. Az az egyszerű emberi érzés, hogy valaki örül nekem, megérint, figyel
rám, és szeretne újra találkozni velem. És talán azért érintett meg annyira ez a
véletlen találkozás, mert valahol egészen máshol éppen az ellenkezőjét éltem át.
Van az életemben egy számomra fontos ember. Szerettem volna találkozni vele.
Nagyon. Csakhogy neki mindig volt igazolása. Dolgozik. Fáradt. Sok a dolga.
Másokról is gondoskodnia kell. Értettem valamennyi érvet. Egyenként mindegyik
igaz volt. Csak egy valami hiányzott közülük: ő. Én közben azt éreztem, hogy ha
kellene, keresztülmennék a városon azért a fél óráért. Ellopnék egy ebédszünetet.
Tennék valami apró őrültséget, csak hogy egy kicsit együtt lehessünk. Ő pedig
valószínűleg azt gondolta: majd találkozunk. Van még idő. Nem volt.
Egy hét eltelt. Aztán egyszer megkérdezte:
– Hogy telnek a napjaid idehaza?
Ártatlan mondat. Mégis olyan dühös lettem tőle, amilyen talán csak egy csalódott nő tud lenni. Mert nem azt hallottam, amit mondott. Azt hallottam, ami mögötte volt: te ott vagy, én itt vagyok, telnek a napok, majd csak összejön valamikor. És bennem valami elszakadt. Nem azért, mert nem értettem az okait. Hanem mert egyszer csak nem volt már szükségem újabb okokra. Jelenlétre lett volna szükségem.
Van egy pont, ameddig a szeretet elviseli a kompromisszumokat. És van egy pont,
ahol az ember azt mondja: ha akkor nem vagy jelen, amikor szükségem van rád,
akkor már ne legyél jelen egyáltalán.
Lehet, hogy igazságtalan mondat. Lehet, hogy a másik semmit nem akart elrontani.
Lehet, hogy egyszerűen nem érezte meg, hogy most kell lépnie. De az emberi
kapcsolatokban néha nem elegendő az igazolás. Nem mindig az számít, hogy miért
nem tudtál ott lenni. Hanem az, hogy ott voltál-e.

És ekkor megint eszembe jutott Kira. Meg egy mondat, amelyet csaknem negyven
éve őrzök.
1989-ben három hónapot töltöttem Izraelben. Barátnőmmel részben önkénteskedni,
részben országot járni, anyagot gyűjteni mentünk: könyvet akartunk írni arról, amit
látunk és tapasztalunk. Egy Haifa környéki kibucban megismerkedtünk Ágival, egy
ott élő pszichológussal. Beszélgettünk az izraeliek és palesztinok közötti
feszültségről is, és Ági mondott valamit, ami azóta velem maradt.
Emberek vagyunk, emberi szükségletekkel.
Hogy izraeli vagy palesztin – mondta –, az lehetne akár mellékkörülmény is. Ha
először az embert látjuk egymásban, nem ellenséget látunk, hanem embertársat.
Harminchét évvel később egy budapesti szobában, egy nyolcéves kislány haját
fésülve, valami egészen más helyzetben ugyanez az egyszerű igazság jutott
eszembe.
Emberi szükségleteink vannak.
Nyolcévesen és hetvenévesen. Nőként és férfiként. Akkor is, ha könnyen kimondjuk,
mire vágyunk, és akkor is, ha büszkeségből inkább becsapjuk magunk mögött az
ajtót. Kira kapott másfél óra figyelmet, és kivirágzott tőle. Ragyogott a szeme,
beszélt, nevetett, közeledett, megérintett, és újra találkozni akart velem.
A felnőtt nő nem kapta meg azt a figyelmet, amelyre vágyott, és dühében majdnem
mindent összetört maga körül. Pedig mindketten ugyanazt mondták. Csak más
nyelven: Vegyél észre! Figyelj rám! Éreztesd velem, hogy fontos vagyok! És
amikor szükségem van rád, legyél ott!

Harari szerint nem tudjuk, milyen lesz a világ tíz év múlva. Lehet, hogy igaza van. Nem tudjuk, milyen munkákat végzünk majd, milyen gépek vesznek körül bennünket, és meddig jut addigra a mesterséges intelligencia. De valamit talán mégis tudunk. Nyolcévesen és hetvenévesen is szükségünk lesz arra, hogy valaki ránk nézzen. Hogy meghallgasson. Hogy megérintsen. Hogy fontosak legyünk valakinek. És néha az sem egészen világos, ki ad, és ki kap. Azt hittem, én ajándékoztam meg Kirát egy kis figyelemmel. Pedig lehet, hogy azon a délutánon a Napsugárvirág ajándékozta meg a Holdtündért.

Szerkesztői jegyzet: A nyitó Harari-idézet egy 2026-os, a mesterséges
intelligencia jövőjéről szóló körkérdésben szerepel.