Ha van valami, amire tapasztalataim szerint az angolok igazán büszkék, és amiről szinte kivétel nélkül elismeréssel beszélnek, az az országos hospice-hálózat, amely méltó életvégi gondoskodást nyújt a rászorulóknak. Ez az ellátás jóval többet jelent a puszta fájdalomcsillapításnál: testi, lelki, szociális és spirituális támogatást biztosít a betegnek, miközben kapaszkodót nyújt a hozzátartozóknak is.

A hospice-ellátás a beteg és családja számára teljesen ingyenes, a finanszírozást pedig az NHS támogatása mellett jelentős részben adományok és jótékonysági bevételek biztosítják. A számok is hűen tükrözik a rendszer méreteit: Angliában a 2024–25-ös időszakban 270 ezer ember részesült hospice által nyújtott palliatív vagy életvégi ellátásban, és további 77 ezer családtag, barát, illetve gondozó kapott közvetlen támogatást.

Én minderről ez év januárjáig szinte semmit sem tudtam. Akkor került a barátom, Graham a wokingi hospice-ba. Az ott töltött hetek, hónapok alatt közelről láthattam, mit jelent az életvégi gondoskodás a gyakorlatban, és mit jelenthet a méltóság olyankor, amikor az élet már a végéhez közeledik.

Ma reggel, mint mindig, megnéztem, mit kínálnak a napilapok. Van-e közöttük olyan írás, amely megszólít, amellyel kezdhetek valamit, és amelynek gondolatait érdemes továbbadnom az Infovilág olvasóinak? És tessék: a Guardianben ott volt egy kétoldalas cikk arról, hogyan éljünk jól, és hogyan haljunk meg boldogan.

Amint beleolvastam, szinte azonnal az az érzésem támadt, mintha a legutóbbi, boldogságról szóló cikkem folytatódna itt. Amikor pedig eljutottam az egyik első tanácsig – miszerint építsünk emberi kapcsolatokat, ha gazdag és tartalmas életre vágyunk –, már biztosan tudtam, hogy ezzel dolgom van. Az első lépést már meg is tettem ebben az irányban azzal, hogy kinyitottam az újságot: megtalált a téma.

Építsünk emberi kapcsolatokat!

Dr. Rachel Clarke palliatív orvos az oxfordshire-i NHS egyik kórházában dolgozik. Amit az életük végéhez közeledő betegeitől tanult, alighanem mindannyiunk számára megszívlelendő:

„Megtudtam a betegeimtől, mi számít igazán, amikor az életük végéhez közelednek. Minden apró hiúság lehullik róluk. Senkit sem érdekel, mekkora hatalma volt, milyen nagy házban lakott, milyen elegáns autóval járt, vagy mekkora tekintélynek örvendett a munkahelyén. Ami igazán számít nekik, azok az emberek, akiket szeretnek.”

Majd egyetlen mondatban össze is foglalja a tanulságot:

„A gazdag és mélyen tartalmas élethez az emberi kapcsolatok építésén keresztül vezet az út.”

Wokingban ezt magam is tapasztaltam. Grahamhez az utolsó hetekben eljött néhány barátja, hogy elbúcsúzzon tőle. Ezek a látogatások mindig felvillanyozták. Egy beszélgetés, egy kézfogás vagy egy ismerős arc abban a helyzetben már egészen más jelentőséget kapott.

Mondjuk ki, amíg lehet!

Az élet végén a kapcsolatok rendezése különösen fontossá válhat. Dr. David Holland palliatív szakorvos így fogalmaz:

„Az emberekben gyakran maradnak dolgok, amelyeket még szeretnének kimondani, például: »Sajnálom«, »Megbocsátok«, »Szeretlek« vagy »Köszönöm«. Ha nem nézünk szembe ezekkel a kimondatlan érzésekkel, az oda vezethet, hogy az ember megbánással távozik.”

Talán nem kellene az életünk végéig várnunk ezekkel a szavakkal. A bocsánatkéréssel, a köszönettel, a szeretet kifejezésével vagy a megbocsátással. Amit még el kell mondanunk egymásnak, mondjuk el addig, amíg van, aki meghallgassa.

Ne robotoljuk végig az életünket!

A munka fontos. Adhat értelmet, örömet, kapcsolatokat, és azt az érzést, hogy szükség van ránk. De Ruby Love bristoli életvégi dúla egy másik szempontra is figyelmeztet:

„Még soha nem találkoztam olyan emberrel az élete végén, aki azt bánta volna, hogy nem dolgozott többet, vagy nem keresett több pénzt. Ha meg tudjuk találni az egyensúlyt a között, amire a megélhetésünkhöz szükségünk van, és a között, mi a boldogságunkhoz kell, azt hiszem, az a kulcs.”

A magyar ember ezt valamivel földhözragadtabban fogalmazza meg: a koporsónak nincs zsebe. Amit összegyűjtöttünk, itt marad. Az viszont kizárólag rajtunk múlik, mennyit áldozunk fel az életünkből azért, hogy még többet halmozzunk fel.

Keressük azt, ami tüzet gyújt bennünk!

A Guardian cikkének egyik megszólalója, Tan Ming Li életvégi ápoló szerint a jól megélt élet titka „nem csupán az öröm, hanem az is, ami tüzet gyújt a bensőnkben”.

Ez már több annál, mint hogy egyszerűen jól érezzük magunkat. Kell valami, ami igazán érdekel, ami kíváncsivá tesz, amiért érdemes reggel felkelni. Ez lehet a munka, az alkotás, a kert, a zene, egy házikedvenc, az utazás vagy bármi más. Nem az számít, hogy mások szemében mennyire jelentős, hanem az, hogy bennünk megmozdít-e valamit.

Próbáljunk egészségesek maradni – de ne az életünk árán!

„Az idő drága” – figyelmeztet dr. Clarke. Az egészségünkkel természetesen törődnünk kell, de az orvos ennél is tovább megy:

„Próbáljunk egészségesen élni, de ne ostorozzuk magunkat azokért az apró bűnökért, mint hogy finom ételeket eszünk és jó borokat iszunk. Érzéki lények vagyunk, és e megélések ugyanúgy hozzátartoznak a gazdag élethez.”

Majd hozzáteszi:

„Az egészséget a lehető legtágabb értelemben nézem, és ebbe beletartozik az élet élvezete is, nem csupán az, hogy a lehető leghosszabb ideig életben maradjunk.”

Talán ez az egész írás egyik legfontosabb gondolata. Nem egyszerűen éveket kell hozzáadnunk az életünkhöz, hanem életet kell adnunk az éveinknek.

Vegyük észre az apró dolgokat!

Az életvégi gondoskodásban dolgozó szakemberek tanácsaiban feltűnően kevés a nagyszabású életbölcsesség. Tan szerint a titok nyitja az, hogy észrevegyük, mi gyújt tüzet a bensőnkben. Ruby Love pedig arra emlékeztet: becsüljük meg az olyan apró pillanatokat, mint amikor tavasszal rügyezni kezdenek a fák, vagy amikor megiszunk egy igazán jó csésze teát. A nagy mérföldkövek csodálatosak, de a mindennapjaink többségét ezek az apróságok teszik ki.

Wokingban ennek egy egészen kicsi, mélyen személyes változatát éltem meg. Nem vagyok képzett ápoló, így Graham testi gondozását a szakemberekre bíztam. Egy alkalommal azonban levágtam a körmeit. Ennyi történt. Jólesett neki, és jólesett nekem is; úgy éreztem, tehettem érte valamit. Apró gesztus volt, mégis melegséggel töltött el.

Legyen bakancslistánk – és valósítsuk is meg!

Rachel Clarke doktornő azt mondja, körülbelül százezer dolgot szeretne még megtenni és megtapasztalni, mielőtt meghal. Mások világot látnának, vállalkozást indítanának, emlékeket teremtenének, vagy megírnának egy regényt.

David Holland, a kollégája azonban egy fontos gondolatot fűz hozzá:

„Az az időszak is értékes, amikor az emberek már nagyon betegek, mert a végesség tudata lehetőséget ad arra, hogy még új emlékek szülessenek, és hagyjunk magunk után valamit.”

Majd a saját vejéről mesél:

„Hogy mi szerepel a bakancslistáján? A vőm palliatív ellátásban részesül. Szeretne minél több időt tölteni a természetben, vágyik rá, hogy egy kovászos kenyeret süssön, és szeretne sok vadon élő állatot látni.”

Milyen végtelenül hétköznapi kívánságok – és talán éppen ez bennük a lényeg. Nem kell mindenkinek körbeutaznia a Földet. Elég, ha van valami, amit várhatunk: egy találkozás, egy kirándulás, egy közös ebéd, egy szép táj vagy a következő, számunkra fontos élmény. A jövőhöz néha egyetlen apró terv is képes hozzá láncolni bennünket.

Földre szállt angyalok

A wokingi hospice-ban azt is megtanultam, hogy a méltóság nem elvont fogalom. Amikor januárban először beléptem az épületbe, a makulátlan tisztaság illata fogadott. Graham saját szobát kapott fürdőszobával és vendégággyal. Ha segítségre volt szükségünk, a nővérek perceken belül ott termettek. Az ott dolgozók nemcsak a testet ápolták, hanem valódi lelki támaszt nyújtottak: ha kellett, leültek az ágy mellé, beszélgettek vagy imádkoztak. Nem véletlenül gondoltam rájuk úgy, mint földre szállt angyalokra.

Ráadásul mindez a beteg és a hozzátartozók számára teljesen térítésmentes. A hospice-ellátás Angliában nem korlátozódik a fekvőbeteg-intézményekre: otthoni, járóbeteg- és közösségi formában is elérhető. A rendszert jelentős részben jótékonysági szervezetek működtetik, amelyek az állami NHS-támogatás mellett a lakossági adományokra és az önkéntesek áldozatos munkájára támaszkodnak.

Beszéljünk arról is, milyen halált szeretnénk!

A Guardian cikkének utolsó tanácsa arról szól, amit hajlamosak vagyunk egész életünkben messziről elkerülni. Rachel Clarke doktornő szerint:

„A jó halál titka az, amikor valaki békében van azzal az élettel, amelyet leélt.”

Békében lenni azzal, aki volt, amit tett, és mindenekelőtt azokkal a kapcsolatokkal, amelyeket a környezetével kialakított.

Számomra egyetlen dolog volt mindennél fontosabb: Graham ne egyedül haljon meg. Időben szóltak. Mire odaértem, már kómában feküdt, de az ápolók megnyugtattak, hogy nyugodtan beszéljek hozzá. Így is tettem. Az a tudat, hogy végül méltósággal, szeretetben és nem egyedül távozott, nekem is megnyugvást adott.

Graham halála után szinte azonnal éreztem, hogy újra kell rendeznem a saját életem fontossági sorrendjét. Nem akarom az időmet lényegtelen dolgokra vesztegetni. Talán ennyi az egész: amíg lehet, teljes, igaz életet élni.

Erről jutnak eszembe az Anna and the Barbies Márti dala című számának sorai:„Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni…”

Egy magyar rockdal, brit palliatív szakemberek tanácsai és egy angliai hospice-ban eltöltött pár hónap végül ugyanoda vezetnek. Az idő becses dolog. Tanuljunk meg jól sáfárkodni vele. Graham egyszer azt mondta, szinte lát maga előtt kilencvenévesen is, amint ugyanolyan lelkesen írok, mint most. Remélem, igaza lesz.

A Tünde T. Guildford: Jó tanácsok életre, halálra bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A New Scientist című brit tudományos hetilap legutóbbi száma ezt a rejtélyt próbálta megfejteni. Az ember első gondolata az, hogy a válasz a pénzben, a jóléti államban vagy a kiemelkedően magas életszínvonalban keresendő. A kutatások azonban meglepő fordulatot vettek az utóbbi időben. Ahogy olvastam a cikket, egyre inkább az volt az érzésem, hogy a tudomány nem megerősíti, hanem sorra megcáfolja azokat a hiedelmeket, amelyeket a boldogságról és a sikeres életről eddig magától értetődőnek tartottunk.

A tudomány meglepő válaszai

Az első tévhit szerint a boldogság elsősorban pénz kérdése. Kétségtelen, hogy a szegénység megnehezíti az életet, és a biztos egzisztencia fontos feltétele a nyugodt mindennapoknak. A kutatások azonban azt mutatják, hogy egy bizonyos életszínvonal fölött a jövedelem növekedése már egyre kisebb mértékben növeli az elégedettséget. Más tényezők veszik át a főszerepet.

A közgazdaságtan és a pszichológia határterületén dolgozók ezt a jelenséget Easterlin-paradoxonként ismerik. Richard Easterlin amerikai közgazdász már az 1970-es években rámutatott, hogy bár a gazdagabb országok lakói általában elégedettebbek, a gazdasági növekedés egy bizonyos ponton túl már nem teszi boldogabbá a társadalmat. Ennek hátterében egy mélyen berögződött emberi tulajdonság, a hedonikus adaptáció áll. Az agyunk rendkívül gyorsan hozzászokik a javuló körülményekhez: az új autó, a nagyobb lakás vagy a fizetésemelés okozta öröm hamar megszokottá válik. Egy ponton már szinte természetesnek vesszük, és a boldogságszintünk visszatér oda, ahol korábban volt. A skandináv modell zsenialitása nem abban rejlik, hogy polgárai immunisak lennének erre a megszokásra, hanem abban, hogy a társadalom fókusza a tárgyak halmozása helyett a stabil alapok – a biztonság, az egyenlőség és a szabadidő – megteremtésére irányul.

Ugyanerre jutott a Harvard Egyetem 1938-ban indult, ma már több mint nyolcvanöt éve folyó életútkutatása is. A kutatók generációkon át követték ugyanazon emberek életét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a hosszú, egészséges és kiegyensúlyozott élet legjobb előrejelzője nem a vagyon, nem a társadalmi rang és nem is a genetika, hanem a tartós, jó minőségű emberi kapcsolatok. A kutatás másik sokat idézett megállapítása szerint a tartós magány egészségkárosító hatása olyan súlyos, hogy több vizsgálat a dohányzás ismert kockázataihoz hasonlítja.

Még meglepőbb a következő felismerés. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberek alapvetően önzők, ezért jobb óvatosnak lenni velük. A World Happiness Report kutatói azonban azt találták, hogy a különböző országokban szándékosan „elveszített” pénztárcák jóval nagyobb arányban kerültek vissza tulajdonosaikhoz, mint amire maguk az emberek előzetesen számítottak. Vagyis nem az emberek becsületességét becsüljük alá, hanem ott a gond, hogy nincs bennünk elég bizalom.

Innen vezet az út a skandináv országok egyik legfontosabb sajátosságához, a társadalmi bizalomhoz. Dániában és Finnországban a lakosság háromnegyede vagy még nagyobb része úgy gondolja, hogy a legtöbb emberben meg lehet bízni. Sok kelet-európai országban ez az arány ennek töredéke. Ez nem pusztán érdekes statisztika, inkább olyan tény, amely meghatározza a mindennapi élet minőségét. Egészen más érzés olyan társadalomban élni, ahol természetesnek vesszük, hogy segítséget kapunk, ha bajba kerülünk, és ahol mi magunk is ösztönösen segítünk másokon.

Ez a fajta rendszerszintű bizalom nem a semmiből született; mélyen gyökerezik azokban a kulturális kódokban, amelyeket északon generációk óta örökítenek tovább. A dánok hygge kifejezése ma már világszerte ismert, de ritkán értjük a valódi lényegét: ez nem csupán a gyertyafényről és a meleg takaróról szól, hanem a szeretteinkkel való közös, minőségi időtöltés művészetéről. A svédek lagom elve – amely nagyjából annyit tesz: „nem túl sok, nem túl kevés, pont elég” – a mértékletesség tudománya: egyfajta pajzs a fogyasztói társadalom mindent felemésztő hajszája ellen. A finnek pedig a sisu fogalmával magyarázzák azt a belső, makacs erőt és mentális rugalmasságot, amely képessé teszi őket arra, hogy a legzordabb és legsötétebb téli hónapokban se szigetelődjenek el, hanem igazi közösségként tartsanak össze.

A kutatások egy újabb tévhitet is megkérdőjeleznek. A boldogságot hajlamosak vagyunk magánügynek tekinteni, pedig legalább ennyire közösségi jelenség. Az Oxfordi Egyetem kutatásai szerint azok, akik rendszeresen másokkal együtt étkeznek, jóval elégedettebbek az életükkel, mint akik többnyire egyedül esznek. A közös vacsora, a baráti beszélgetés vagy az önkéntes munka tehát nem csupán kellemes időtöltés. Olyan kapcsolatokat épít, amelyek hosszútávon az egészségünkre és az életminőségünkre is hatással vannak.

Amit tudunk – és amit mégsem teszünk meg

Ezen a ponton azonban felvetődik a kérdés: ha a tudomány ma már meglepően pontosan tudja, mitől lesz jobb az életünk, akkor miért élünk mégis sokszor ennek éppen az ellenkezője szerint? Miért kerüljük a változást, mint ördög a tömjénfüstöt? Miért keresünk és találunk olyan könnyen kifogásokat? Miért mondjuk azt, hogy nincs időnk, nincs energiánk, túl késő elkezdeni, vagy hogy ez már nem nekünk való? Miért szabotáljuk el egy boldogabb, teljesebb élet lehetőségét?

A viselkedéslélektan erre roppant izgalmas, evolúciós magyarázatot ad, amelyet hiperbolikus diszkontálásnak vagy egyszerűen jelen-torzításnak neveznek. Az emberi agy még a szavannákon fejlődött ki, ahol a túlélés érdekében a pici, de azonnali jutalmat (például egy kalóriadús falat elfogyasztását, vagy a pihenést a biztonságos barlangban) ösztönösen sokkal többre értékeltük, mint a hatalmas, de távoli nyereséget. Amikor választanunk kell a kanapé kényelme (azonnali jutalom) és a sportolás vagy egy baráti találkozó megszervezése között (amelynek egészségügyi és mentális haszna csak később, hónapok vagy évek múlva jelentkezik), az ősi mintákat őrző agyunk szinte mindig a halogatásra szavaz. Ezért buknak el a nagy, drámai fogadkozások, és ezért működik kizárólag az a mikrodöntésekre épülő stratégia, amely kijátssza ezt az evolúciós csapdát.

Valahogy a megszokás biztonságosabbnak tűnik számunkra, mint a változás kiszámíthatatlansága. Sokan pontosan látják, hogy az életminőségük lehetne jobb is, mégsem mozdulnak. Nem azért, mert képtelenek rá, hanem mert a kényelmi zóna lassan és észrevétlenül csapdává válik. Ahogyan a madár számára a kalitka. A kutatásokból ma már eléggé pontosan tudjuk, mi javítja az életminőségünket. Mégis meglepően kevesen változtatnak a szokásaikon. Könnyebb kifogásokat találni, mint új életstratégiát kialakítani.
Pedig a jobb élet ritkán egyszeri nagy elhatározás eredménye. Sokkal inkább apró, ismétlődő döntésekből épül fel. Ha felszalámizzuk a teendőinket, akkor egyszeriben sokkal kezelhetőbbé válnak. Egy telefonhívás egy régi baráthoz. Egy közös vacsora. Egy séta. Egy új közösséghez való csatlakozás. Heti néhány óra mozgás. Önmagukban jelentéktelennek látszanak, együtt azonban képesek más irányba fordítani egy ember életét.

Ezt magam is megtapasztaltam. Nem egyik napról a másikra lettem három ruhamérettel kisebb, hanem attól, hogy rájöttem, nem kevesebbet, hanem egészen mást kell ennem. Ugyancsak nem hirtelen jött ötlettől vezérelve kezdtem el rendszeresen úszni és edzeni, hanem bekapcsolódtam az NHS, a helyi egészségbiztosító által támogatott aktív wellnessprogramba. Ezek nem látványos hőstettek voltak, hanem sok apró döntés egymás után. Egyik sem változtatta meg önmagában az életemet. Együtt viszont igen.

A legjobb befektetés

De miért beszélhetünk a boldogság kapcsán egyáltalán „befektetésről”? Ha tisztán pragmatikus, gazdasági szempontból nézzük, a válasz egyértelmű. A boldogságkutatások kimutatták, hogy a kiegyensúlyozott, elégedett munkavállaló bizonyítottan produktívabb, kreatívabb, ritkábban betegszik meg, és sokkal lojálisabb a munkahelyéhez. A skandináv államok felismerték, hogy a magas adókból finanszírozott, erős szociális védőháló nem luxuskiadás vagy pénzkidobás, hanem a gazdasági stabilitás és a nemzeti versenyképesség egyik legfontosabb motorja. Náluk a boldogság nem a siker utólagos jutalma, hanem a siker elérésének és fenntartásának abszolút előfeltétele.

Talán ez a skandináv országok valódi üzenete. Nem az, hogy másoljuk le a társadalmi rendszerüket, hanem az, hogy a jó életet ugyanúgy kell felépíteni, mint egy házat vagy egy életművet. A kapcsolataink, az egészségünk, a közösségeink és a bizalmunk nem maguktól fejlődnek. Időt, figyelmet és munkát igényelnek.

Egész életünkben befektetünk. Tanulásba, munkába, lakásba, nyugdíjba, karrierbe. Mindez fontos. Lehet azonban, hogy közben éppen a legjobban megtérülő befektetésünket hanyagoljuk el: az emberi kapcsolatainkat. Azokat a kapcsolatokat, amelyekről ma már nemcsak a józan ész, hanem a tudomány is egyértelműen állítja: ezek jelentik a hosszú, egészséges és jó élet védőhálóját. A skandinávok igazi titka talán nem az, hogy gazdagabbak vagy szerencsésebbek nálunk. Csupán rájöttek arra, hogy a boldogság nem elérendő végcél, hanem a mindennapi apró döntéseink kamatos kamata. És ebbe a tőkébe bárki, bármikor, akár már ma este is elkezdhet befektetni – egyetlen telefonhívással.

A Tünde T. Guildford: Hol a boldogság mostanában? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Részlet a zsűri döntésének indoklásából:
„Iványi Gábor küzdelmének sajátos jellege abban rejlik, hogy két, egymástól elválaszthatatlan szinten bontakozott ki. Egyrészt hosszú évek óta valódi szolidaritási hálózatot épített ki Magyarországon a szegények, a hajléktalanok, a roma közösségek, a menekültek, a gyermekek, a fogyatékkal élők és a társadalmilag kirekesztett csoportok számára. Menhelyek, oktatás, élelmiszersegély és szociális szolgáltatások révén ő és az általa vezetett intézmények olyan emberekhez is eljutottak, akiket az állam elhanyagolt, elhagyott vagy szándékosan kirekesztett.

Munkássága soha nem maradt meg a szimbolikus érdekképviselet szintjén; anyagi, mindennapi, életfenntartó szolidaritási formákat teremtett. Másrészt, pontosan ezen tevékenységek miatt Iványi és az általa vezetett intézmények maguk is politikai, adminisztratív, pénzügyi és végső soron büntetőjogi nyomásgyakorlás célpontjaivá váltak.

Ebben a tekintetben Iványi nemcsak a jogok védelmezője; közvetlen alanya is lett a jogsértéseknek, amelyek éppen az általa védett elvekből erednek. Esetében tehát az Ebru Timtik-díj szellemiségének középpontjában álló két dimenzió ötvöződik: mások igazságtalansággal szembeni védelme és a jogvédő személyes kitettsége az állami megtorlásnak.
…
Az ellene indított büntetőeljárás nemcsak egyetlen személy üldözésére vonatkozik. Rávilágít arra is, hogy a társadalmi szolidaritás intézményei, a független vallási közösségek, a szegényekért dolgozó civil szervezetek és a kormányzati politikát kritizáló emberi jogi aktivisták is ki vannak téve a kriminalizálás tágabb veszélyének. Iványi Gábor büntetőeljárását nemzetközileg is láthatóvá téve nemcsak a díj szimbolikus értékét, hanem védelmező és szolidaritáson alapuló funkcióját is erősítjük.”

A teljes laudáció itt olvasható:
https://metegyhaz.hu/…/ivanyi-gabor-ebru-timtik…/

A IVÁNYI GÁBOR KAPTA A NEMZETKÖZI EMBERI JOGI EBRU TIMTIK-DÍJAT bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A katolikus egyházfő a Jó Pásztornak szentelt ünnepnapon János evangéliumának sorait idézte a pásztor és a tolvaj közötti különbségről. Hangoztatta, hogy Jézus nem tolvajként érkezik, „nem lopja el életünket és szabadságunkat, hanem a helyes ösvényekre vezet. Nem ejti túszul és nem csapja be lelkiismeretünket, hanem bölcsessége fényével világítja meg. Nem szennyezi be földi örömüket, hanem teljesebb és tartósabb boldogság előtt nyit ajtót”.

XIV. Leó úgy vélte, a tolvajok ma is eltérő arcokat ölthetnek: azokról van szó, akik „a látszat ellenére, elfojtják szabadságunkat, vagy nem tisztelik méltóságunkat. Meggyőződések és előítéletek, amelyek megakadályozzák, hogy nyugodtan tekintsünk a többiekre és az életre, téves eszmék, amelyek negatív döntésekre vehetnek rá minket, felületes vagy a fogyasztásnak szentelt életmódok, amelyek kiürítik a belsőnket és arra vesznek rá, hogy minél távolabb éljünk önmagunktól”. A pápa megjegyezte, érdemes feltenni önmagunknak a kérdést, „kit akarunk vezetőként életünkben? Kik a „tolvajok”, akik megpróbáltak átlépni kerítéseinken?”.

A csernobili katasztrófa negyvenedik évfordulóján XIV. Leó kijelentette, hogy az atomreaktor felrobbanása mély nyomot hagyott az emberiség lelkiismeretében. Hangoztatta, hogy a történtek figyelmeztetésként szólnak az egyre nagyobb erejű technológiák alkalmazását kísérő veszélyekre. Megemlékezett az áldozatokról, és azokról, akik még ma is a katasztrófa következményeitől szenvednek.

„Remélem, hogy a döntéshozatal szintjén mindig a tudás és a felelősség érvényesül annak érdekében, hogy az atomenergia az életet és a békét szolgálja” – mondta a pápa.

A pápa a papi kötelezettségek között megemlítette, hogy a papnak nem szabad tartania a veszélyeket rejtő valóságtól, ellenkezőleg a veszélyek között a békét kell terjesztenie, tudva, hogy a béke biztonságot nyújt.

Úgy vélte, a korunkban élő emberek biztonságigénye agresszívvá teszi a lelkeket, bezárja a közösségeket, ellenség és áldozati bárányok keresését ösztönzi: „gyakran félelem övez bennünket, és talán félelem van bennünk is”.

Arra kérte paptársait, főleg ott, ahol távolság mutatkozik emberek és egyház között, „hagyjátok nyitja a kapukat! Tegyétek szabaddá a belépést, és álljatok készen a kilépésre”. Hozzátette: a pap „csatorna, nem szűrő”. „Lépjetek ki, és találkozzatok a kultúrával, az emberekkel, az élettel! „- mondta XIV. Leó, aki kijelentette, a papoknak ismerniük kell azt a valóságot, ahol a hívek, világiak, családok, fiatalok és idősek, gyermekek és betegek élnek.

A A pápa szerint tolvajok azok, aki azt emberektől elrabolják a béke jövőjét bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Udvarhelyi Tessza alpolgármester díjátadón mondott beszéde óriási sikert aratott és vastapsot kapott. Talán nem tévedek, hogy ez taps most nekünk, a csodálatos választási forradalmat végrehajtó magyaroknak, a megújuló és Európába visszatérő Magyarországnak és a reménytelenségben is kitartó, a közösségét szolgáló helyi politikának egyaránt szólt.

A Befogadás és a Sokszínűség Fővárosai díj elismeri és reflektorfénybe állítja azt a munkát, amelyet egy-egy város vagy régió végez, és amely más európai városokat is inspirálhat arra, hogy polgáraik számára sokszínűbb, befogadóbb és megkülönböztetésmentes környezetet teremtsenek.

A díj azokat a gyakorlatban bevált módszereket részesíti elismerésben, amelyek előmozdítják a – nem, az életkor, fogyatékosság, LMBTIQ-identitás, vallás vagy meggyőződés, illetve faji vagy etnikai hovatartozás tekintetében megmutatkozó – sokszínűséget, mint a gazdagság és az innováció forrását, támogatják a befogadást célzó szakpolitikákat és rendszereket, és minden polgárban erősítik az összetartozás érzését. 

A díj az EU rasszizmus elleni cselekvési tervének és az LMBTIQ-személyek egyenlőségéről szóló 2020–2025-ös stratégiájának eredményeképpen született.

Udvarhelyi Tessza a díjátadón így beszélt: ” Mi a legsötétebb időkben is a másik Magyarországot építettük kicsiben, de most végre úgy érezzük, egész Magyarország visszatért az EU-ba, és nem kell ellenszélben dolgoznunk tovább. Józsefvárosban továbbra is azon dolgozunk, hogy mindenki egyenlően hozzáférjen az önkormányzati szolgáltatásokhoz, beleszólhasson az ügyeinkbe, és azt érezze, hogy ez a közösség az otthona!” – idézi Pikó András.

A Aranyfokozatú befogadó lett Józsefváros bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

„A látogatás felemelő eseménye volt számomra, hogy hat évvel Ferenc pápa hasonló látogatása után vendéglátómmal együtt ünnepélyesen virágfüzért helyezhettem el Marokkó királya, V. Mohammed mauzóleumában, hirdetve a kultúrák közötti párbeszédet, a testvériséget, majd én is beírtam békét hirdető gondolataimat a mauzóleum vendégkönyvébe.

A képen balról a harmadik dr. El Mostafa El Ktiri, tőle jobbra Hanti Vilmos.

Vendéglátómmal tárgyalásaink során kifejeztük aggodalmunkat az Ukrajnában zajló fegyveres konfliktus folytatódása miatt, melynek emberi, politikai és gazdasági következményei súlyosan veszélyeztetik a világ stabilitását. A népek iránti tisztelet, az igazságosság és a béke közös eszméihez hűen megerősítettük elkötelezettségünket az ENSZ Alapokmánya alapelveinek tiszteletben tartása mellett, különös tekintettel a területi integritásra, az államok szuverenitására és függetlenségére. Elismertük, hogy ennek megfelelően Ukrajna, mint szuverén állam, az önvédelem természetes jogával rendelkezik bármely külső agresszióval szemben. Hangsúlyoztuk, hogy az ukrajnai háború súlyos fenyegetés a kollektív biztonságra és veszélyes precedenst teremt a szabályokon alapuló nemzetközi rend számára.

A Magyarország szomszédságában zajló háború mellett ugyancsak aggodalommal szóltunk a közel-keleti konfliktusról. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a fegyveres összecsapásokat azonnal be kell szüntetni, a párbeszédet és a diplomáciát folytatni kell egy igazságos és fenntartható megoldás érdekében, különös tekintettel a civil lakosság alapvető jogaira.

A múlt szenvedéseinek emlékét és a béke megőrzését szolgáló szervezetek képviseletében felelősséget érzünk azért, hogy a döntéshozók számára egy háború nélküli világ megteremtésének gondolatát hirdessük, amely a nemzetek közötti együttműködésen, a népek közötti szolidaritáson és a nemzetközi jog tiszteletben tartásán alapul.„

A Marokkói látogatásáról írja a FIR és a MEASZ elnöke bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az UNHCR ma megjelent Global Trends című jelentéséből kiderül: 2025. április végén 122,1 millió ember élt az otthonából erőszakkal elűzve a világban, azaz jó 2 millióval többen a múlt év azonos időszakában. Ezzel immár több mint egy évtizede emelkedik minden évben a menekültek és az otthonukból erőszakkal elűzöttek száma.

A menekülés fő okai továbbra is azok a kiterjedt konfliktusok, amilyenek például Szudánban, Mianmarban vagy Ukrajnában dúlnak, illetve az, hogy továbbra sem sikerül véget vetni ezeknek a harcoknak.

Filippo Grandi, az ENSZ menekültügyi főbiztosa így fogalmazott:

„Rendkívül zaklatott időket élünk a nemzetközi kapcsolatokban, amikoris a modern harcászati eszközök és módszerek egy szívet tépően törékeny világot teremtenek körülöttünk, tele elviselhetetlen emberi szenvedéssel. Meg kell kettőznünk a béke megteremtésére irányuló erőfeszítéseinket, és hosszú távra szóló megoldásokat kell találnunk a menekültek és általában az otthonukból erőszakkal elűzöttek számára.”

Az érintettek között ott vannak azok, akik a saját országukon belül kerestek menedéket a fegyveres konfliktus elől. Az ő számuk a 2024-i szintről meredeken, 6,3 millió fővel emelkedve mára 73,5 millióra nőtt, míg a hazájukat hátra hagyó menekültek száma jelenleg 42,7 millió.

Napjainkban Szudán a világ legnagyobb menekültkibocsátója, összesen 14,3 millió menekülttel és belső menekülttel, megelőzve Szíriát (13,5 millió fő); a sorban Afganisztán a harmadik (10,3 millió fő), Ukrajna pedig a negyedik (8,8 millió fő).

A jelentés szerint, szemben a világ jómódúbb régióban elterjedt tévhittel, a menekültek kétharmada a hazájával közvetlenül szomszédos országban marad, és a világ menekültjeinek 73 százaléka az alacsony, illetve közepes jövedelmű országokban él. A valóság az, hogy az otthonukból erőszakkal elűzött emberek 60 százaléka sosem lépi át az országa határát.

Miközben a menekültsorsra kényszerültek száma a múlt évtizedben kis híján megkétszereződött, az UNHCR finanszírozása hozzávetőleg ugyanazon a szinten stagnál, mint 2015-ben, ráadásul úgy, hogy a brutálisan és folyamatosan csökkennek a humanitárius célú segélyezésre fordított összegek. A helyzet tarthatatlan, a következménye pedig az, hogy a menekültek és mindazok, akik az életveszély elől keresnek biztonságot, egyre kiszolgáltatottabbá válnak.

„E pusztító hatású forrás-visszavágások közepette is felcsillant némi reménysugár az elmúlt hat hónapban” – jegyezte meg Filippo Grandi. – „Közel kétmillió szíriai térhetett haza az elmúlt időszakban több mint tízesztendei számkivetettség után. A helyzet az országban továbbra is törékeny, és a hazatérőknek a segítségünkre van szükségük, hogy újrakezdhessék otthon az életüket.”

Összesen 9,8 millió érintett tudott 2024-ben hazatérni az otthonába, köztük 1,6 millió menekült (a legmagasabb szám egy éven belül az elmúlt több mint két évtizedben), valamint 8,2 millió belső menekült (minden idők második legnagyobb létszáma).

Ezeknek a hazatéréseknek számottevő része azonban a továbbra is kedvezőtlen politikai és biztonsági körülmények ellenére történt. Így például számos afgánt kényszertettek 2024-ben arra, hogy visszatérjen Afganisztánba, ahol kétségbeejtő körülmények közé érkeztek haza. Egy sor országban pedig, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Mianmarban és Dél-Szudánban, miközben számos menekült és belső menekült tért haza, nagylétszámú újabb menekülthullámok indultak útnak ismét.

A jelentés sürgeti, hogy a nemzetközi közösség folytassa az UNHCR programjainak a finanszírozását, amik emberéleteket mentenek meg, segítik a menekültek és a belső menekültek hazatérését, illetve erősítik a befogadó országok alapvető menekült-infrastruktúráját és a szociális szolgáltatásokat. Mindez kulcsfontoságú hozzájárulás a régiós és a globális biztonsághoz.

A Sokkolóan magas szintre nőtt a háborúk elől menekülők száma bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az újságírásnak anyagi feltétele van. A hatalom A közélet átláthatóságáról című törvénytervezettel a külföldi támogatások megtiltásával akarja ellehetetleníteni az ilyen pénzekből is dolgozó lapokat. Egy demokratikus ország alapja a demokratikusan, szabadon dolgozó sajtó. Ha ez megszűnik, a demokrácia is veszélybe kerül.

Totális támadás indult a független magyar sajtó ellen a Parlamentnek május 13-án, éjfél előtt pár perccel benyújtott törvénytervezet alapján, mely a külföldi támogatások megtiltásával kívánja ellehetetleníteni a független sajtót és sok civil szervezetet.

 A törvénytervezet szerint „a Kormány a Szuverenitásvédelmi Hivatal javaslatára rendeletben dönt azon szervezetek jegyzékéről, amelyek közélet befolyásolására irányuló tevékenysége Magyarország szuverenitását veszélyezteti” … A jegyzékre vett szervezetek külföldi támogatást a jövőben engedély nélkül nem fogadhatnak el, nem részesülhetnek a személyi jövedelemadó kedvezményből, a szervezetek irányítói vagyonnyilatkozatot tesznek, és kiemelt közszereplőnek minősülnek. És ha még ez se lenne elég, a kapott támogatás huszonötszörösére is rúghat a bírság. Közélet befolyásolására irányuló tevékenységnek minősül a tervezet szerint például a „demokratikus vita, valamint az állami és társadalmi döntéshozatali folyamatok befolyásolására irányuló tevékenység – ideértve az állam közhatalmi feladatait gyakorló személyek döntéshozatali eljárását befolyásoló tevékenységet”.

Minden információ befolyásolhatja a döntéshozatalt, tehát e szabályozás kellően rugalmas ahhoz, hogy bárkit kipécézzen a hatalom, listázza, büntesse, ellehetetlenítse. Bár évente több száz milliárd forintnyi állami pénz megy el kommunikációra – közvetlen vagy közvetett formában –, ebből a független sajtónak kevés jut. Ilyen helyzetben a külföldi, nyilvános pályázatokon elnyert pénz a menekülőutat jelentette. De segítség lehet az a pár ezer forintos adomány is, ami határon túl élő honfitársainktól érkezik. Ez is külföldi pénz. Ezt kívánja most letiltani a hatalom. Teszi ezt akkor, amikor a magyar kormány azt követeli az Európai Uniótól, hogy a neki járó támogatást folyósítsa.

A Magyar Újságírók Országos Szövetségét mélységesen felháborítja ez a független sajtót létében veszélyeztető törvénytervezet, szándék. Ezért arra kéri a képviselőket – kormánypártiakat és ellenzékieket –, ne legyenek cinkostársai a szabad sajtó elleni támadásnak.

A MÚOSZ arra kéri a köztársasági elnököt – egykori alkotmánybírósági elnököt –, ne írja alá a törvényt, ha a Parlament azt elfogadná. És végül arra kérünk minden magyar állampolgárt, tiltakozzék a demokráciát alapjaiban veszélyeztető jogszabály ellen, és ha teheti, anyagilag is támogassa a szabad sajtót. Most a túlélés a tét.

… És nem mellesleg e törvénytervezet elfogadásával hiteltelenné válik az Alaptörvény ama passzusa, mely kimondja: „Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit.” Ennek az ellenkezője történik most. Ha hagyjuk.

A Totális támadás indult a független magyar sajtó ellen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A nők és férfiak közötti bérszakadék felszámolásával, megfelelő munkahelyi szabályozással és a gyermeknevelést segítő állami infrastruktúra fejlesztésével tehetne valóban a kormány az anyák helyzetének javításáért – hangsúlyozta az Amnesty International Magyarország anyák napi közleményében. 

A gyermeket nevelő nők számos kihívással néznek szembe a munkaerő-piacon, amilmek nagyrésze ugyanakkor nem érinti a gyermeket nevelő férfiakat. 

„Egy nő egyébként is hátrányban van egy férfihoz képest a munkaerő-piacon, de szülés után ez a hátrány hatványozódik, és gyakran egy dolgozó anya hosszú évekre ragad bele abba a pozícióba, amiből szülési szabadságra ment” – hívta fel a figyelmet az egyenlőtlenségre Csernus Fanni, az Amnesty Magyarország nemek közötti egyenlőség szakértője. Nézzük, mit mutatnak az adatok!

A gyerekgondozási távolléten lévő munkavállalók kiugró többsége nő (néhány éves adat szerint hozzávetőleg 99%), ráadásul egy tavalyi EU-kutatás szerint a tagállamok közül az egyik legnagyobb arányban a magyarok vélik úgy, hogy ha egy férfi otthon marad a gyermekével, az az ambíció hiányára utal (közel 40%). Mindeközben hazánkban a 280 ezer 1-3 éves gyermekre kevesebb mint 60 ezer bölcsődei hely jut. Az anyáknak szinte lehetetlen visszatérniük a munkába, ha nem tudják kire hagyni a gyermekeiket. 

A nők anyagi kiszolgáltatottsága a probléma 

De miért olyan nagy baj, ha a nők a szülés után a gyermekükre, és nem a karrierjükre koncentrálnak? „A probléma nem az, ha egy anya otthon marad a gyermekével, hanem az, hogy ez olyan egzisztenciális következményekkel jár, amik miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet. És miközben a kormány azt hangoztatja, hogy a születésszámokat akarja növelni, nem tesz hatékony lépéseket azért, hogy a magyar anyák ne függjenek anyagilag a férfi partnerüktől vagy a gyerekeik számától” – hangsúlyozta Csernus Fanni. 

A magyarok 70%-a gondolja úgy, hogy a családi élet látja annak kárát, ha az anya teljes munkaidőben dolgozik. Azonban a részmunkaidős megoldások, miközben valóban sok családnak jelenthetnek ideiglenesen megoldást, bebetonozzák a női munkavállalókat az adott pozícióba. Ahogy Csernus mondja: részmunkaidős állásból szinte lehetetlen feljebb jutni a ranglétrán, ez pedig azt is jelenti, hogy az adott munkavállaló fizetése érdemben nem emelkedik. 

A mosógépnek is anyára van szüksége? 

A társadalmunkban meglévő sztereotípiák is arra erősítenek rá, hogy a nőknek, ha gyermekük van, otthon a helyük. Az EU tavalyi reprezentatív kutatása alapján a magyaroknak ki híján kétharmada (64%-a) gondolja úgy, hogy a nőnek előnyben kell részesítenie a családját a karrierjével szemben. Ez a legmagasabb arány az EU-ban!  

„Sokszor halljuk, hogy egy gyermeknek elsősorban az anyjára van szüksége. Azzal azonban nagyon keveset foglalkozunk, hogy a nemek közötti különbség nem a gyermekgondozásban jelentkezik legerősebben, hanem a házimunkában. A Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete számos kutatást végzett a témában, az ő adataik is azt mutatják, hogy a gyerektelen pároknál a férfiak ötöde végez mindennap háztartási munkát, a nők körében ez 54%. Gyermekvállalás után a férfiak esetében ez a szám 19%, a nőknél viszont 74%-ra emelkedik. Bár a gyermekgondozás területén is egyenlőtlenségek láthatók, de az adatok alapján az is megfigyelhető, hogy a gyerekgondozással együtt megnövekedő, háztartási munkából adódó teher is egyértelműen a nőkre hárul, pedig azt senki sem gondolhatja, hogy a mosógépnek is anyára van szüksége.” 

Bérszakadék felszámolása – lenne mit tennie a kormányzatnak 

„A kormány két jó opció közül egy rossz harmadikat választott” – hangsúlyozza Csernus. A szakértő szerint a gyermeket nevelő nők anyagi helyzetén lehetett volna javítani az állami támogatások növelésével (ami a szociális aspektusokat is figyelembe veszi), illetve a nők és férfiak közötti bérszakadék felszámolására tett konkrét lépésekkel. „A kettő együttes alkalmazásával lehetne a legjobb eredményeket elérni” – szögezi le Csernus, majd hozzáteszi: ehelyett a kormány az szja-menteséggel csak a munkaerő-piacon dolgozó anyákkal foglalkozik (általánosságban a nők bérhátránya nem érdekli), és még az anyákat sem támogatja hatékonyan, hiszen a munkaerő-piaci hátrányaikat nem segít felszámolni, a nők és férfiak fizetési különbségeiből fakadó nyugdíjszakadékot nem kezeli, ráadásul nem szociális alapú a rendszer, hiszen a kiemelten magas jövedelműeket jutalmazza. 

„A bérszakadék felszámolásán túl, a bölcsődei helyek növelésével, az apák nagyobb szerepvállalásának hangsúlyozásával és a szakmai lehetőségek biztosításával az anyák munkahelyi reintegrációját is lehetne segíteni konkrét kormányzati lépésekkel, ha valóban az ő körülményeiket szeretnék javítani” – szögezi le Csernus Fanni.

A nemek közötti bérszakadék felszámolásáért indított kampányt az Amnesty Magyarország Ami a nőket illeti néven; ez az egyenlő bér és az azonos lehetőségek lennének. A bérszakadék felszámolható, de ehhez mindannyian kellünk.  

A Ami a nőket (meg)illeti –  egyenlőség a munkabérben is bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Fidesz elkötelezett hívein kívül elhiszi bárki, hogy ez a kormány nem hagyja magára a nyugdíjasokat? 

Ma már nagyon szűk az a tábor, amelynek ebben a kérdésben nincsenek aggályai. A napokban a sajtó gyakran megszólítja az idősebb járókelőket, a bevásárlásból éppen haza induló idős embereket, hogyan jönnek ki a havi ellátmányukból? Mire elegendő az a néhány százalékos emelés, amire a kormánypropaganda olyan gyakran hivatkozik? A válaszok kiábrándítóak. Mindenki arról panaszkodik, hogy az élelmiszerek drágulása köszönőviszonyban sincs a KSH hivatalosan kimutatott hétszázalékos inflációjával. Az utca embere pontosan tisztában van azzal, hogy a nyugdíjasokat magukra hagyják, ettől a kormánytól semmi jóra nem számíthatnak. Persze a választások előtt mindig fontosak lesznek a nyugdíjasok, akkor némi többletjuttatás csurran-cseppen, ígéretekben sincs hiány, de többségük aztán feledésbe is merül. 

Mennyire lehet elvárni a jelenlegi nyugdíj-rendszertől, ettől a kormánytól, hogy az idős emberek életük végéig meg tudják őrizni korábbi életszínvonalukat?

Pusztán az inflációt követő nyugdíjemelések erre alkalmatlanok. A szakszervezetnél úgy gondoljuk, hogy a nyugdíj-rendszernek fontos feladata volna nemcsak az, hogy éhen ne haljanak az idős emberek, hanem az is, hogy mindenki, aki egy élet munkájával valamilyen pozíciót vagy szintet elért magának a társadalmi ranglétrán, azt meg tudja őrizni élete végéig. Erről keveset beszélnek a kormányoldalon, mert a Fidesz narratívája csak a „nyugdíjak vásárlóerejének” megőrzésére terjed ki. Ez pedig önmagában a legnagyobb becsapás, amit hallhatunk. Az idén is a miniszterelnök mintegy jó hírt jelentette be a 3,2 százalékos emelést, de nem gondolom, hogy ennek minden idős kortársunk örülni is tudott. Azt soha nem teszik hozzá a kormány megszólalói, hogy mikori vásárlóerőről beszélnek? A tavalyiról? A tavalyelőttiről? Vagy a még régebbiről? Ha ezen a soron végigmegyünk, eljutunk odáig, hogy ma a nyugdíjasoknak legfeljebb arra van esélyük, hogy azon az életszínvonalon élhessenek, ami a nyugdíjazásuk pillanatában megvolt. Hol van, mondjuk, a jelenlegi árszínvonal a 15, vagy a még több évvel ezelőttihez mérten?  Ez azt jelenti, aki másfél évtizede nyugdíjas, aligha tudja tartani az akkori életszínvonalát, mert a kormány valójában befagyasztja a nyugdíjakat. Mit jelent ez? A nyugdíjasok folyamatosan elszegényednek. Előbb csak relatíve, később ez az abszolút elszegényedéshez vezet. 

A jelenlegi magas kezdő nyugdíjak és az előzők között meglehetősen szélesre nyílott az olló…

A jelenlegi nyugdíjrendszer egyik legnagyobb hibája, hogy az aktívak és a nyugdíjasok jövedelme között nem csak kinyílt az „olló”, mára valóságos szakadékká szélesedett. Az elmúlt 15 évben nem egyszer két számjegyű volt a béremelés, a nyugdíjemelés meg jó, ha meghaladta a három százalékot. Van még egy másik negatív hatása is a jelenlegi a nyugdíjemelési rendszernek: nyugdíjas és nyugdíjas között is óriási szakadék keletkezik, amiatt, hogy a kezdő nyugdíjak viszonylag jók, a régiek meg lemaradnak. Ezen kellene sürgősen változtatni, de erre csak egy kormányváltás esetén van remény.

Mi a kiút ebből a csapdából?

A közeli múltban 19 pontos javaslatban foglaltuk össze az általunk jónak tartott megoldást. A legsürgősebb a nyugdíjak indexálási rendszerének megváltoztatása lenne, hogy minden idős ember is részesüljön a gazdasági fejlődés eredményeiből. Egyfajta vegyes indexálás lehetne a megoldás, aminek egyik része az éves infláció, a másik 50 százalék a kiáramló béreket venné figyelembe. El lehetne kezdeni 25:75 százalékkal, aztán később ez emelkedhetne 30:70-re, és így tovább. 

A nyugdíjas parlament mindenkit egyformán érintő átlagos nyugdíj-kiegészítésről beszél például a 13. havi nyugdíj esetében is. Támogatják ezt? 

Ez ellentétes azzal a gyakorlattal, hogy aki életében többet fizetett be a nyugdíjkasszába, az több ellátmányt kapjon idős korában. Ha egy ilyen nivellálás történne, abból megint az lenne, hogy szép lassan visszaszorítanák egy alacsonyabb szintre azokat, akik magasabb nyugdíjat kaptak valamikor, és még esélyük sem lenne megőrizni a korábbi életszínvonalukat. Szerintünk még a papírnak is le kellene vetni magáról az ilyen gondolatokat! Semmiféle egyenlősdiben nem vagyunk partnerek, mert ez több szempontból igazságtalan. A legelső hatása az lenne, hogy ellenérdekelté tenné az érintetteket, hogy lehetőség szerint minél kevesebb járulékot fizessenek a kasszába, ami pedig a nyugdíjnak kifizetésének a forrását veszélyeztetné. Elfogadom, hogy minden ember egyenlő, de az egyéni érdekeltség hiánya zsákutcába vezet, ezt a történelem már bebizonyította. Sok formában megjelenik ez a javaslat, de a differenciált nyugdíjemelés eltérítené a nyugdíjrendszert az alapokat képező biztosítási elvtől.

A járulékplafon eltörlése nyitotta ki az ollót a sokmilliós nyugdíjak és a kisnyugdíjak között. Vissza lehetne ezt „csinálni”? 

Valóban emiatt lehetnek most akár többmilliós havi nyugdíjak is. Úgy gondoljuk, ezen mielőbb jó lenne változtatni, még azon az áron is, hogy ezzel csökkenne a költségvetés bevétele. Egy társadalombiztosítási nyugdíj-rendszernek nem feladata befogadni milliós nyugdíjak kifizetését, ami hosszú távon a nyugdíjak kifizethetőségét is veszélyezteti. Egy másik probléma, ha a nyugdíjemelés rendszerét eltérítjük a százalékos emeléstől. Azzal egyrészt a biztosítási elvet rúgnánk fel, másrészt igazságtalan lenne, hogy a nyugdíjasok felétől elvennének valamennyit, hogy azt a pénzt odaadják másoknak. Gondoljunk bele, valakinek most éppen fölötte van a jövedelme a szegénységi küszöbnél, még meg tud élni a nyugdíjából, de ha később nem kapja meg azt az őt megillető százalékot, vagy annak csak egy részét, mert a többit a kisnyugdíjasoknak adják oda, akkor ők is nagyon gyorsan a szegénységi küszöb alá süllyednek, ez pedig nem lehet cél.

Ezzel csak növelnénk a nyugdíjas-szegénységet, ami az elmúlt 14 évben arányaiban amúgy is az ötszörösére emelkedett. Több százezer embert még gyorsabban elszegényítenénk.

A Ötszörösére emelkedett a nyugdíjas szegénység bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.