A I. világháborús centenáriumi bélyeg kiadását szépen megrendezett katonai-történészi megemlékezés, valamint a hősök előtt tisztelgő koszorúzás kísérte a várbeli Hadtörténeti Intézetben és Múzeumban. Megnyitották az „I. világháborús tüzérségi lövedékek a győri Magyar Ágyúgyár lőteréről” című hadiipari kamara-kiállítást.

A mai bélyegkiadás történelmi előzménye, azaz a háborús ok, a casus belli dióhéjban: 1914. június 28-án, a boszniai Szarajevóban rendezett hadgyakorlat alkalmával az eseményt megszemlélő Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Gavrilo Princip, a Fekete Kéz titkos szerb szervezet tagja pisztollyal lelőtte. Az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosaiban föllángoltak a szerbellenes indulatok. Az agg Ferenc József – miután II. Vilmos német császárral megegyezett a balkáni népek elleni „villámháborúban”, amely valójában az akkor mind erősebbé, fenyegetőbbé váló „orosz medve” ellenirányult, Szentpétervár megleckéztetését szolgálta. A halálosan rossz döntés (ahelyett, hogy valamiféle megegyezésre törekedett volna a bécsi udvar és a pesti kormányzat) hetek alatt a világtörténelem egyik legádázabb és leghosszabb, irtózatos emberáldozatot követelő háborújává fajult.

1914. július 28-án (egy hónappal a szarajevói merénylet után) kitört az I. első világháború. Az ádáz – és valójában értelmetlen – harcok következménye:

a harctereken és sebesülései következtében elhunyt 9 720 453 katona; a polgári halottak száma 10 048 649 volt; a hadi cselekmények következtében 21 228 813-an sebesültek meg, milliók egész életükre megrokkantak. Még a második világháború után is nagy számmal éltek a világban és a Monarchia, egykori országaiban, hazánkban is, hadi sebesültek, továbbá özvegyek és árvák. A háború következtében meg nem születettek száma az elhunyt katonákénak legalább a kétszeresére tehető – és az csak az első nemzedék lett volna…

Az I. világháború Magyarország számára – rettenetes ember- és anyagi veszteségen túl – súlyos megaláztatással, területe csaknem kétharmadának az elvesztésével zárult le. Részlet a Párizs környéki [trianoni] békeszerződésből: „…161. Cikk. A Szövetséges és Társult Kormányok kijelentik és Magyarország elismeri, hogy Magyarország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik az Ausztria-Magyarország és szövetségesei támadása folytán rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek…”

A ma kiadott világháborús alkalmi bélyeg (tervezte Kara György grafikusművész Szikits Péter fotóinak felhasználásával) főmotívuma egy tiszti kitüntetéssor, az alnyomaton korabeli térképrészlet látható. Az alkalmi, első napi borítékon a Károly Csapatkereszt, a Sebesültek Érme és a Háborús emlékérem elő- és hátlapjai láthatók.

Az eseményről tudósító krónikás szerint méltóbb lett volna a centenáriumi bélyeg, ha az I. világháborút mindvégig jellemző szenvedésre, nyomorra, megaláztatásra, gyászra és együttérzésre emlékeztette volna az utókort.

 

BABITS MIHÁLY: HÚSVÉT ELŐTT

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

(Megjelent a Nyugat című folyóirat 1916. évi 7. számában)

 

A költemény Latinovits Zoltán megrendítő tolmácsolásában itt hallható, tessék kattintani!

Magyarország és Ausztria az I. világháborúban; képes összeállítás, tessék kattintani!