Mivel az általános, közéleti diskurzus egyre kevésbé képes megfelelően és probléma-központúan kezelni a roma
társadalom nehézségeit, úgy gondoljuk, hogy egy népszámlálás kapcsán az etnikai adatgyűjtés kérdéséről folyó
szakmai és közéleti vita megfelelő kezdet lehet a társadalmi párbeszéd számára. Az IDEA azonban kíváncsi minden
egyes a téma, illetve problémakör iránt érdeklődő véleményére, a további reflexiók lehetősége nyitott. További
információ itt.
Ámon Katalin: A cigányság „államosításának” veszélyei
Magyarországon évtizedek óta eldöntetlen kérdés, hogy az állam gyűjtsön-e, és ha igen, milyen formában etnikai
adatokat. A központi adatgyűjtések közül a népszámlálás a legjelentősebb, mivel egyrészt a teljes lakosságra
kiterjed, másrészt pedig az állam ezen keresztül „ismeri meg” a népességet, a népszámlálási adatok pedig
szakpolitikai döntéseket alapjául szolgálnak. Kállai Ernő, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosa és Jóri András
adatvédelmi biztos 2009-ben közös ajánlást fogalmaztak meg arról, hogyan és milyen célból tartanák érdemesnek az etnikai adatok gyűjtését, ennek része a népszámlálások etnikai adatfelvétele. Az ajánlás nem kifejezetten a roma, hanem általában a magyarországi kisebbségekre vonatkozott, az adatgyűjtésről folytatott párbeszéd azon-ban leginkább a cigánysággal kapcsolatos sztereotípiák, a velük szembeni diszkrimináció és a romákat célzó támogatások miatt kiemelten fontos.
A népszámlálás kiemelt jelentőségű, az etnikai adatok gyűjtésére azonban általában is igaz, hogy az állam által
megszerezhető információk mennyisége és jellege meghatározza az egyén életébe való beavatkozás határát (már
maga az adatgyűjtés is beavatkozásnak számít). Az adatgyűjtés legfőbb szempontja, hogy a folyamatban az állam
szolgáltatóként felméri a társadalom jellemzőit a megfelelő közpolitikai irányok és lépések kialakításának érdekében.
Mindezt úgy, hogy az információgyűjtés során ne lépje túl e feladatkörét, ne tegyen szert olyan adatokra, amelyek
nem tartoznak illetékességébe. A magyarországi közbeszédben mára egyre elterjedtebbé és elfogadottabbá vált
sztereotípiákra (ezek közül legáltalánosabban a „cigánybűnözés” fogalmára) az államnak reagálnia kell, ugyanakkor
fontos, hogy e reakció ne igazolja vissza a rasszista véleményeket, ne használják azt fel a kisebbségek elleni
támadások ürügyeként. Napjainkra világossá vált: ha az állam „színvak” politikát próbál folytatni, teret enged annak,
hogy a kisebbségekkel – elsősorban a cigánysággal – kapcsolatos előítéleteket általános ismertetőjegyekként fogják fel.A két biztos közös javaslata éppen ezért nagyon fontos, ez alapján ugyanis a 2011-es népszámláláson egy liberális, önbevallásos rendszeren alapuló, de kérdezőbiztosi besorolást is tartalmazó módszerrel gyűjtenének adatokat a Magyarországon élő kisebbségekről. A lakosság külön lapon választhatná ki egy listából, melyik nemzeti–etnikai közösség tagjának tekinti magát. A módszer lehetőséget ad többes identitás megjelölésére is, így a magyarországi népszámlálások történetében először nemcsak a kisebbségi vagy többségi lét között választhatnak az állampolgárok, azaz az állam így pontosabb képet alkothat a népesség összetételéről. A nyilatkozatok lezárt borítékban kerülnének a kérdezőbiztosokhoz. Mivel a borítékokon szerepelne az általános kérdőív azonosítószáma, az adatfeldolgozás során az állam pontos információkat szerezhetne a cigányság problémáinak (például lakóhelyi, munkahelyi, oktatásbeli szegregáció) mértékéről és összefüggéseiről. Ezen adatok szükségesek lennének az etnikai alapú kirekesztés felismerésében és a megfelelő közpolitikák kidolgozásában. A kérdezőbiztosi besorolás (amely szintén összehasonlítható lesz az általános kérdőívvel és az egyén önmeghatározásával) azt szolgálja, hogy azokról is legyenek adatok, akik magukat nem romaként definiálják (mert valóban nem tartoznak a roma kisebbséghez vagy nem akarták az államnak ezt az információt megadni), de mások annak észlelik őket. Ezzel kiszűrhetőek lennének azon szempontok, amelyek alapján valakit romának tekint a külső szemlélő, az érintettek ugyanis legtöbbször a külső észlelés alapján válnak a diszkrimináció áldozatává. Ugyanakkor fontos, hogy a kérdezőbiztosi besorolást az állam ne kezelje objektív információként, csupán az etnikai alapú diszkrimináció jelenségének leírásához.
Kállai és Jóri további négy területen, az igazságszolgáltatás-média, a szociális ellátórendszer, a kisebbségi politikai
érdekképviselet és a gyermekvédelem terén javasoltak etnikai adatgyűjtési módszereket, meghatározva a kisebbségi származás és identitás megállapításának objektív szempontjait. Fenntartva, hogy az ilyen javaslatok és
adatgyűjtések elsősorban az etnikai alapú diszkrimináció megszüntetését szolgálják, a biztosi ajánlás szemléletmódja helyenként ellentmond az állam mint szolgáltató szerv elképzelésnek. A szövegben a következőképpen érvelnek: mivel főként az állam viseli a kisebbségi identitás „költségeit”, joga van tudni, mire ad támogatást, és joga van kiküszöbölni a visszaéléseket. A romákkal szembeni magyarországi erőszakhullám mellett (a romák elleni gyilkosságok, a gyöngyöspatai cigányok fenyegetése) félrevezető tömeges jelenségként, elsődleges problémaként leírni azt, hogy bizonyos személyek anyagi (szociális támogatások) vagy politikai (kisebbségi önkormányzati tagság) előnyökért visszaélnek az etnikai nyilatkozatokkal. A hazai társadalmi viszonyok fényében az is teljesen természetes lehet, ha valaki biztonságosabbnak érzi elhallgatni identitását, mivel nem kíván azonosulni a közbeszédben elterjedt sztereotípiákkal.
A diszkrimináció felszámolásának eszköze nem az lenne, hogy az állam képes legyen eldönteni, konkrétan egy adott
személy roma-e vagy sem, sokkal inkább az, hogy a diszkrimináció ténye fennállt-e valakivel szemben. Utóbbi abban
az esetben is megtörténhet, ha a szóban forgó személy nem tartja magát romának, a környezete viszont igen, ezért
bizonyos területeken hátrányt szenved. Nem létezik objektív szempontrendszer annak eldöntéséhez vagy amellett
való érveléshez, hogy valaki roma. A javaslatban is rendkívül tág kategóriák szerepelnek (nyelv, vallás vagy arra
utaló magatartás, bőrszín, név, stb.), amelyek nem csökkentenék a diszkrimináció és visszaélések lehetőségét.
Amennyiben az állam, azon belül is az igazságszolgáltatás nem fordít kellő figyelmet a diszkriminációs ügyek
kivizsgálására, megfelelő politikai akarat nélkül a biztosok által felkínált eszközök sem növelik a hatékonyságot. Az
elkövetőkkel kapcsolatos adatgyűjtés az igazságszolgáltatásban, az összesített statisztikákkal, illetve mivel nemcsak az önmeghatározást, hanem a rendőri (igazoltatások) és bírói (első- és másodfokú ítéletek) észlelést is
tartalmaznák, könnyen válhatnak a bűnözés etnicizálásának eszközévé. Ráadásul a javaslat e pontja eleve
kapcsolatot feltételez a bűnözés és az etnikai hovatartozás között, amely megerősíti a romákról az
igazságszolgáltatásban és médiában megjelenő képet. A diszkriminációnál vagy a rasszista bűncselekményeknél
indokolt és fontos az etnikai adatok gyűjtése, az érvrendszerek és az esetek leírásainak összegyűjtése, az
elkövetőknél és az igazoltatásoknál azonban ez nem indokolt.
Az etnikai hovatartozással való visszaélés az érvelés alapja a szociális támogatások és a politikai érdekképviselet
esetében is. A visszaélések lényege a romáknak szánt állami források nem roma népesség felé „eltérítése”. A javaslat szerint az ilyen típusú támogatások és a kisebbségi önkormányzati tagság esetében magának a kisebbségi
önkormányzatnak kell határoznia az érintett személy etnikai hovatartozásáról. A kisebbségi önkormányzat, illetve
annak hiányában a helyi roma civil szervezet az állam által felkínált „objektív szempontok” alapján egy adatlapot tölt
ki arról, miért tartja a támogatásért folyamodó személyt romának (szöveges indoklással). A folyamat alapvetően
megkérdőjelezi a pályázó hitelességét, és visszaélésekre is okot adhat. Bár polgári peres eljárást vonhat maga után, ha a kisebbségi önkormányzat vagy a civil szervezet az etnikai származás igazolását hamis indoklással, jogtalanul utasítja el, az érintetteknek a bíróságokon is ugyanazon tág kategóriák alapján kell bizonyítaniuk állításukat. Ha pedig azt feltételezzük, hogy a roma népesség legszegényebb tagjairól van szó, nem is biztos, hogy értesülnek erről a lehetőségről. A támogatásoknál egyébként sem az egyedi visszaélések jelen-tősek, azon esetek száma magas, amikor az önkormányzat a támogatásokat általában nem a roma integrációra, a mélyszegénység felszámolására költi. Ez a bevett gyakorlat pedig nem szüntethető meg azzal, hogy az állam a rendszer egyedi eseteire koncentrál, növelve a bürokráciát egy jelentős forrásokkal nem rendelkező szervnél (a kisebbségi önkormányzatnál) egy olyan probléma miatt, amelynek elszenvedői vélhetően nehezebben ismerik ki magukat a bürokratikus viszonyok között. A rendszer csak az etnikai hát-térre koncentrál, azon visszaélésekre azonban nem fordít kellő figyelmet, amelyek során esetleg nem hátrányos helyzetű, jó szociális státuszú romák pályáznak arászorulók helyett forrásokra. A kisebbségi önkormányzatokkal kapcsolatban számos korrupciós ügy merült fel –akár a képviselőválasztásról, akár a támogatások odaítéléséről legyen szó –, ezért semmiképp sem látszik jó megoldásnak, ha az állam ilyen nagy jelentőségű döntéseket egy nem eléggé átlátható politikai intézményre bízza.
A gyermekvédelmi rendszerben a javaslat a „családi legendárium” kialakításának fontosságát emelik ki, amelynek
része lenne az állami gondozásba került gyermek etnikai származása. A biztosok azzal a feltételezéssel élnek, hogy
ha a gyermek nem ismeri meg hovatartozását, akkor pszichológiai problémákkal, az önazonosság hiányával kell
szembenéznie. A potenciális örökbefogadó szülők jelentős része nem kíván roma gyermeket magához venni, a roma
származás dokumentálásával, e jelenség mértéke is nyomon követhető. A gyerekek származását a nevelők
ismernék, nekik kellene a „felkészíteni őket származásuk megélésére”. Ezzel kapcsolatban kérdéses, az államnak
miért kellene tudatosan és mesterségesen törekednie egy olyan etnikai identitás átadására, amelyet a gyermek szülei mellett élhetett volna meg. A tervezet a nevelők ez irányú képzését is előirányozza, veszélyes lehet, ha előítéletes nevelők esetleg nyíltan „másképp”, akár negatív hozzáállással kezelik azon roma gyermekeket, akiknek hivatalos dokumentumokból is-mertté válna a származása. Az örökbefogadásnál a rendszernek sokkal inkább arról kellene adatokat gyűjtenie, hogy milyen arányban kerülnek állami gondozásba roma szülők gyermekei. A gyermekvédelmi rendszerbe kerülve is érvényesülnek azon előítéletek, amelyek meghatározzák a társadalomban a közbeszédet. A gondozásba vételről döntést befolyásolhatja a szülők etnikai hovatartozása is, ebben az esetben az lenne inkább mérvadó, hogy a szülőket romaként definiálja-e a gyermekvédelmi rendszer. Ez az, amit a gyermek is
megismerhetne, amennyiben ezt igényli.
A népszámlálás nagyobb nyilvánosságot kapó etnikai adatgyűjtése megfelelő kezdet lenne az erről folyó szakmai és
társadalmi párbeszéd számára. A diszkrimináció és a rasszista bűncselekmények megszüntetéséhez azonban
komolyabb felügyeleti–szakértői szerv létrehozására, a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosa szerepkörének
erősítésére lenne szükség. A Fidesz–KDNP alkotmánytervezete azonban a korábbi biztosi jogköröket egybevonva
egy alapjogi biztosi pozíció létrehozásával képzeli el a magyar-országi ombudsmani tevékenységet, amely annak
reményét is csökkenti, hogy jelentős lépések történnének a közeljövőben hazánk egyik legsúlyosabb
problémakörének megoldására.
