Gyermekkoromban még kockás papíron játszottuk azt a Torpedó nevű stratégiai társasjátékot, amit a mai srácok már jobban ismernek számítógépes változatában, képernyőről. Egy (a reklám okokból) itt néven nem nevezett internacionális játékfejlesztő és terjesztő cég stratégiát dolgozott ki azzal kapcsolatban, hogy népszerű márkáit miként lehetne más médiumokra, így filmre is átvinni. Az akcióbábukból készített Transformers, G. I. Joe – A Kobra árnyéka – filmek átütő bevételi sikere után most a Csatahajó elnevezésű, nemzetközileg bevezetett stratégiai játékát is sikerült képernyőre juttatnia.
Scott Stuber producer szerint nagy előny, hogy az eredeti játéknak nincsen cselekménye. „Ha az ember szépirodalmat vagy képregényt adaptál, a közönségnek előfeltevései vannak a karakterek fejlődésével kapcsolatban. Az egész sztori megjelenik előttük képekben, amint olvassák. Nekünk ezzel nem kellett törődnünk, szabadon alkothattuk meg a szereplőket, akiket aztán az elképesztő akciók középpontjába helyeztünk.” A Csatahajó társasjáték azért lett inspirációs forrás a film készítői számára, mert arról a folyamatról szól az egész, hogy az elején egyáltalán nem ismerek valakit, de a végére minden titka kiderül. Tehát fokozatosan adagolja a harc alakulását, de a horrorisztikus elemekre is építve az idegen lények felbukkanását, szándékait, kinézetét, fegyvereit, gyengéit stb. is.
A rendező és a producerek el tudták érni a haditengerészetnél, hogy az amerikai flotta számos hajója a rendelkezésükre állt, a tengerészek pedig boldogok voltak, hogy végre ők lesznek a középpontban, nem a repülőgépek és az anyahajók. „A rombolók vívják ugyanis az igazi harcot, az ő fegyverekkel dugig rakott hajóik védik meg a repülőgép-hordozókat.” Annak ellenére is, hogy a Csatahajó cím egy olyan hadigépezetre utal, amely a tengeri ütközetek döntő ereje volt a második világháborúban és egészen az 1991-i első iraki háborúig hadrendben is maradt, ám ezeket már kivonták a hadrendből, és helyettük Aegis osztályú rombolókat állítottak szolgálatba, melyek manapság a világ legpusztítóbb vízi harci eszközei. Csakhogy a döntő pillanatban – jó az öreg a háznál – mégis egy régi csatahajó, mégpedig a legendás Missouri vívja ki a győzelmet analóg vezérlésű fegyvereivel és veteránjaival, ráadásul egy olyan forduló manőverrel, ami még a vitorlás csatahajókkal vívott ütközetek idején volt gyakorlatban. A Missouri csatahajó volt az, amelyiknek a fedélzetén 1945. szeptember 2-án aláírták a japán fegyverletételről szóló egyezményt.
A film tehát egyfelől az amerikai néző számára hordoz tiszteletadás üzenetet a veterán katonák és hadihajók iránt, másfelől élmény a haditechnikáért rajongó nézőnek, aki nem maketteken, hanem eredeti hadigépezeteken „lehet jelen”. Filmtrükk persze itt is van, de az élmény mégis hitelesebb.
A gyakorlott nézőnek apró filmes utalásként eszébe jut pl. a Végső visszaszámlálás mágneses vihara, vagy Pearl Harbor (1941. december 7.) élménye is, vagy olyasmi, hogy a korábbi ellenség-/ellenfél-kép miként változik fegyverbarátsággá, a közös megoldáskeresés példájává, jelen esetben japán vonatkozásban.
A szlogen szerint: „A Földért folytatott küzdelem a tengeren kezdődik meg” – legalább is 2012 nyarán, a mozikban. Peter Berg talán ezzel, hogy a jelenben játszatja a még be sem következett, fantasztikus cselekményt, jelzi, hogy itt játékról van szó, nem kitalált jövőről. A világegyetem értelmes lényeivel való „harmadik típusú találkozás” humánus változatát Spielbergen túl nem sokan vitték vászonra, annál több az olyan heroikus riogatás, amelyben az ismeretlen űrlények eleve a Föld elfoglalásának, lakói elpusztításának, energiakészlete megszerzésének szándékával jönnek el hozzánk. Persze mindenki saját magából indul ki; ebben a filmben is többször utalnak arra, hogy olyan ez az invázió, mint mikor Kolumbusz után jöttek a hódítók „csak itt most mi vagyunk az indiánok!” Megszólalna egy nemzet lelkiismerete? Vagy figyelmeztetés a tudósoknak, hogy a világegyetembe küldözgetett üzeneteinkkel jó lesz csínján bánni, mert ha már felhívtuk magunkra a figyelmet, az akár vissza is üthet? Mindegy, az üzenet pozitív.
Ezek után rátérnék a cselekményre! Alex Hopper (Taylor Kitsch) a bátyjával, Stone-nal (Alexander Skarsgård) a születésnapját ünnepli egy bárban, amikor felfigyel a gyönyörű Sam Shane-re (Brooklyn Decker). Tesz egy forrófejű szívességet a lánynak, amitől a kölcsönös szerelem kialakul ugyan, de a meglehetősen laza fiú majdnem börtönben végzi. Bátyja egy megoldást lát a megrendszabályozására: neki is be kell lépnie a haditengerészethez, amelynek Stone már tisztje. Alex, bár fejlődőképes, a haditengerészetnél sem tartozik a legfegyelmezettebbek közé, ezért szóba is kerül, hogy az esedékes nemzetközi nagy hadgyakorlat után elbocsájtják. Pedig ő épp Sam kezét készül megkérni az apjától, aki történetesen Shane admirális (Liam Neeson), a szövetséges országok hadgyakorlatának főparancsnoka.
Mivel a rendező és a forgatókönyvírók azt találták ki, hogy a játék filmváltozatában a csatahajók idegen civilizációk lényeivel ütközzenek meg, a történet fantasztikus szála azzal kezdődik, hogy a tudósok pár éve felfedezték a galaxisban a Föld típusú G bolygót, amely felé elkezdenek üzeneteket sugározni a Hawaii csúcsain lévő antennák és műholdak segítségével. Balszerencsénkre az idegenek ahelyett, hogy visszaüzentek volna, mindjárt egy öt egységből álló, harcias ufo-rajt küldenek felénk, terjeszkedési és nyersanyagszerzési szándékkal, ami a harc megkezdése előtt már katasztrófákkal jár: a Föld különböző pontjain épületek, autósztrádák dőlnek romba, nagy pánikot keltve a Föld lakosságában és a legfelső vezetésben.
A gyakorlatozó flotta véletlenül fedezi fel a támadó idegenek egy űrjárművét a tengerben, amit a radarok nem is látnak, és amelynek felderítésére Alex Hopper vállalkozik egy csónakban, a csinos ám kemény gépágyú-kezelő Raikes hadnaggyal (Rihanna), és egy harmadik társukkal. A nem éppen barátságos kapcsolatfelvétel keretében, a vízben is mozgásképes idegen űrjármű olyan energiapajzsot von maga és az azon belül rekedt rombolók köré, amivel ki tudja zárni a hadgyakorlat többi hajóit és repülőgépeit, mert azok azonnal megsemmisülnek, ha ezzel ütköznek. Ugyanakkor Sztálin-orgonára hasonlító fegyvereinek lövedékeivel süllyeszti el a gyűrűn belül lévő rombolókat, továbbá fűrészes-pörgő „harci tekegolyókat” lő a szárazföldi és tengeri tárgyak elpusztítására.
Miközben a tengeren ilyen dolgok történnek, Sam, aki sérült katonák fizikai és pszichikai rehabilitálásán dolgozik Hawaiiban, hasonló szándékkal kirándulni viszi a hegyekbe a dupla műlábas egykori bokszolót, Colonel Mick Canales hadnagyot (Gregory D. Gadson) aki megváltozott képességei miatt fogyatékosként már nem akar katonáskodni. Mégis, amikor az űrlények megtámadják az üzenetküldésre alkalmas objektumot, hogy azt elfoglalva teremtsenek kapcsolatot a G bolygóval, (hogy miért nem a saját rendszerükön teszik ezt, arról kérdezzük meg a forgatókönyv íróit!), éppen ez a mozgássérült katona győzi le szemtől szembeni küzdelemben is az ellenséget.
Amikor kilövik alóluk a rombolót, Hopper és bajtársai a már csak ünnepségekre használt, Missouri csatahajóval és annak veterán legénysége maradékával tudnak harcba szállni, és megsemmisíteni a humanoid idegenek űrhajóját, valamint a Hawaiiban működő csillagászati antennaobjektumot, megmentve ezzel a Földet és az emberiséget.
Az alkotók annak is megtalálták a módját, hogyan építhetik be a filmbe a játék koncepcióját. Amikor a hajó vakon tüzel az ellenségre – akárcsak a játékban –, mert radar nem látja, hol vannak a célpontok, Hoppernek a szövetséges Nagata kapitány (Tadanobu Asano) elmagyarázza, hogy, Japánban, cunami-bóják segítségével tudják háromszögelni azokat a pontokat, ahol a vízáramlás tengerrengést jelez. Ez vezet aztán eredményre a harcban is, a filmben felvázolt jelzőbója rács pedig a közönség számára ismerős, mert ilyen van a társasjátékban is: a játékos azon regisztrálja a lokalizált ellenséges hajók pozícióját.
A film értékei mellett szól, hogy karaktereit a műfaj átlagánál jobban sikerült kialakítaniuk az alkotóknak. Alex Hopper olyan szerethető fiatalember, akinek balhés csávóból nagyon gyorsan kell „felnőnie”, hogy a feladatok súlya alatt döntéshozó parancsnokká érjen. De miközben sosem vágyott karrierre, feladatait becsülettel teljesíti, lelkében ugyanolyan laza srác marad, mint amikor megismertük. Taylor Kitsch ilyennek tudja eljátszani ideális akcióhősként is. Stone Hopper minden „egyenruhásságával” együtt okosan szereti öccsét, mert miközben szapulja, a szükséges fegyelmet is elsősorban ő neveli belé, és annak hibái ellenére is tűzbe mennének egymásért. A sorozatsztárnak számító svéd Alexander Skarsgård külső és belső hitelességgel hozza a testvérszerető mintakatonát.
A barbadosi származású, Grammy-díjas énekesnő Rihannának ez az első filmje, de látszik, mennyire élvezia keménykatonalány szerepét, aki egyszerre nőies és ugyanakkor példás katona. Liam Neeson ragyogóan mutat a hófehér egyenruhában, és mellékszerepében is nagyon jól el tudja választani a fegyelmet követelő főtisztet és a lányát szerető apát, ahogyan pl. Hoppert kezeli. Sam Shane alakjában Brooklyn Decker, miközben szép és szerelmes nőt alakít, tudja érzékeltetni azt a határozott nőt, aki ha kell, kézbe tudja venni a dolgokat, akár majd későbbi férjét is. A mozgássérültfekete katonamellékszerepét nem is színész, hanem az iraki háborúban valóban lábait vesztett katona alakítja, ez adja meg azt a hitelességet, amivel Gregory D. Gadson leküzdi a maga kétségeit, és válik hős katonává, amikor annak jön el az ideje.
Anélkül, hogy mindenkire kitérnénk, ebben a filmben mindenki jól a helyén van, méga magyarszinkron is. Szatory Dávid, Zámbori Soma, Földes Eszter, Gáspár Kata, Gáti Oszkár és a többiek hallható örömmel adták hangjukat a hősöknek, Speier Dávid szövegeit mondva.
Peter Berg, aki megszállottan rajong a hajókért, (és akinek édesapja a haditengerészet történetét kutatja), most kiélvezhette, hogy egy tengeri hadgyakorlatot, sőt valódi csatát vezényelhet le. Háborús filmet jól megrendezni nem könnyű dolog, Berg is sok terepszemle és előtanulmány után különféle stábokkal valódi hajókról, rohamcsónakokról, repülőgépekről vette fel a hadgyakorlatok mozzanatait és a flotta nyílt tengeri mozgásait, amiket aztán beillesztett a filmbe, s aminek következtében a néző valódi élmény részese lesz. A jelenetek, a digitális trükkök és műtermi felvételek pergő ütemben illeszkednek a történetbe, ami az arcközeliekben és a totál plánokban egyaránt jártas Tobias A. Schliessler operatőr szakértelmét is dicséri. A filmélmény hatásosságát Steve Jablonsky zenéje és a sok dübörgő hard rock nóta fokozza.
Nem kétséges, hogy a Csatahajó a magyar mozikban is sikert fog aratni. Az alkotás, ha nem is hibátlan, de mindenképpen jól élvezhető, ezért a műfaj kedvelőinek inkább ajánlom, mint sok, ebben a műfajban mostanában bemutatott munkát.
