Csoda a hadifogolytáborban

Miként a 2000-ben alapított Infovilág impresszumából is kiderül, lapunk örökös, tiszteletbeli főszerkesztője: Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró. A magyar újságíró-társadalom – mindenekelőtt a nemzetközi politikával foglalkozó kollégák – jól ismerik, tanító mesterükként tisztelik és szeretik a töretlenül kellemes humorú, tapasztalatait készségesen megosztó, ma is alkotó kollégát, aki eredetileg orvos szeretett volna lenni, ám az akkori politika bezárta előtte az egyetem kapuját, így kitanulta az autószerelő mesterséget, majd a háborúban a keleti frontra vezényelték, szovjet hadifogságba esett, és csak évek múltán térhetett haza. Újságíró lett, a legkiválóbbak egyike, a német ügyek, majd pedig az európai biztonság és együttműködés legkiválóbb hazai, nemzetközi viszonylatban is jegyzett szakértője. 

A Magyar Nemzettől (jóval később, mint tehette volna) vonult nyugdíjba, de nem nyugállományba. Társadalmi-történelmi, önéletrajzi indíttatású könyveket, és közben újcikkeket, visszaemlékezéseket írt és ír manapság is. (A képen a legújabb kötete.) Sokunk által különösen tisztelt Kolléga Úr, kedves Imre Bácsi, nem csupán a születésnapodon: jó erőt, egészséget, további alkotókedvet kíván lapod, az Infovilág közössége. Csak így tovább, a 102. után is sokáig!

Életemnek ez az emlékezetes eseménye azokban az időkben játszódik, amikor a két nép – az orosz és az ukrán – egy hadseregben szolgált. Hatalmas, egységes fegyveres erővel megvédték országukat, barlangjáig kergették a fasiszta támadót. S együtt ünnepelhették győzelmüket. (A nyitó képen: ma turisztikai látványosságnak számító szláv történelmi emlék, Kijev nevezetessége; a vidubecki kolostoregyüttes közelében volt az a hadifogolytábor, az alábbi dokumentum-novella cselekményének a színhelye.

Egy nyári reggelen kimentem a munkába induló brigádokhoz és ezt mondtam nekik: „Este koncert lesz a nagyteremben, akit érdekel, jöjjön el. Este zsúfolt terem, taps fogadta, jutalmazta a zenekart.

Reggelenként a többség brigádokba osztva a városba vonult dolgozni, délután, ugyancsak fegyveres kísérettel vissza, a Dnyeper parti táborba. Szép számmal maradtak „otthon” is a fiúk. A szolgáltatók. Konyha, szabó, cipész, lakatos műhely. S fészkem, az egészségügyi szoba, kis házi kórházzal. E sorok írója – gazdag egészségügyi tapasztalatainak köszönhetően – a magyar–orosz orvoskettős asszisztense, irodalmi, zenei érdeklődése révén kultúrafelelős, nyelvtudását hasznosítandó – tolmács. Ez volt egyik feltétele a jó, barátságos viszonyomnak az orosz–ukrán tisztekkel.                                            

Miért lehetett ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott az élet itt, és tudomásom szerint sok más táborban is? Ez az ország, csökkentendő vérvesztességét, felépítendő a szétbombázott városokat (s lelkeket), az eddigieknél többet fordított a belső gondokra, igényekre. Ennek lehetett egyik következménye (sok egyéb mellett) a háború után még néhány esztendeig fennálló hadifogolytábor-hálózat kezelésének javulása. Ilyen körülmények között bontakozhatott ki az a történet, melyet most felidézek sok évtized távlatából.       

Nyilván akadt a nagy szovjetföldön más olyan tábor, ahol a foglyok zenei együttest alakítottak (példát is említek mindjárt), de olyant, mint a miénk, aligha. Íme, az ihletet adó példa. A szomszédunkban berendezett, csak német legénységű táborból egy napon ellátogatott hozzánk vendégszereplésre a zenekar.

Talán emlékszik még valaki arra a gyerekhangszerre, amely selyempapírral működött. Alumíniumból préselt, kis miniszaxofon, az ember beledúdolt, s valami rezgő hang jött ki. Vendégeink tíz ilyen hangszeren játszottak, az egyhangúságot egy mandolin törte meg. Máig emlékszem, hogy fújták Marlene Dietrich örökzöld slágerét, Untern Linden, Untern Linden (magyar változata: Váci utcán, Váci utcán) kellemes dallamát.                

Az est némi lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem. Kultúrafelelős vagyok, de nálunk valahogy nem tombol a kultúraéhség. Igaz, nem könnyű az élet, sőt, nyomasztó: két-három éve drótkerítés mögött. A sok fiatal, eltompult kedélyű férfit a leves és a kenyér izgatja. Meg persze a hazamenés vágya. Hogyan lehetne ebből a tömegből mindenki örömére zenekart szervezni, a tehetségeket megtalálni és kiemelni? Akár még különbet is, mint amilyen vendégeinké volt. Ezen törtem a fejem.

Beszélek először az operarajongó Karcsi doktorral. (Rochlitz Károly kardiológus-munkaszolgálatos, hadifogoly – aztán ismét otthon a János Kórház osztályvezető főorvosa.) Kitűnőnek találta a gondolatot, de amikor megtudta, hogy rövid időn belül, még a nyárig szeretnék megszervezni egy zenés estet, csak csóválta a fejét: „Na, ne viccelj!” Fogadtunk, egy adag levesbe. Megnyertem.

De az odáig vezető út nem volt sem rövid, sem egyszerű.

Amikor a tettek mezejére kellett lépnem, hogy teljesítsem fogadalmamat, kezdtem higgadtabban felmérni a helyzetet. Tudtam, hogy egy zenekarhoz három dolog szükséges: emberek, akik játszanak hangszeren, hangszerek és valaki, aki összefogja a társaságot, betanítja a muzsikusokat. Én a negyedik lettem, bár – mint kiderült – szerepet játszottam mindegyik ütemben: elővarázsolandó az első hármat. Hasznosnak bizonyult, hogy nyelveket beszélek, így sokakkal jóban vagyok, ismerem a fogolytársakat. Beleértve a németeket is. Így nem teljesen tájékozatlanul vágtam neki a feladatnak.

Mindenekelőtt a propagandista, vagyis a szovjet politikai tiszt engedélyét kellett megszereznem. Könnyen ment. Az ő érdekükben is állt, hogy a háborúban szétbombázott ország felépítésén dolgozó emberek – vagyis mi, hadifoglyok – minél jobb lelkiállapotban, hangulatban tegyük a dolgunkat. S ehhez jó eszköz lehetett a zene, a szórakoztatás.

Ezután körülnéztem. Ki, mi rejtőzik az eddig jobbára érdektelenné vált, tompult tömegben? Már eddig is jó barátom, a kiskörösi fodrász, Gellért Lajos, korábban a helyi tűzoltó zenekarban hegedült. Két pesti zsidó fiú, korunknak megfelelően imádta a magyar és az amerikai filmzenét, egyikük valami csoda folytán megmentette a magával hozott mandolinját. A másik – kitűnő ritmusérzékének köszönhetően – alkalmas lesz a dobolásra. Boldog voltam, amikor kiderült a rajnai születésű Hansról, hogy Budapesten végzett a Zeneakadémián. Nagy hasznát vesszük! Tőle tudtam meg, hogy a németek közül az egyik berlini (szakmáját tekintve cipészmester) hegedül.

Lövetkezik a második lépcső. Karcsi doktor jóindulatú sajnálkozással nézett rám. S már én is azt forgattam a fejemben, hogy tisztjeink segítségével, a kijevi hadifogoly-központhoz fordulva, hangszereket kérünk kölcsön. Ekkor jött a fordulat. Megdobbant a tábor szíve, kinyílt a varázsajtó.

Megkeresett Bagdi törzsőrmester (a magyar hadseregből hozta magával a táborban mit sem érő rangját). Elmondta, hogy ért a hegedűkészítéshez. Csak anyagot kell hozzá szereznünk. Falemezt, pácot, húrokat, vonót.

Csaptunk egy kis hírverést a tervvel kapcsolatban. Némi szervezés, ösztönzés hatására megmozdult a tábor. Kevéssé ismert mozzanat, hogy a dolgozó hadifoglyok némi bért is kaptak. Minden hónap elsején. A következő alkalommal odaálltam a tisztviselőnő mellé, aki az udvarra kitett asztalnál ülve, lista alapján osztotta ki a felsorokozottaknak a pénzt. Kértem a fiúkat, aki tud, akar, dobjon valamennyi rubelt a dobozomba. Ez lett a zenekar pénzalapja. S így lettek – a fegyveres őrség jóindulatától kísérve – a naponta dolgozni vonuló brigádokból bevásárlóink.

A tábor műhelyeire, a szabóra, a cipészre, a lakatosra később lett szükségünk. Munkához látott a „mi Stradivarink”, akit kivételesen felmentettek a külső szolgálat alól. Propagandista főhadnagyunk tájékoztatta az őrség parancsnokát, hogy mire készülünk, és ennek hatására engedélyezték a vásárlást a városban. Illetve: lehetett kérincsélni is az olyan üzemekben, ahol számunkra hasznos anyagot találtak a fogolytársak.

A bevásárlás egyébként sem volt szokatlan. Rubeljeikért a fiúk a piacon többnyire mahorkát és a cigarettatekeréshez újságot (Pravdát) vásároltak, vagy édességet, konzerveket. (Az amerikaiak küldték a háborús segély részeként.)

Most, amikor elgondolkozom a jó hét évtizeddel ezelőtti történeten, figyelmeztetem magam: „Légy szerény!” Igaz, kezdeményeztél, szerveztél, lelkesítettél, de a tábor, a fiúk nélkül, az ő segítségük, támogatásuk, közreműködésük nélkül semmire sem mentél volna.

Bagdi három remek hegedűje a csúcs, de nem ez az egyetlen. Az egyik brigád a város hulladéktelepén, a légibombázások után kihordott lomok között nagy dobkeretet talált. A hozzávaló bőrt egy üzemben kérték – és kapták ajándékba. Majd később lesz szó arról, amihez a lécek, festékek, a kátránypapír kellett. Mindez a műhelyekben és kiváló tehetségű társaimnál landolt. Közben sorra gazdára találtak a hangszerek.

Tanácsadóm, a nélkülözhetetlen Hans figyelmeztetett, korántsem értünk a felkészülés végére. A zenekart össze kell hangolni, kiválasztani azokat a műveket, amelyeken játszani tudnak majd a muzsikusok. Beszerezni kottákat. (A hegedűsök olvastak kottát, és Kijevben egyik-másik mű beszerezhető.) Aminek meg nincs kottája, de jól ismerjük, és elő tudjuk dúdolni Hansnak, ő lekottázza. Otthon zongora mellett végzi ezt el. Nekünk azonban nincs zongoránk. Jó lesz a tangóharmonika is – mondja Hans. Kijevben megvásárolható, de nem maradt annyi pénzünk.

Ekkor sietett segítségünkre Karcsi doktor, aki hadifogoly létére is tekintélyes orvosnak számított. A környék ukrán lakóinak kérésére és a kijevi táborok főorvos asszonyának engedélyével kijárhatott vizitelni. Főként megfázott, belázasodott gyerekekhez hívták. Sosem kért fizetséget, de a hálás szülők kezébe nyomták a pénzt. Ebből szívesen támogatta a vásárlást, így aztán sikerült tangóharmonikát vennünk.

– Te leszel a karmester – mondtam Hansnak.

– Nem leszek – hangzott a konok válasz.

Máig sem tudom, miért utasította el a karnagyi feladatot. Egyszerűen nem akart kiállni a pódiumra. Minden más, a zenekarral összefüggő feladatot elvállalt. Játszott tangóharmonikán a zenekarban, betanított, korrigált, mindent megtett, amire csak szükség volt. Kottázott, és így került műsorunkra például Lehár Vilja dala.

Megértettem, hogy ide nem elég a muzikalitás. Szuggesztív hatást kell gyakorolni a fiúkra, ami ébren tartja bennük az akaratot, a bizalmat, hogy igenis, ilyen helyzetben is szép, emberi perceket varázsolhatunk egymásnak. Elvállaltam helyette a karmesterséget. Én, a valaha zongorázni tanult diák. Azzal a fogadalommal, hogy minden egyes hangot megtanulok. S vezénylés közben le sem veszem tekintetemet Hansról.

Igen szorgos idők következtek. Minden részvevő a szabadidejéből áldozott az ügynek, a gyakorlásnak és a műhelyben végzett munkának. Közben próbahangversenyt is szerveztünk. Megkérdeztem a hegedűsöket, kinek van kedve egyedül dobogóra lépni. Ketten vállalkoztak rá: egyikük magyarnótát adott elő, a berlini mester produkciójára sajnos már nem emlékszem.

Végül eljött a nagy nap, a zenekar bemutatkozó koncertje. A rendezvény nem ütközött semmilyen akadályba, mert a tábort egy régi iskolaépületben helyezték el. Nagyterem, dobogó, padsorok. A helyiség megtelt. Meghívtuk tisztjeinket és az őrség tagjait. Fegyver nélkül! A szabályzat tiltotta, hogy bárki géppisztollyal, revolverrel lépjen a tábor területére.

A hangulat tetőfokra hágott – írhatta volna egy hajdani tudósító. A zenekar elfoglalta helyét, előléptem, meghajoltam, taps. Az őrség tagjai egy emberként kiabálták: „Dáváj, Katyusa!” Az akkor népszerű dalt követelték. Tudtuk előre, hogy el fog hangzani ez a kívánság, s betanultuk: „Almafa és körtefa virágzik…” Következett Csajkovszkij Olasz capricciója és Lehár Arany és Ezüst keringője.

A siker újabb tervek kovácsolására ösztönzött. Így a következő alkalommal zenés jelenetet adtunk elő Olasz nő Kijevben címmel. Csajkovszkij zenéje reneszánsz képet rajzolt elém: korabeli torony, stílszerű ablak. A torony alatt hódoló dalnok. Szöveget írtam az Olasz capriccióra: „Oly édes veled a perc / Oly szép a világ…”

Most jött el a díszletkészítés ideje – és főként „a hölgy” korszerű felöltöztetése. Elővettük a léceket és a kátránypapírt. Ez még holt anyag! A remek grafikus Grünfelder (Grünfi) tervet rajzolt a műhely számára. S ennek alapján elkészült támasztékkal, falépcsővel, stílusos, díszes ablakkal az olasz nő megjelenésének, a hódoló üdvözlésének helyszíne. De ki tudja, milyen volt akkoriban egy hölgy ruhája?! A szabóműhelyre bíztuk a feladatot. Megnyugtató jelmez született a kötözésekhez használt gézlepedőkből és más szövetdarabokból. Az előadás után senki sem kritizálta az öltözetet, még történelmi érvek sem hangoztak el. A lényeg, hogy a zenekar kíséretével hangulatos jelenetet sikerült színpadra állítanunk.

A jelenethez keresni kellett egy lányos arcú fiút, aki vállalja a női szerepet, és jól is mozog a színpadon. Megtaláltuk, eljátszotta. Igaz, nem bonyolult a feladat: megjelenik az ablakban, integet. Más okozott bonyodalmat. Előzőleg nem számoltam azzal, hogy a társasági élettől tartósan elzárt férfikör előtt kockázatos női alakot szerepeltetni. Az előadást követő napokban ugyanis váratlan fordulat történt. Egy sereg fiú esténként izgatottan vette körül „hölgyünket”, udvarolt neki, cigarettával, édességgel kínálták. Kínos. Azt tanácsoltuk neki, hogy ne fogadjon el semmit, legyen nagyon tartózkodó. Majd csak elcsitul a szexhullám. Így is lett.

Kulturális lendületünk új és új ötleteket szült, de a megvalósítás mind hosszabb időt vett igénybe. Elfáradtak az emberek, és a jókedv is gyakran elkerülte őket. Kiss Antal fogolytárs segítségével többszólamú énekkar alakult. Magyar és orosz dalokat tanultunk be, például a közkedvelt Katyusát eredeti szöveggel és a biztatást, hogy „Vezess bennünket harcra, Vorosilov elvtárs…

* * *

Elmúlt 1946 és eljött negyvenhét nyara. Felsorakoztattak bennünket. Hazaindultunk. S minden ott maradt. A tábor hangszerekkel együtt, a Dnyeper környéki dombon a szép szláv történelmi emlék, a vidubicki monostoregyüttes.

                                    * * *

De essék szó azokról, akikkel hazatérésünk után is, hosszabb-rövidebb ideig megmaradt a barátság.

Bagdi, a mi „Stradivarink”, akiből a Váci úti Elzett-gyárban „szocialista brigádvezető” lett, felkeresett munkahelyemen, az egyik napilap szerkesztőségében, beszámolt sorsa alakulásáról. Egy ízben – lakásügyében – segítséget kért.

Dékány András, nagykamarási gazdaember „Kedves Imre testvér” megszólítással invitált falujába. Látogassam meg. Sajnos, mire összeszedtem magamat, és megüzentem, hogy jönnék, már nem tudott válaszolni.

Grünfelder Sándor, remek díszlettervezőnk könyvesboltot vezetett a budapesti Semmelweis utcában. Egy ideig eljárt hozzám beszélgetni, aztán elmaradt.

Különös jelenség, akinek a nevére nem emlékszem, egykori zsoké. Feltűnően sovány, kistermetű ember, clown-arccal. Nem volt hajlandó tegeződni. Úgy félévenként felkeresett. Elpanaszolta, hogy vidékről vonatozott fel a fővárosba, ám nincs pénze a visszaútra. Minden alkalommal egy tízessel távozott. Majd ő is elmaradt.

Kiss Antal, elöljárósági tisztviselő, minden újévkor felhívott, hosszan beszélgettünk a táborról. Sajnálom, hogy mire elmentem hozzájuk, csak az özveggyel találkozhattam.

A kiskörösi fodrász-hegedűssel, Gellért Lajossal egy életen át ápoltuk a barátságot. Feleségemmel gyakran utaztunk hozzájuk látogatóba, szüretre, disznótorra. S amikor  fodrászkellékekért Pestre jöttek, mindig becsöngettek hozzánk. Gyerekeinek ma is Imre bácsi vagyok.

                                               x  x  x

Ülök a szobámban. Nézek ki az ablakon. Szürke, kedélytelen ez a tél. Egyszer csak dúdolni kezdem capricciónkat: „Oly édes veled a perc, oly szép a világ…

(A szöveget gondozta: Toronyi Attila)