Fekete köd lepi el fokozatosan a világot. Jack, a kozmonauta ébred valami háztetőn. Szakadozott rádió-összeköttetéssel hírt kap arról, hogy meg kéne találnia valami gépet, amivel meg lehetne találni az ugrópontot, meg valami gömb alakú szobát is, viszont a Hold-bázissal megszakadt a kapcsolat. A köd érkezésével együtt a téridő szerkezete szétesik, a történet (világ?) újra és újraindul, mi pedig az űrhajóst követjük, amint megpróbál kiutat találni a szakadozó multiverzumból, mielőtt a köd felfalna mindent. Eközben Jack állandóan találkozik egy maszkos alakkal, betéved ugyanabba a buliba, amely az utolsó a világ pusztulása előtt, lövöldözésekbe keveredik, utcákon keres valami titokzatos barlangot, ami kiút volna, de egy titokzatos, gonosz öregember mindent megtesz azért, hogy sohasem sikerüljön megtalálni a kiutat jelentő ugráspontot.
Értenek ebből valamit? No, ez az, mert én sem! Milyen ugrópont, hova és miért kéne ugrani, s főleg kinek? Emberünk többször is ugrál lefelé a tetőről, aztán ugyanoda jut, vagy sem. Hol vagyunk egyáltalán, a világ peremén? Ki ez a fel-felbukkanó alak? Milyen köd támad és egyáltalán mi ez? Ha ez valakit megnyugtat: hősünk sem ért semmit, csak hol andalog, hol fut, hol ugrik, és közben jó zavarosakat filozofál, hol a maszkossal, hol más helybeliekkel. De nem történik semmi! A végén Jack ráébred, hogy az ugráspont: hazugság, és valami hiba van a rendszerben. A kör (cycle) visszatér a kiinduló pontra.
Nem szeretem az olyan műveket, amelyekben aggodalommal dobálóznak olyan fogalmakkal, adatokkal stb., amelyeknek semmi értelmük, csak olyan komolyan veszik, mintha volna bármi is. Ez éppen olyan.
Az első, ami nálam elbukott: a forgatókönyv. Lehet, hogy Sóstai Zoltán érti, amit írt és rendezett, de gyanítom, hogy ő sem igazán, csak úgy tesz, mint a viccbeli rabbi: „Hagyd, fiam, megmagyarázni én is meg tudom, de nem értem, nem értem!” Ami a szereplők száján kijön: lapos semmit mondás zavaros tartalommal és vaskos trágárságokkal kiegészítve. A négy szereplőnek két színész ad hangot: Szabó Győző és Keresztes Tamás, viszont amiket mondanak, annak a felét érteni sem lehet – sem akusztikailag, sem tartalmilag.
A számítógéppel generált animáció „mozgásművészek” – Györgyfalvay Márk,Juhász Ádám, Gajdos Levente – játékával egészül ki. Ennek a „játéknak” a színvonala egy falusi iskola által előadott népszínmű művészi értékének a szintjén teljesít, vagyis amatőrségből is a gyengébb fajta. Mimika nincs, van viszont egy teljesen elhibázott gesztusrendszer, oda nem illő mozdulatokkal.
Hogy valami jót is mondjak, ami a filmben elfogadható az egyrészt a zene – Szabó Kinga munkája persze elektronikus billentyűkön –, de azért a Pink Floydtól fényévnyi távolságban. Másrészt a képi világ egy része, főként, ahol látni is valamita nagysötétben. A színek közti száguldás emlékezetem szerint Kubrick Űr-Odüsszeiájában már évtizedekkel ezelőtt megvolt, most Sóstai generált egy ilyet a számítógépén. Látványnak szép, csak épp öncélú, mint az is, hogy mindent, mintha egy Parkinson-kóros operatőr rögzítené kézi kamerával, annyit mozog és vibrál a kép. Egy idő után a néző idegesebb lesz tőle, mint a főhős kozmonautánk a bizonytalanságtól. Igaz, a néző akár el is alhat, annyira vontatott önismétlő és unalmas minden.
A Cycle plakátja és sillabusza bizonyos fesztiváleredményeket is feltüntet. Ezek, hogy a filmet meghívták XI., azaz 2012-i Sci-fi London fesztiválra, versenyen kívül bemutatandó filmként kiválasztották a 34. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválra, elnyerte a legjobban animált attrakció díját az Arizonai Underground Filmfesztiválon, és beválogatták az idei Frekvencia Filmfesztiválra, San Diegóba. Anélkül, hogy ezeket negligálni akarnám, felőlem akár az Oscarra is nominálhatták volna, én akkor is úgy éreztem magam, mint a híres filmrendező, akitől megkérdezték: hogyan tetszett ez és ez a film? Mire ő azt felelte: este 8-kor kezdődött a vetítés. Éjfélkor az órámra néztem, és láttam, hogy negyed 9 van.