Ozon legújabb filmjében, (amelyért tavaly a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-díjára jelölték), visszatér a rendező a 8 nő krimijéből ismert szellemes stílusa.
Az alaptörténet Pierre Barillet és Jean-Pierre Grédy (ők a szerzői a nálunk is népszerű: A kaktusz virága című zenés vígjátéknak is) 1980-ban írott színdarabja, amit Ozon bátran modernizált, hogy az emancipálódó francia nőt tehesse meg filmje igazi témájának. Már csak ezért sem szeretem igazán az amerikai sorozatot akaratlanul is eszünkbe idéző Született feleség címet, mert az eredeti ’potiche’ jelentése egyfelől ’nipp’, ’vitrin-dísztárgy’ másfelől a férj, pl. egy politikus árnyékában élő, szinte csak élő dekorációnak tartott nő. Márpedig a rendező azt az öntudatra ébredő nőt kívánta felmutatni, aki képes egy vállalkozást, vagy akár egy országot is önállóan elvezetni.
És bár mind a vezető pozíciójú, mind politikai karriert befutó nők száma emelkedőben van, és az emberek nagy részének gondolkodása erről még napjainkban is konzervatívan maradi, hímsoviniszta, az egész filmnek mégis van valami pici porossága, retró-hangulata.
A történet 1977-ben, egy észak-franciaországi városkában játszódik, ahol a gazdag Robert Pujol (Fabrice Luchini) az esernyőgyárában 300 helybeli munkást foglalkoztat. A gyár eredetileg felesége, Suzanne (Catherine Deneuve) örökségeként esik az ölébe, de míg a nagypapa patriarchális viszonyt ápolt a dolgozóival, Pujol úr még az ésszerű szociális engedményeket is megtagadja tőlük. Pujol minden tekintetben zsarnoki hajlamú tőkés: titkárnőjét, Nadege-t (Karin Viard) szeretőjeként kezeli, a gyár költségvetéséből működteti gépkocsiját és jár bárokba, gyermekei kívánságait is apai szóval söpri le az asztalról, feleségét pedig aranykalitkába zárt lakásdísznek tartja. A forgatókönyv pergő tömörséggel, jól mutatja be ezt a világot.
Az expozíciót követő „robbanás” akkor következik be, mikor a sztrájkba lépett munkások egyrészt túszul ejtik Pujol urat, másrészt – bár hamarosan elengedik – a főnök megroppant egészségi állapota miatt egy ideig helyettesíteni kell őt a vállalat élén, mert neki pihentető kezelést ír elő az orvos.
Ideiglenes megbízottja kénytelen-kelletlen a felesége lesz, aki elsőként a város baloldali polgármesteréhez, Maurice Babin-hez (Gérard Depardieu) fordul közvetítő segítségért. Csakhogy kettejük kapcsolata nem most kezdődött… Anélkül, hogy előre el akarnám mondani az egész szüzsét, a cselekményből kiderül, hogy Suzanne nem vitrintárgy, nyuszisága inkább kompromisszum, valójában talpraesett, hús-vér nő a javából, aki végül mind a gyár élén, mind a politikai éltben meg tudja nyerni az emberek bizalmát, és férje merev, konzervatív nézeteit is képes legyőzni, miközben családjára is messzemenőkig tekintettel van. Az, hogy neki is voltak kilengései, inkább a film franciásan frivol, bájos humorát erősítik, de hogy Suzanne volna a „született feleség”, az azért túlzás.
Catherine Deneuve, így, túl a nyugdíj-korhatáron, picit vastagabb derékkal is csodálatos jelenség. Az 1963-i Cherbourg-i esernyők óta a legszebbek között számon tartott színésznő, aki olyan alkotásokkal bizonyította tehetségét, mint A nap szépe, A Mississippi szirénje, Az utolsó metró, Indokina, 8 nő, hogy csak néhányat említsünk, nem egyszer alkotott valamiféle párt a filmvásznon Depardieu-vel. Itt is végig áthatja kettejük játékát az az egymásra figyelés és a szereppel való tökéletes azonosulás, ami az egyébként jól játszó színésztársak fölébe tudja emelni bármelyikük külön-külön, vagy együttes megjelenését.
Jóllehet vígjátékokban, bohózatokban nem feltétel, hogy a jellemek összetettek legyenek itt a szerzők és főszereplők plasztikussá tudták formálni hőseiket. Suzanne női hiúsága is több forrásból táplálkozik, Babin pedig, miközben határozott vezető, törékeny és sebezhető a magánéletében. Egy-egy olyan pillanat, például, mint amikor rádión hallgatja az őt legyőző nő énekét, beszédesebb sok más megírt jelenetnél. Vagy a hímsoviniszta férj és rossz főnök lassú összeomlása, a tényekkel való szembesülés pillanatai is nagyon jól megjelennek Fabrice Luchini játékában, aki eleinte kissé egysíkúan hozza a zsarnok komikus karakterét, de aztán színeire talál.
Az őket körülvevő világból tetszett Karin Viard titkárnő figurája a maga ugyancsak önmagára ébredésével és finom humorával, de már jóval halványabb Judith Godrèche és Jérémie Renier játéka a két felnőtt Pujol gyerek, Joëlle és Laurent szerepében.
Ozon határozott, jó elképzelésekkel, de színészeit is alkotni engedő rendezéssel igazán szeretni való, bár nem igazán mai filmet hozott össze. A külső és belső helyszínek hitelesek, a miliők megteremtésében fontos szerepet kapnak az adott pillanatokhoz komponált, vagy beillesztett dalok és hangulati zenék, a többféle humor, a társadalomkritika, az önfeledt szórakozás egyaránt megvan benne, a néző tehát elégedett lehet, ráadásul, ha franciául tudó, akkor gyakorolhatja is a nyelv megértését.