Évtizedek óta hallunk, olvasunk az arab–izraeli konfliktusról, a holokauszt-túlélők államalapításáról a második világháború után – és az időről-időre újjáéledő antiszemitizmusról. Ari Shavit, a Haaretz című lap újságírója most olyan remekművel lepte meg olvasóit, amely egyaránt sorolható az ismeretterjesztő könyvek, a tényirodalom kötetei, illetve a szépirodalmi alkotások közé. Sokszoros megvilágításban ismerhetjük meg az olykor hőskölteménynek is beillő lapokon azt az úttörő vállalkozást, ahogyan a cionizmus eszméje iránt fogékony zsidók már a 19–20. század fordulóján fölismerték, hogy a megmaradásért vissza kell térniük az őshazába.
A szerző, aki öt évig írta óriásriportját angol és héber nyelven, nem elsősorban a mai zsidókhoz szól, hanem a laikus és tájékozatlan olvasókhoz világszerte. Ezt a szándékot támasztja alá az az összefogás is, amelynek eredményeképpen a Hazám, az ígéret földje egyszerre jelent meg Tel-Avivban, New Yorkban, Londonban, Rómában, Amszterdamban és Budapesten. (A magyar fordítónak, Bokor Pál külpolitikai újságírónak mindössze két hónapja maradt arra, hogy az átültetéssel a világpremier kitűzött időpontjáig elkészüljön.)
Mitől különleges és sikeres ország Izrael, a Magyarországnál több mint négyszer kisebb állam? Mitől érzi boldognak magát a nyolcmilliónál valamivel kevesebb lakosa? Miként lehetséges, hogy bár körül van véve ellenséges, problémás országokkal, mégis dinamikusan fejlődik, és lakói az állandó fenyegetettség ellenére sem akarnak máshol élni? Ari Shavit igyekszik megvilágítani a paradoxont, próbál eligazítani az izraeli bel- és külpolitika szövevényesen burjánzó problémahalmazában. Azért meséli el hazája történetét, hogy maga is megértse és megértesse: miért oly’ törékeny Izrael léte. Sajátos tényfeltárása arra is választ keres: hogyan történhetett, hogy az itt élő nép a „kétségek nemzetévé lett”?
Izraeli születésű, mélyen hazaszerető szerző tollából igencsak meghökkentő, hogy az okok között a mára már kiüresedett cionizmust jelöli meg. Azt a gondolatot, amely Shavit olvasatában mégiscsak a „zsidó gyarmatosítást” készítette elő. Mély empátiával ír arról, hogy honfoglaló ősei (a magyar–zsidó Herzl Tivadar tanítványai) nem lakatlan területre érkeztek. Palesztinában a 20. század elején még tizedannyi zsidó élt, mint arab. S előbbiek száma még a negyvenes években sem haladta meg az iszlám hitűekét.
Az ígéret földjének krónikása szenvedélyes békeharcos, a megszállás elkötelezett ellenzője. Már a nyolcvanas években tiltakozott az ellen, hogy zsidó településeket létesítsenek a megszállt palesztin területeken. A kilencvenes években támogatta a kezdeményezést, hogy hozzák létre a palesztin államot, majd később síkraszállt a Gázai övezetből való kivonulás mellett.
Ari Shavit maga is szolgált katonaként, és nem rejti véka alá, hogy az izraeli védelmi erők olykor „piszkos munkát” végeztek. Mint ahogyan piszkos munkának tartja azt az eljárást, ahogyan az 1948-ban kirobbant háborút a frissen megalakult zsidó állam etnikai tisztogatásra használta fel. Katonái mindent megtettek azért, hogy palesztinok tömegei hagyják el otthonaikat, falvaikat, ahová később az Európából áttelepülő zsidók költöztek, illetve később a földdé tették egyenlővé ezeket a településeket. Részben ugyanolyan pogromok voltak ezek, mint amilyeneket maguknak a zsidóknak kellett elszenvedniük – ismeri el Shavit. A megszállás „részévé vált az életemnek, amelyet izraeliként élek. Noha ellenzem a megszállást, én is felelős vagyok érte” – írja.
Példátlan és páratlan ez az elfogulatlanság, mert mindeddig inkább csak az egymásra mutogatás jellemezte az arab–izraeli konfliktust. Érdemes lenne tehát a világ vezetőinek elolvasniuk a tényirodalom csúcsteljesítményének számító kötetet, ha szeretnék enyhíteni a 21. század egyik legsúlyosabb, robbanásveszélyes válságát.
Mint a budapesti könyvbemutatón a kötet fordítója, Bokor Pál elmondta: már megjelenése előtt óriási visszhangot keltett az euroatlanti politikai körökben a „Hazám, az ígéret földje”. Shavit ugyanis a palesztin kérdés egyetlen lehetséges megoldását egyrészt a megszállt területekről való kivonulásban jelölte meg, másrészt állást foglal az iráni atomkapacitás megsemmisítése mellett.
A The New York Times vezércikkben méltatta a modern Izrael történetét feldolgozó művet, amely a recenzens szerint „politikusok számára kötelező olvasmány”. Shavit ajánlásai fontos szempontok lehetnek a nagyhatalmak és Irán közötti tárgyalássorozatok folytatásakor – írja az amerikai lap. Obama amerikai elnöknek és Netanyahu izraeli kormányfőnek tehát okvetlenül el kell olvasnia a kötetet, amely most „éppen kapóra jön”, mert Washington két tárgyalássorozatban is érdekelt: az egyik Izrael és a palesztinok között, a másik a világhatalmak és Irán között folyik – írja Tom Friedman, a cikkíró.
Az Izrael-történet szerzője egyébként övő áprilisban Budapestre látogat, és a könyvfesztiválon dedikálja könyvét.