Különös ember a karikaturista. Ránéz valakire vagy valamire, és mindjárt olyannak látja, amilyennek az a másik nem biztos, hogy látni szeretné magát, de amilyen képéről a többiek azonnal felismerik: igen, ez aztán ő! S a dolgokról, eseményekről, hogy „igen, sajnos ez nagyon is így van”. Mert a karikaturista röntgenlátással rendelkezik: átlát a dolgokon, bárhogy próbálják is megvezetni. A karikaturista nevet a hibákon, fonákságokon, torzulásokon, nevetése gunyoros, cinikus, epés, mégis tudja, hogy rajzaival mikor öl és mikor gyógyít. A karikaturista metaforákban ábrázol: lerajzol valamit, ami mögött egész más a lényeg, s míg az első síkon derülünk, ezen a mögöttesen el kell gondolkoznunk, mert a karikaturista felhívta rá a figyelmünket, vagy kimondta helyettünk is, amit mi is régen gondoltunk.
A jó karikaturistát a kaján közönség mindig szereti, akit viszont eltalál, általában csak udvarias, kényszerű mosoly mögött kívánja a pokolba művészi leleplezőjét, akit viszont ez nemigen zavar, inkább igazolásként éli meg sikerét. És rajzol tovább. Rajzol, mert mi mást tehetne? – ez a hivatása, ehhez ért, ebből kell eltartania a családját.
Jómagam az 1970-es években figyeltem fel a Dluho szignójú karikatúrákra a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin, a Füles hasábjain, pedig akkoriban ragyogó karikaturista gárda működött nem csupán a Ludas Matyi szerkesztőségében, de szinte valamennyi napi- és hetilapnál, magazinnál. Balázs-Piri Balázs, Dallos Jenő, Kaján Tibor, Kallus László, Rózsahegyi György, Szepes Béla, Szűr-Szabó József, Toncz Tibor, Várnai György, Vasvári Anna – hogy csak néhányat említsek azok közül, akik hirtelen eszembe jutnak. És ebben a rangos névsorban tudott magának nevet szerezni a Luzsicza Lajos-tanítvány Dluhopolszky László, mert volt jól felismerhető, egyéni stílusa, és volt társadalmi töltése annak, amit lerajzolt. És ezek nem „egyszer használatos” grafikák, hanem kiállításokon, albumokban is megmutatásra érdemes művekké sikeredtek.
Hogy közben publikált a Pardon című (akkor) nyugatnémet magazinban és részt vett nemzetközi karikatúra-fesztiválokon is, hogy az idők során rajzai megjelentek a Képes Sportban, a Rakéta Regényújságban, a Népszavában – és csak most tudtam, meg, elvégre nem olvas mindent az ember –,1987-ben még a Witty World című amerikai karikatúra-szaklap tudósítója is lett. 1989-ben a Szabad Száj című vicclap képszerkesztője volt.
A tény, hogy Dluho a rendszerváltás után az akkor még létezett Ludas Matyi főszerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese, művészeti szerkesztője, miközben a Darázs című lapot is szerkesztette és rendszeresen foglalkoztatta az Esti Hírlap és a Napi Magyarország, csak azt mutatja, hogy akkorian még közöltek karikatúrákat a lapok. De aztán – érthetetlen okokból egyre kevesebb lett a műfaj ázsiója, egyre kevesebb lap tartott igényt a karikatúrarajzoló művészek munkáira.
Talán mert a politikusok és hírességek anélkül is kiröhögtetik magukat, a bugyikba is beleskelődő lesifotósok pedig a konkrét kép eszközeivel leplezik le nevetséges pillanataikat. Az meg kinek kell, hogy valaki elméretezett fülekkel, orral tartson eléjük szeretettel készült torzított portréábrázolásokat?
Dluhopolszky László, miután 1987-ben elnyerte a tokiói karikatúra-rajzfesztivál Excellence díjét, 1993-bana Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjat, 1999-ben pedig a Szent László Akadémia különdíját, megrázta magát, és ebben a karikatúra-vákuumban kitalálta, hogy esküvőkön, partikon, rendezvényeken mutatja meg magát a közönségnek. Biztos kézzel vezetett ceruzája mellé felújította a franciáktól eredeztethető sziluett műfaját, ami azt jelenti, hogy fekete papírból, ollóval, pár pillanat alatt kikanyarítja az illető árnyképét, amelyet, mint egyedi alkotást, speciális emlékül fel lehet tenni a falra, vagy be lehet tenni egy albumba is. A történelemben nem első eset, hogy egy művésznek magának kell megkeresnie megrendelőit, foglalkoztatóit.
Most ebből él, de azért azok a remekbe szabott környezetvédelmi, társadalompolitikai karikatúrák és rajzolt viccek, melyekkel 40 év alatt saját arcot és nevet szerzett magának, még ott vannak a fejében és a kezében, s ha valamely lap igényt tartana rá, hát nem mondana nemet ez a ma is ifjú hatvanas. Vagy talán neki is meg kell várnia, amíg a mai társadalom ráébred arra, hogy az ifjúság múló állapot, és hogy a 40, 50, 60 év fölötti korosztályokban mekkora tudás és alkotókedv feszül még, nem egyszer kihasználatlanul?…
Kedves Dluho, köszöntünk a ’60-asok táborában, és kívánunk még sok jó alkotói évet papírral, ceruzával, ollóval, de legfőképpen friss szemmel és huncut elmével!
