A hazai nemzeti és etnikai kisebbségek életmódját, társadalmi körülményeit és kulturális szokásait minden korszak másképp ítélte meg. Akikről itt szó van, hasznos munkát végeztek, amivel nőtt az önbecsülésük, de akiket kiszolgáltak, megvetéssel kezelték a sokszor évekig otthonuktól távol élő vándoriparosokat. Utóbbiak az agrárszegénységből érkeztek, alárendelt szerepük továbbra is megmaradt, mivel a megrendelők igényeinek kellett megfelelniük. A vándoriparosok között is rétegződés alakult ki a sikerességük alapján.
A 18–19. században, a kiegyezés előtt, az ipar és az árutermelés hiánya miatt szükség volt a vándoriparosok olcsó, helyben készített munkáira, termelő vagy szolgáltató tevékenységére. Lehettek közöttük házalók, mutatványosok, bádogosok, drótostótok, üstfoltozók, seprűkészítők, ablakosok, egyebek. Életformájuk alapján is besorolhatók: telep- és lakóhellyel rendelkezők vagy családjuk nélkül vándorlók (köszörűsök, esernyőjavítók, kéményseprők, gyékény- és kosárkötők, felvásárlók); időszakosan vándorlók, akiknek volt állandó lakóhelyük; állandó lakóhellyel nem rendelkező, családjukkal vándorlók (elsősorban cigány teknővájók, üstösök, téglavetők). A letelepedett cigányok vezetője, a vajda „menedzselte” a helyi kézműveseket. Az iparosok általában mezőgazdasági termékekre váltották a munkáikat, csak jóval később fizették meg őket pénzzel.
A Néprajzi Múzeum kiállításán régi fotók, olajfestmények, filmek a tablókon olvasható gazdaságtörténeti folyamatokkal együtt mutatják be a mesterségeket. Neuhauser Ferenc 1919-ben készült festményén egy erdélyi szász városka vására elevenedik meg, amely jól ábrázolja a vevőket és az eladókat a portékáikkal együtt. Több képet festett Kunffy Lajos, Fenyvesi József, Barabás Miklós (1848) és Csók István az ipart űző cigányok életéről.
Külön terem foglalkozik a sikeres szlovák drótostótokkal, amit a szlovák nemzeti mozgalom a nemzeti identitás részévé avatott. A zsolnai múzeum anyagából csodálatos alkotások érkeztek ide, művészi munkák: drótból bababútor, állat- és emberszobrok, egér- és patkánycsapdák, valamint az Oroszországban legkeresettebb madárkalitkák. Igazi sikertörténet az övék. A drótosok ügyesen megfoltozták a festett kerámiatányérokat, butykosokat, majd drót védőhálóval látták el a tárgyakat. Az 1950-es években még hallatszott anagy pestibérházakban a drótostót vagy az üveges tót kiáltása. Innen származik a mondás: „Úgy hiányzott neki, mint üveges tótnak a hanyatt esés”. Az üveges ugyanis a hátára kötözött hatalmas faládában cipelte az ablaküvegeket. A többi vándoriparos szintén faládákban hurcolta magával a szerszámait és az alapanyagokat.
Kihalt mesterségeket is tanulmányozhatunk a kiállításon, mint: vándorfényképész, tollas zsidó, borbély, rongyszedő, rézműves, miskároló (állatokat ivartalanító mester), rézműves, lakatos, madzagszövő, meszelő- és seprűkötő, kolompokat készítő kolompár.
Fantasztikusak az üstösök 200 literes lekvárfőző edényei, a megfoltozott üstök, a teknőkészítők gyönyörű fakanalai, kisebb-nagyobb teknői, csónakjai, amelyeket egyetlen fatörzsből vájtak ki egy éles szerszámmal, a kapaccsal.
Szuhay Péter kurátor beszélt a vándoriparosság átalakulásáról a jelenkori kultúrában. A vándoriparosok jobbára eltűntek a városi és a falusi utcákról, bár olykor egy-egy köszörűssel, ernyőjavítóval vagy szódással még találkozhatunk. A vándoriparosság átalakult, helyettük léptek fel a vándorkereskedők – széles kínálattal. Utcákon, piacokon feltűnnek az ágyneműt, nadrágszíjat, zoknit, esernyőt, kerámiát, kézimunkát vagy késkészletet árusítók. Többnyire a szomszéd országokból érkeznek, esetleg munkanélküli szegények. Náluk kapható idény szerint levendula, medvehagyma, szárított virág vagy a kiskertből való zöldség, gyümölcs, dióbél, petrezselyem, kapor, lekvár.
A terjedelmes tárlat mindenkinek szól. Érdemes megismerni ennek a kultúrának egy-egy szeletét is.
