Becky Fuller (Rachel McAdams) egy kis, vidéki tévécsatorna ifjú és csinos gyártásvezetője egyik napról a másikra állástalanná lesz. (Ismerjük, tanuljuk mi is a szituációt.) Nekiáll munkát keresni, és szinte mindenhonnan lepattan, 
ami nem csoda, hiszen afféle igyekvően csetlő-botló figura, akinek be nem áll a szája, ráadásul valami hipermozgásos kényszertől hajtva forgatja a fejét, a szemeit, állandóan gesztikulál, és nem veszi észre magát. Szóval az embernek (nekem legalább is) az idegeire megy ez az idegesítő túlpörgetetten önmegvalósító, ám szakmailag megalapozatlan karakter, amelyből nálunk is egyre több van.

Azért, hogy a filmből mégis legyen valami, hősnőnket végül alkalmazzák főgyártásvezetőnek egy New York-i országos tévéállomás hajnali vegyes műsorában, a csekély nézettségű Pirkadat élére, amely felszínes blokkocskákból (hírek, időjárás, főzőcske, sztárpletykák, erőltetett jópofizások stb.) áll össze meglehetős nagy bolondokháza közepette, de amely sorra fogyasztja el a producereket. Becky első ténykedése, hogy kirúgja az egészbe belefáradt férfi műsorvezetőt, aminek következtében kénytelen a másik műsorvezető, Colleen Peck (Diana Keaton) mellé egy férfit szerezni a műsorba. Meg is találja az erre legalkalmatlanabb szereplőt: a nagyhírű Mike Pomeroy hírolvasó, vezető kommentátort (Harrison Ford), aki bár vérbeli profi, tele van a hócipője ezzel az egész értéktelen, felszínes televíziózással, ami egyre inkább elterjed (nálunk is), ezért mogorva, zsémbes, tesz az egészre. Munkatársi körökben az a híre, hogy a világ harmadik legkibírhatatlanabb embere. Becky ezt először Adam Bennett producertől (Patrik Wilson) hallja, akivel a film közben szerelmi kapcsolatba is kerül, majd maga is meggyőződhet róla, egyébként az egész film arról szól, hogy a hajnali műsor nézettségének feltornászása végett Becky hogyan találja fel a kanálban a mélyedést, és hogyan görcsöl zseniális újításnak tartott, ostobácska ötleteivel a nézők kegyeiért. 

Miközben az ember nevet a poénokon és a ragyogó színészi játékon, egyre inkább felkúszik agyába a jeges rémület: mi itt most a saját média-elhülyítésünknek a történetét látjuk, ahol csupán egyetlen egy számít: a nézettségi statisztika. És miközben a vásznon pereg a történet, az agyban megindul egy másik film arról, hogy a kereskedelmi csapdákba kényszerített televíziózásunk miként veszítette el az esti jó filmeket, színdarabokat, nívós kül- és belpolitikai elemző riportműsorokat, hogy helyettük ostoba szappanoperákat, valóságshow-kat, kérészéletű celebek által moderált bulvár pletykaműsorokat stb. nézessenek egy szellemileg egyre manipulálhatóbb néptömeggel. 

A nemzeti elhülyítés, gondolkodásmentes zombivá süllyesztés érhető tetten ebben a hollywoodi történetben, ha az 
ember ráérez a lényegére. Egyre inkább Mike Pomeroynak drukkolok, aki boszniai tudósításokkal, korrupt politikusok 
kérdőre vonásával írta be magát a televíziózásba és a nézők szívébe, hogy nehogy megadja magát, és akinek csupán az a rokonszenves a lány viselkedésében, hogy makacs rámenősséggel megy a maga útján. Csak sajnos a film Becky Fuller mennybemenetelének históriája, így tehát Mike-nak kell a végén megadnia magát. Jól értesültséggel és egy trükkel becsempészi a műsorba egy korrupt politikus letartóztatásának riportját, amitől a nézettség azonnal 
felszökik. (Kissé giccses, mesebeli fordulat!) Beckyre ettől felfigyel egy még nagyobb tévétársaság és meghívja a fő 
műsora élére (folytatódik a néző hülyítése), de ezzel a lánynak feladják a művi labdát: elfogadja-e a kecsegtető 
ajánlatot és hagyja összeroskadni a hajnali műsort és stábját, vagy térjen-e vissza hozzájuk, és új hírnevével segítse őket? Ekkorra már Mike is a műsor megmentésére siet, és ezért kötényt kötve maga is beszáll a főzőcskézésbe. 

Filmbeli győzelem, de adtunk az értékes televíziózásnak egy gyomorütést. A karriersztorikon szocializálódott néző 
kielégül a happy endingtől, a magamfajta pedig kiütéssel vereséget szenved: az értéktelen ismét legyőzte az 
értékesebbet. 

A másik, ami ebben a filmben dermesztő, az az amerikai világban kötelező „happy feeling”. Az erőltetett jókedv és 
optimizmus. Becky csak akkor lehet őszinte, ha egymaga van, mert mindenki mással szemben arcára húznia a hazug 
mosolyt, lelkesedést, kötelező boldog érzést. A bemondók is egymást marják, de mikor a piros lámpa kigyúl, arcukra 
kiül a bárgyú vigyor, elhangzanak az infantilis évődések és jópofizások, és az ezekben megbúvó rivalizálásos 
üzengetések is csak a beavatottaknak mondanak valamit. A szerencsétlen időjárás-kommentátor kénytelen tűrni, 
hogy méltatlan szituációkba hozzák, de az arcáról nem fagyhat le a művigyor, ha az állását meg akarja tartani. Ez a 
magatartás is egyre jobban tért hódít nálunk, „dicséretére” a hamburger-coca cola-cheese „korszerűségnek”. Ezt 
akartuk? Megkaptuk!

Nem hiszem, hogy a film alkotóinak – Aline Brosh McKenna forgatókönyvíró, Roger Michell rendező, J. J. Abrams 
producer – szándékukban állt volna kritikai történetet elmondani, de számomra, mint említettem, jóval több ez a 
moziélmény, mint szirupos karriertörténet a média világából. Realista horror a mai magyar médiavalóságból, ahol a 
Mammont úgy hívják: nézettségi mutató, mert ez határozza meg a hirdetők számát, és némi magyarázat arra, miért 
szeretem egyre kevésbé imádott hivatásomat, az újságírást.

Amiért még érdemes megnézni ezt a filmet, az a ragyogó színészi játék. Az akciófilmekbe kissé bemerevedett 
Harrison Ford végre méltó színészi feladatot kapott, ahol a jellemábrázolás magasiskoláját mutatja be. Van egy 
jelenete, mikor egy padon ülve végre megnyílik a lánynak, s miközben magával is szembe kell néznie, zavart 
idegesen egy szivarral játszik. Ez a jobb kéz játék, a tekintet és az elmondottak mindent elmondanak Mike-ról, ami 
magyarázat a magatartására. Műsorvezető társát, az egykori szépségkirálynőt egy élő színészlegenda, Diana Keaton alakítja ugyancsak ragyogóan felépített karakterrel. Méltó „vetélytársai” egymásnak a vásznon. Rachel McAdams számomra nem ismert színész, de tökéletesen hozza a figurát, már-már megszeretem általa ezt a nőszemélyt. Jó humorral ügyetlenkedik, belülről formálja ezt a csinosságának ellentmondó munka–robot antinőt, kitűnő színész ő is.

Mindent egybevetve érdemes megnézni ezt a filmet, amely sokaknak jó szórakozás, de talán érdemes elgondolkodni 
azon is, vajon jó irányba haladnak-e a dolgok, ha a szabadságnak kitárt kapun a szél minden olyasmit is besodor 
életünkbe, amire nem biztos, hogy szükségünk van, mert globalizálva elszegényíti, elszürkíti a mi európai, s azon 
belül magyar értékeinket is. De hát a világ efelé halad, és szél ellen ugyebár nem szerencsés – piskótát dobálni…
De ez már nem is csupán egy filmkritika feladata.

A Paramount filmjét az UIP-Duna Film forgalmazza.