Aki emlékszik A százéves emberre, aki kimászott az ablakon és eltűnt, annak nyert ügye van, mert már tudja, miféle humorra számíthat Jonas Jonasson nemrég megjelent könyvében. Az 1961-ben született jeles svéd újságíró, kommunikációs tanácsadó és televíziós producer kétségtelenül hazája kortárs irodalmának emblematikus figurájává nőtte ki magát.
Mert nemcsak a skandináv krimik különlegesek, hanem a svéd humor is, ami először is önironikus: senki nem tudja úgy kifigurázni a svédek különös szokásait, mint saját maguk, másodszor is abszurd, harmadszor pedig, leginkább az angol humorhoz hasonlít, de ez nem árt neki. Az Édes a Bosszú Részvénytársaság borítóján olvasható Már megint az év legviccesebb könyve!, mint alcím, tehát főleg azoknak szól, akik otthon érzik magukat ebben a környezetben.
Az Édes A Bosszú Részvénytársaság című könyv alapszüzséje, hogy egy fiatal fehér nő és egy fekete fiú a cégtulajdonos segítségével szeretne bosszút állni az életüket tönkre tevő, őket becsapó, nőgyűlölő neonáci – ilyen is van arrafelé – műkereskedőn. Fontos szereplő még egy afrikai javasember – ritkán használt szó ez minálunk, inkább a javasasszony járja – továbbá Irma Stern, a világhírű dél-afrikai festőművésznő, és egy nyugdíjazás előtt álló rendőrnyomozó.
Azon nem lepődik meg senki, hogy egy maszáj harcos élénk színű lebernyegben, szandálban jelenik meg a zord télben Stockholm utcáin, elvégre az ott élők számottevő része külföldi. A butik eladónője azon már elgondolkodik, hogy illik-e a zokni a szandálhoz – elvégre hol a divattudatosság? –, de aztán a The Wall Street Journalra hivatkozik, amely nemrégiben felvetette a kérdést, hogyan lehetne mégis ezt a párosítást esztétikai szempontból elfogadhatóvá tenni. A lap hatására a maga részéről egy borvörös zoknit javasolna a fekete Birkenstock szandálhoz… Ole belemegy, nem akar szégyenkezni, főleg hogy az eladónő szerint az említett Journal úr sem kifogásolja…
Ole Mbatian, a kenyai javasember, amikor repülőre ül, hogy elutazzék a svéd fővárosba, mindenen meglepődik, és ez nem csoda. Amikor el akarják venni tőle a reptéren a hajítófáját, mert a biztonsági őr szerint veszélyes – ő rákérdez: ha nem lenne az, miért lenne nálam? Otthonában, egy kis faluban, a tehén a legfontosabb fizetőeszköz, nem egy csipogó kis kártya. És milyen érdekes dolog a mozgólépcső… Ha hazaér, bevezetteti, kár, hogy a faluban a törzsfőnök nem engedélyezi a villany használatát.
Amikor elmegy a svéd követségre, a recepciós megkérdezi, kivel akar találkozni Svédországban és hol fog lakni. No meg, láthatná-e a repülőjegyét, kivált a visszaútra szólót. Ole megjegyzi, ő javasember, nem orákulum, ki tudná megmondani, kivel hozza össze a sors legközelebb. Hogy a repüléshez jegyre van szüksége, azt se tudta eddig…
Egyazon korban, teljesen eltérő kultúrák találkozása mindig vicces helyzeteket teremt, de amik igazán szellemesek a könyvben, azok a svédeket szurkáló részletek, hasonlatok, szituációk. Hogy képes legyen két ember ölre menni azon, ki, hova állítja a maga kukáját. Végül ezért hozza létre Hugo a részvénytársaságot, ezernél többféle ötleten gondolkodva, hogyan ártson a szomszédnak. Például borókasövényt telepít a telekhatárra, ezzel csak az a baj, hogy húsz év múlva nő meg a boróka, igaz, akkor viszont az árnyéka beborítja a szomszéd kertjét, vagy ötszáz évig…
Hogy az emblematikusan svéd Kalles kaviárkrém valójában miből készül. Hogy mennyire szent és sérthetetlen menü a húsgombóc krumplipürével és milyen fontos szerepet játszik a történetben az áfonyalekvár… A svéd márkák és üzletek nevének használata önmagában vicces, főleg azok számára, akik már jártak vagy éltek a messze Északon, és tudják, mi az a Bukowski aukciós ház, vagy, hogy Stockholmban a Lidingön lakni, annyi, mintha itt a Rózsadombon lenne egy villánk. (Bár nálunk mintha kissé lefele tendálna Rózsadomb népszerűsége).
Azért megkapják a magukét más nemzetek is.
Hugo, a nagyon sikeres kreatív reklámszakember, úgy dönt, leányvállalatokat alapít Európában. Elsőként Londonban. „Az angol embernél senki nem tudja jobban ellenségnek tekinteni a másik embert – szinte semmiért. Például mert nem ő következik a darts-táblánál a pubban. Vagy mert nem annak a futballcsapatnak szurkol, mint ő, függetlenül a csapat teljesítményéről. Két brit még arra a kérdésre sem tud azonos választ adni, hogy hazájuk Európához tartozik-e vagy sem.
Utána Berlinben. A németek sok mindenben hasonlítanak a svédekre. Rend a lelke mindennek, pontosan kell érkezni mindenhova, a szabályokat meg kell tartani… Ha valaki rálép a másik lábára, számíthat rá, hogy következményei lesznek. Ez így van már időtlen idők óta. Jancsi és Juliska is keményen visszavágott a rajtuk esett sérelemért. …
Nagy-Britannia és Németország után Franciaország következnék. Nem ígérkezik ugyan különösebben kifizetődő beruházásnak, a franciák maguktól is nagyon jók a bosszúállásban, főként csoportosan. De Párizsnak jó csengése van. Ha valami nincs Párizsban, az nincs.”
Ha már a különböző kultúrákat említettük, szóljunk valamit a hasonlóságról is.
„A dühös ember megvette a képeimet, ez igaz. Üzlet az üzlet. De elvenni valamit, ami nem a tiéd… Tudod, mi maszájok, minek nevezzük ezt?
Minek? – kérdezte Hugo.
Lopásnak.”
Ebből az utolsó pár sorból bizton ráérezhet az olvasó, hogy mire számíthat. Sok vicces jelenet vonatkozik a svédek italfogyasztási szokásaira is – megjegyzem, mi magyarok semmivel sem fogyasztunk kevesebbet.
A nagyszerű fordítás Kúnos László munkája, a könyvet az Athenaeum gondozta.