A nyomorultak (Les Miserables) a világirodalom egyik legnagyobb romantikus társadalmi regénye. Victor Hugo közel két évtizeden át írta, és első kiadásában, a XVIII. század közepén részenként jelentek meg a kötetei. Népszerűségére jellemző, hogy a sok kiadást megért művet a megfilmesítés többször is elérte; főhősét, Jean Valjean egykori gályarabot többek között Harry Baur, Jean Gabin, Gastone Moschin, Jean-Paul Belmondo, Gérard Depardieu és Liam Neeson is megformálta már.
A musical története 1978-ban kezdődött, amikor Alain Boublil francia librettista, és Claude-Michel Schönberg zeneszerző nekilátott, hogy zenés színpadi változattá dolgozza át Victor Hugo klasszikus regényét. A többször módosított színpadi produkciót eddig 42 országban, 21 nyelven, több mint 60 millióan látták, és 28 éve folyamatos kasszasiker. Nálunk a Vígszínház indította el a népszerűség útján Vikidál Gyulával a főszerepben, de Valjean-t játszotta már Egyházi Géza és Feke Pál is.
Ami a filmet illeti, a darab jogaival rendelkező Cameron Mackintosh, az angol szöveget jegyző Herbert Kretzmer és persze az eredeti szerzők is kezdettől fogva jelen voltak a film létrehozásában. A forgatókönyv megírására a kétszeres Oscar-jelölt William Nicholsont (Gladiátor, Árnyékország, Erzsébet: Az Aranykor) kérték fel, aki a musical cselekményszálait azzal erősítette meg, hogy több ponton is visszanyúlt az eredeti regényhez, és a zene megzavarása nélkül becsempészte azt a filmbe, bizonyos hézagokat kitöltendő.
Tom Hooper aki A király beszéde című filmjével 2011-ben elnyerte az Oscar-díjat, maga jelentkezett a feladatra, mert izgatta annak érzelmi világa. Ő úgy formálta az anyagot, hogy a musical szelleme szerint prózai részek ne legyenek benne, a szereplők végig dalokban kommunikáljanak egymással. Megkérték hát a musical alkotóit, hogy szálljanak be a forgatókönyvírásba, és Nicholson prózai dialógusai alapján írjanak új dalszövegeket, alakítsák át a musical szerkezetét, sőt szerezzenek egy teljesen új dalt is; ez lett a Hugh Jackman által énekelt „Suddenly”. Ráadásul azt vette a fejébe, hogy teljesen élőben veszi fel az egészet, nem playback tátogással. Ezek után már csak olyan sztárokat kellett keresni, akik jó színészek, jól énekelnek, és vállalják mindezt. Ezek az előzményei ennek a ragyogóan megvalósult produkciónak.
A film sokkal több aprólékos játékot igényel, mint egy szerep eléneklése a színpadon, különösen úgy, hogy a rendező és operatőre, Danny Cohena nagykülső és belső monológokat előszeretettel veszi fel nagyközelikben, premier plánban, ahol a színész arcán látni a gondolat megfogalmazódását is, amit majd szavakba önt. Ezért is fontos, hogy az ének is a játékkal együtt jelen idejű legyen a felvételkor. Jean Valjean vívódásai önnön lelkével, ahogy a világgyűlölő, megkeseredett fegyenc folyamatosan jót cselekvő istenfélő polgárrá válik, a rigorózus bűnüldöző, Javet felügyelő önmeghasonlásai, mikor nem tudja mire vélni az általa hitt értékrend megborulását, Fantine érzelmi talajt-vesztettsége, ahogy az élet széttöri a tiszta anyai álmait mind, mind ott vannak a szemekben és az arcokon, melyeket a kamera sokszorosára nagyít a vásznon. Emellé pedig egy roppant igényes zenei anyagot kell hitelesen előadni, saját énekhangon.
Mackintosh és Hooper a szereplőgárda minden tagját, a legnagyobb sztárokat is meghallgatás során választotta ki, és az eredmény őket is meglepte. A Tony- és Emmy-díjas Hugh Jackman (Jean Valjean), aki már régóta szeretett volna filmmusicalben játszani, dalokkal szinte mélyebb érzelmeket képes kifejezni, mint dialógus útján. Játékával nagyon szép ívet épít fel, ahogy a fél-állati fegyenc a világgal és önmagával folytatott húsz éven át kísért küzdelmei során egyre kulturáltabbá, tisztább tekintetűvé válik, míg végül kiérdemli az isteni ítélet halálba magasztosulását. Az akciósztárként ismert színész itt a fizikai megterhelések mellett a lelki, érzelmi erőfeszítéseket is hitelesen játssza el. A gályarab jelentekhez lefogyott, torzonborz szakállat növesztett, aztán bebizonyította, hogy ha egy igényes szerep úgy kívánja, nem csak a figuráját, de művészi kifejező eszközeit is mozgósítani tudja.
Az Oscar-díjas Russell Crowe ugyan bizonyított már intellektuális szerepekben is, de azt kevesebben tudják, hogy pályája musical színpadon indult. A szerepre ő is nagyon felkészült, hiszen Javert erkölcsi motivációit hitelessé kellett tegye. Javert nem élből gonosz, hanem a bűnüldözést és rendet hivatásnak tekintő tiszt, akinek értékrendjébe nem fért bele, hogy tévedhet az ember megítélésében, és úgy érzi, hogy ezért, következetesen, végül önmagát is meg kell büntetnie.
Anne Hathaway gyermekkora óta játszott a musical különféle színpadi előadásaiban, még Fantine szerepét is megkapta, mondhatni ezen a darabon „nőtt fel”. Pontosan ismeri tehát a szegény munkáslány tragédiáját, akit teherbe ejtettek, majd elhagytak, kénytelen a gyermekét másokra bízni, akik ezt kihasználva egyre több pénzt követelnek tőle, és mikor őt kidobják a gyárból, előbb a haját és jó fogait kell eladnia, majd a maga testét is, mígnem megbetegszik és meghal. Ha nincs ott utolsó perceiben „Madeleine polgármester”, hogy megmentse a kislányát, még reménye sem maradna, hogy gyermekének sorsa jobbra fordulhat. Ezért is szép az a filmes párhuzam, hogy a haldokló Valjean lelkét, mintegy Isten küldte angyal, éppen ő segíti majd át a végső megnyugvásba. Ennek a szenvedéssel teli lírának hatalmas érzelmi töltést ad a színésznő, aki ugyancsak 14 kilót fogyott, éhezett, és még a saját haját is engedte levágatni a kamerák előtt a szerep kedvéért.
Leányát, Cosette-et a rendező a Mamma mia! filmmusicalben megismert Amanda Seyfriedre bízta, aki ugyancsak játszotta már Cosette-et amatőr keretek között. (A gyermek Cosette szerepét a filmben Isabelle Allen kapta, aki szintén telitalálat.). Cosette Jean Valjean számára a megváltás ígérete, hiszen a férfi általa gyakorolhatja mindazt a jót, amit felemeli őt. Ugyanakkor a hála és engedelmesség mellett a feltámadó, majd beteljesülő szerelem egyetlen képviselője is ő ebben a darabban, amit nem lehet passzív szerepnek gondolni.
A nyomorultak negatív oldalát a Thénardier házaspár képviseli. A regényből tudjuk, hogy Napóleon egykori katonája állítólag megmentett, de lehet, hogy éppen kifosztott egy magas rangú tisztet, de ez a szál kimaradt a filmből, s csak egy egyenruha jelzi a fogadós „hősi múltját”. A társadalmi egyenlőtlenséget jelzi, hogy míg Jean Valjean egyetlen kenyérlopásért 19 év után is csak „különösen veszélyes” minősítéssel szabadul feltételesen, ez az ízig-vérig romlott pár, akik mindenkit meglopnak, kihasználnak és még kegyetlenek is a rájuk bízott kislánnyal, mindenből büntetlenül tudnak kikeveredni. A musical zenéje és Hooper színészvezetése valamiféle furcsa clown jelleget is ad ennek a két szerepnek, ellensúlyozandó a nagyérzelmekbe való belefeledkezést. Schönberg amúgy áradó dallamait itt pattogós, karakteres, vidáman ritmusos jelleg váltja fel, amelyre a zseniális Sacha Baron Cohen és feleségeként Helena Bonham Carter komédiáznak. Tulajdonképpen ők is végigkísérik Valjean életét, ha nem is akkora súllyal, mint Javert, de a történetet mindig tovább viszi az ő jelenlétük is. Az, hogy Baron Cohen minden szerepében megtalálja a humoros karaktert nem újdonság, de hogy Bonham Carter, az egykori Ophélia is ilyen jó komédiás, nem gondoltam. Ez is a rendező kiváló szereposztó érzékét bizonyítja. A Thenardier család gyerekei mások, mint szüleik. Samantha Barks Éponineként szenvedélyesen és hitelesen ábrázolja a lány viszonzatlan, boldog-fájdalmas szerelmét Marius iránt, míg Gavroche szerepében Daniel Huttlestone ismét az angolszász gyermekszínész-képzés magas színvonalát bizonyítja. Ez is a film többlete, hogy itt tökéletes gyerekszereplőket tudnak kiállítani (ennek legszebb példája az Oliver filmmusical ragyogó kölyökbandája), szemben a színházzal, ahol rendszerint vagy hamiskás amatőr gyerekekkel, vagy alacsony termetű, nagy fenekű színésznőkkel és szőrösödő huszonévesekkel oldják meg gyermekszerepeket. Gavroche az a kis utcagyerek, gamin, aki szinte játékként fogva fel a dolgot áldozza életét a szabadságért a barikádon.
A regény és a musical második részében, Cosette felnőtté válásával és az 1832-es párizsi forradalommal ugyanis új szereplők és új hangsúlyok jelennek meg, amelyek egy időre háttérbe tolják eredeti főszereplőinket, a történések fontos epizódistáivá téve meg őket. Hugo számára, aki amúgy is szeret regényeiben elkalandozni valaminek a bemutatásáért, nagyon fontos volt ennek a társadalmi állapotnak a tarthatatlanságát és a nép hősiességét ábrázolni, a musical szerzők pedig boldogan csapnak rá a kiszélesíthető tabló és a forradalmi pátosz felmutatásának lehetőségére. Ebben a regényrészben a nemesi szüleitől eltávolodó fiatal Marius Pontmercy szabadság-szerelem érzelmei kapnak fontos hangsúlyt, amit a kevésbé ismert Eddie Redmayne játszik el, egy picit vértelenül. Mellette a forradalmár Enjorlas alakjában Aaron Tveit maradt még emlékezetes.
Zenés színpadi műről lévén szó, nem hagyhatjuk említés nélkül a francia Claude-Michel Schönberg zeneszerzői és hangszerelői kvalitásait sem. Az angolszász musical-hegemónia világába betörni nem kis teljesítmény, nem is sokaknak sikerült. Schönberg a mű megformálása során sokat tanult a tapasztalatokból, és kész volt egyre tökéletesebbre csiszolnia ezt a zenei ékkövet, amely szinte operai igénnyel dolgozza fel a témát, ugyanakkor megtanulta, hogyan lehet néhány áradó dallam búvópatakként fel-feltűnő motívumaival a néző fülébe csempészni a slágereket. Az „I Dreamed a Dream”, vagy a „One Day More” motívumai és variánsai különböző szereplők ajkán és a zenekarban is felcsendülnek, hiszen sokszor hasonló érzelmeket hordoznak. A szóló dalok mellett nagyon szépen szólnak a biztos mesterségbeli tudást mutató két-három-négyszereplős zenei társalgások, és hatásosak a kórusok is. A történet, a zene és a látvány egyaránt hat a néző érzelmeire, ezért senki se szégyellje, ha a film vége felé el-el kell morzsolnia egy-egy könnycseppet.
A nyomorultak filmmusical 167 perce nagyszerű, értékes szórakozást jelent a nézőnek, akár ismerte már a színpadi változatot, akár nem, és eséllyel csábít a könyv (újra) elolvasására is. A film még csak most indul világhódító útjára, de a 2013-i Golden Globe-díjakra már jelölték (a zenés film és vígjáték kategóriában) legjobb filmnek, Anne Hathawayt a legjobb női mellékszereplőnek, Hugh Jackmant a legjobb színésznek, legjobb betétdalnak pedig a „Suddenly”-t. Ez után pedig az Oscar következik, és nem lennék meglepve, ha onnan is elhozna egy-két szobrocskát. Úgy, hogy végre ismét egy olyan színes, feliratos mozi élmény, amit a kritikus jó szívvel ajánl 12 éven felül szinte minden korcsoportnak
