Az emberek szerte a világban tudják, hogy rendőrségre szükség van, de valahogy sehol sem szeretik igazán a 
rendőröket, és sokszor ellenük, a rokonszenves bűnelkövető „népi hősnek” szurkolnak. 

Belgrád, 1979. Amíg Tito elnök Kubában egy nemzetközi értekezleten vesz részt, a város figyelmét egy rejtélyes 
fantom kelti fel, aki egy lopott fehér Porsche 911 Targával száguldozva elképesztő kaszkadőrbemutatót tart 
éjszakánként Belgrád utcáin. Az arcát senki sem látta még, és azt sem tudni, miért csinálja ezt? Amikor elterjed a 
köztudatban a rendőrséggel folytatott macska–egér-játék híre, az emberek éjszakánként összegyűlnek az utcákon, 
hogy mint egy autóversenyt, megnézzék a rodeózást. Az ismeretlen kiváló sofőr egyre jobban élvezi a 
népszerűséget, már a rádióba betelefonálva nyilvánosan hívja ki maga ellen a rendőröket, hogy próbálják meg 
elfogni! Azok képtelenek normális útzárat felállítani, végül autóbuszokat is bevetve elérik, hogy a fiú összetörje a 
kocsit, és bár elmenekül a nézelődő tömegben, egy besúgó segítségével elfogják és börtönbe zárják. Ennyi a 
történet, amely körül mindmáig sok a homályos folt. Egy rövidke epilógusszövegből azt tudjuk meg, hogy Vlada 
Vasziljevics nem sokkal kétévi börtön után kiszabadulva országúti balesetben hunyt el, harmincegynéhány évesen. 

A piti, jogosulatlan autóelkötő, (akinek már van rendőrségi „előélete”, és ezért nem érthető, miért nem terelődik rá a gyanú az elsők között), elsősorban nem a közlekedési szabályok semmibe vételével és a forgalom 
veszélyeztetésével követi el a bűncselekményt. Magatartása az adott korszakban sokak számára nyílt ellenállásnak 
számított, ezzel nyerte meg a tömegek rokonszenvét, hogy spontán több mint tízezer ember sereglett az utcákra, 
hogy szurkolásával támogassa hősét. A Fantom és a fehér autó igazi legendává vált, amikor Belgrád utcáin autós 
bemutatójával Tito rendőrségét provokálta, sőt mint a filmszövegből kiderül, még a rendőrök egy része is elismerte 
őt, csak épp parancs, az parancs. Ez pedig, így, megengedhetetlen és veszélyes, mert a rendszer alapjait feszegeti.

Nos, mitől nem sikerült igazán ez a film? A forgatókönyvíró-producerek: Bogdan Petkovic, Jovan B. Todorovic, 
Juhász István valami oknál fogva fontosnak érezték filmre vinni a soványka történetet, de feltehetően nem sikerült 
elegendő pénzt összeszedni, ezért a meglehetős szegényesre sikeredett az akciók látványossága. Ezt 
ellensúlyozandó, a vetítés jórészében „beszélő fejeket” látunk: a hajdani rendőröket, az autótulajdonos sértettet, a 
hasonszőrű autó-meglovasító „szakmabelieket”, korabeli drukker ismerősöket, szemtanúkat, akik hosszasan és 
többször elmondják lényegében ugyanazt, majd következnek valódi, fikciós és áldokumentum-bejátszások, hogy 
lássunk is valamit. A fantom Porsche rodeózik, a rendőr járőr Zsigulik vagy lesben állnak, vagy üldöznek, a fantom 
kikerül, a rendőrök összemennek, az utcanép meg jól szórakozik. Titó és Castro találkoznak, a főrendőr cigarettáról 
cigarettára gyújt, a feltehetőleg a Formula-1-es világbajnok után Fangionak becézett legjobb rendőrsofőr tök(él)
etlenkedik, sokan megállapítják, hogy ez aztán autó, miközben a világ legunalmasabb autótolvaja kifejezéstelen 
arccal „élvezi” (?), hogy ő a fantom. Fotóriporter fotózik, nők rajonganak, férfiak elismernek, csak a filmben nem 
történik semmi. Jó, hogy az 1979-i Jugoszláviában ez is szokatlan, „felpezsdíti” Belgrádot, de minket ez, magában 
nem pezsdít fel 2011-ben. 

Érintőlegesen szóba kerül, hogy az a gond, hogy mire Titó hazajön, és fogadni kell őt szokás szerint az utcákon, 
nem grasszálhat a városban a fantom, tehát addig mindenképpen és minden áron le kell állítani! Lehetett volna ebből egy izgalmas korábrázolást kerekíteni, hogy mennyire fél maga a rendőrség is a retorziótól, ha kudarcot vallana, hogy miféle belső feszültségek erjesztik a felbomláshoz közeledő országot. Lehetett volna valamiféle tudatos ellenálló a fantomból, amiképp a fotóriporter, akinek sikerül megörökítenie az arcát, (a valóságban ilyen képet senki sem látott), tudatosan nem jelentkezik a fotóval a hatóságoknál, vagy, hogy a besúgót mi motiválja, de ebben a filmben mindenki csak szövegel, vagy lézeng. 

A film élvezhetőségét még a feliratozás is rontja, hogy a beszélő fejek mellett idegen nyelven megjelenik a nevük és 
hogy kik is ők, miközben a magyar szöveggel félig takarják egymást. És az ember vagy az arcot, nevet, beosztást 
próbálja bevésni, vagy a fordítás szöveget silabizálja. Ez persze nem az alkotók, hanem a forgalmazó hibája.
Jovan B. Todorovic rendezése tehát átgondolatlan. A szerb szöveg mellett Nemanja Mosurovic és Slobodan Negic jó 
filmzenéje szól, és a magyar Nagy András képeit látjuk, zömmel éjszakai felvételeket. A szereplők: Milutin Milosevic 
(fantom), Marko Zivic (Fangio), Radoslav Milenkovic (rendőr felügyelő), Andrej Sepetkovski, Milos Samolov stb. 
felmondják a szerepüket, de színészi játékot ne várjunk. Az alkotók elmentek a jó mozi lehetősége mellett, ami a 
legendából maradt, az vetítik a filmszínházakban.