Másrészt teljesen új a könyv második fele: egy „zsurnalisztalegény” életének, több mint hat évtizedes életpályájának olyan összegezése, ami egyben oly sokunk által megélt, össze-vissza idők szubjektív korrajza és egy szeletnyi kritikus, önkritikus tollal megrajzott magyar sajtótörténet.

Amit Szathmári már az első kiadásban elénk tárt s most kiegészített, az részben a magyar író-újságírás legszebb hagyományait felidéző sajtótárcák sora a bulvárosodás és „internetizmus” (tisztelet a kivételnek) ízlésromboló és nyelvrontó világában; részben pedig nálunk manapság sajnos ritkaságszámba menő „mesélős” novella.

Zömmel régmúlt időkről szólnak, a krónikás saját gyökereiről – és éppen ezért oly’ megrendítőek. A két világháború közötti idők manapság gyakorta idillikusnak feltüntetett korában félárvaként világra jött, gyorsan teljes árvaságba zuhant, lelenc- és falusi cselédsorban az életbe mégis csak belekapaszkodó, gyerekkort felidéző, egyszerre könnyeztetően derűs és mosolyogtatóan szomorkás írások ezek.

Olvasásuk közben újra és újra azzal a döbbenetes kérdéssel szembesülünk: hányan kénytelenek felcseperedni ma (is) olyan vagy még gyalázatosabb körülmények között Magyarországon, mint ahogyan köztünk élő tanúként szerzőnk a maga gyermekéveit leélte? És ami még ennél is súlyosabb: van-e egyáltalán esélyük a mi mai Gábor árváinknak a LENT szégyenletes mélységeiből el- és feljutni az embernek járó, emberhez méltó, életbe?

Miközben immár 2015 végét lapozzuk a naptárban.

A könyv második része – a lentről jött ember felnőtt élete, akit a főiskolán megtanult orosz nyelvből fakadó véletlen sodort az újságírás folyamába, a közélet forgatagába, s ily módon a megkerülhetetlen politika rendszereken átívelő sűrűjébe. „Mesemondóként” fogalmazza meg találkozását hivatásával:

„A lány és a legény egybekelt, s azóta is boldogan élnek. A lány, aki (…) nagy árat kért a legénytől, máig is a legszebb. Úgy hívják: zsurnalisztika”.

Másutt, hat évtized sajtóbeli tapasztalataival a tarsolyában olyan igazságot fogalmaz meg, ami örök törtvénye kell(ene), hogy legyen  minden szakmabelinek, a maiaknak is:

„Az újságírói pálya ajándékozott meg bennünket a különleges helyzetekkel, lehetőségekkel. S azok nevében élhetünk ezekkel az adományokkal, akiket szolgálunk: az olvasók, a rádióhallgatók, a tévénézők. Ha nem így fogjuk fel, akkor hiba csúszhat a szolgálatba. Csorbulhat az illendő alázat, a minden körülmények között elengedhetetlen szerénység ”.

Ha pedig csorbul az alázat, szerénység, tisztesség – és milyen gyakran csorbul! –, ne feledjük, hogy mindig azok a kárvallottak, akiket szolgálni kötelessége lenne mindenkinek, aki a közélet porondjára sodródik véletlenül, vagy lép akarattal, újságíróként – épp úgy, mint politikusként.

Ha valamit, ezt mélyen átgondolt hitelességgel érzékelteti. Ahogyan a mának is szóló, sok tanulsággal szolgáló példás őszinteséggel mutatja be azoknak a szerkesztőségeknek a belső világát, társadalmi, politikai környezetét ahol a Rákosi-rendszer záró szakaszától a rendszerváltozásig a hivatásnak tekintett szakmát gyakorolta: Esti Budapest, Esti Hírlap, Népszava. Teszi ezt oly módon, hogy épp úgy nem kertel a pártállami évtizedek sajtóirányításának fokozatosan változó, de a rendszerváltozás órájáig működő gyakorlatáról, amint az ezzel együtt járó újságírói, szerkesztői felelősséggel párosult önkontrolról.

És nem kertel akkor sem, amikor ismert és kevésbé ismert ügyekről ír, amelyekben őt magát állították „szőnyeg szélére”. Így lett például e könyv nem éppen „szeretem” szereplője Pullai Árpád egykori „emberfaló” kb-titkár, a „Veszprém megye uraként” is emlegetett Pap János volt belügyminiszter. És Nagy Sándor volt SZOT-főtitkár majd MSZP-vezető politikus, sőt Németh Miklós, a rendszerváltás miniszterelnöke is…

A könyv igazi csemegékkel is szolgál: Szathmári találkozása a sokak által már névről sem ismert Sztahanovval, látogatása az első űrhajós, Gagarin szüleinél és – nem utolsó sorban – beszélgetése Ilja Ehrenburggal, a Sztálin-díjas és a francia Becsületrenddel is kitüntetett, 1967-elhunyt íróval. Nem sok magyar újságíró hallhatta az immár visszavontatatlanul halhatatlan Ehrenburgtól (ráadásul 1957-ben): „Sokan tudják rólam, hogy zsidó vagyok, és az oroszok között nem kevés az antiszemita”. Meg azt sem, ahogyan a szocialista realizmusról vélekedett: „Nem tartom egészségesnek, ha egyik vagy másik metódust kötelezővé teszik az írónak. Ha ugyanazt a módszert kényszerítették volna Gogolra és Lermontovra, egyformák lettek volna a műveik, és az orosz irodalom nem hagyott volna ránk egy Gogolt és Lermontovot…”

Szathmári Gábor számára a mérleg mindezek összegezéseként: „Tisztességesnek érzem a szolgálatomat. Csak azt tettem, ami az elveimmel egyezett. Legalább is az akkori ismereteim szerint”.

Sokan mondhatják el még köztünk élő, „lentről jött emberként” – ugyanezt. Könyve arra is emlékeztetheti a reménybeli olvasót: azok sincsenek kevesen, akik mondhatnák, de nem teszik…

Szathmári Gábor: „A lentről jött ember” (Dura Studió, Vágó Rita grafikáival, 2015)