A többségében arany és nemesfém lószerszám-díszítőelemek akár világviszonylatban is egyedülállónak minősíthetők, mert ilyenek és ilyen körülmények között (a részletekről természetesen írunk) eddig nem kerültek elő. A hunkori arany lelet-együttesre Ehmann Gábor (46) bukkant a biatorbágyi lakóhelyéről indult erdei túrája közben. Az egyik apró aranytárgyra vetült télvégi napsugár jelezte a szerencsét. A derék víz-, gáz- és fűtésszerelőt nem csábította el a kincs varázsa, becsülete azt diktálta, hogy bejelentse, mire bukkant. A térségünkben élt hunok, Attila nagykirály népe, a Kárpát-medence, Európa, a világ történelmének egy különösen értékes tárgyi lelet-együttese vált kutathatóvá. 

Tizenhat évszázaddal ezelőtti migránsoknak – az Ázsiából nyugatra, Európába vándorolt, az akkor ismert világot meghódítani vágyó harcias hunoknak – köszönheti a magyarság legfőbb múzeuma, és általa a világ valamennyi lakója a Kárpát-medencében egyedülálló leletsort, amely évekre munkát ad majd régészeknek, történészeknek, kiegészítendő a térség históriáját, bővítendő máig meglehetősen hézagos tudásunkat az egykor élt nép(ek) életéről, hétköznapjairól, szokásairól, hagyományairól, ötvösművészetéről.

Engedtessék meg, hogy a sajtóesemény krónikása ezennel átadja a szót a legilletékesebbnek, Szenthe Gergelynek, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti tára ásatásvezető régészének, aki a következőkben foglalta össze a tudományos szenzációnak számító észak-dunántúli, hunkori lelettel kapcsolatos tudnivalókat:

Az idén februárban a Kárpát-medencében máig egyedülálló, hunkori lelet megtalálása nyomán a Nemzeti Múzeum régészei a helyszínen műszeres leletfelderítést folytattak, illetve máig tartó ásatásba kezdtek. A lelőhely meredek hegylejtő aljában, keskeny platón helyezkedik el. A tárgyak a felszínen vagy ahhoz közel kerültek elő, nyolc–tíz, egymástól két–három méterre lévő csoportban. A tárgyakat sekély gödrökben helyezhették el a másfél ezer esztendővel ezelőtt élt eleink. A leletcsoportok egy száraival a lejtőre állított, észak–déli tájolású patkó alakot alkotnak. A patkó nyugati szárát a nyereg és a szügy- és/vagy farhám veretei, keleti szárát a zabla és a fejhám díszei alkotják (kiemelkedő jelentőségű leletek itt a nyereg pikkelymintás, aranyozott ezüstlemezből készült díszei). A keleti száron ezüstlemezzel borított, aranyozott zablát és a fejhám arany-ezüst vereteit, szíjvégeit és csatjait találták meg a szakemberek. Közöttük a patkó ívét egy valószínűleg férfiviselethez tartozó együttes darabjait: arany lábbeli-garnitúrát, vasból készült, de almandin (vörös gránát) berakásos övkészletet és egy aranyveretes tőrt. Ugyancsak a patkó középtengelyében a legészakabbi lelet egy nyílcsúcs.

Az önként adódó kérdésre, hogy miért maradhatott fenn, a tudós szakértő ezt a magyarázatot adta:

A kedvező talajviszonyok között a tárgyak kiváló állapotban maradtak fenn, főleg az ezüst és aranytárgyak eredeti felülete vizsgálható tökéletesen. Ennek alapján a legtöbb tárgy új, egyes esetekben félkész, kiválóan megfigyelhetőek rajtuk a szerszámnyomok. Külön érdekesség, hogy használatból fakadó kopásra még a legkitettebb helyeken sem utal semmi.

Az összesen 125 tételből álló lelet értékén túl egyedülálló a tudomány számára:

A lelet beszolgáltatója hatalmas szolgálatot tett a magyar kultúrának. A pozitív példa hasonló leletek múzeumba juttatásához követendő példa. Köszönet illeti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékén dolgozó dr. Bertók Gábort, aki a lelőhelyen a talajradaros és magnetométeres méréseket végezte; dr. Bödőcs Andrást (Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Intézet), aki további műszeres méréseket végzett a lelőhelyen, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem régészhallgatóit, akik az ásatáson dolgoztak.

Az együttesen több esetben megfoghatóak az eltemetést megelőző, tudatos rongálás nyomai. Noha a rituális rongálás a kutatói közbeszédben szinte mindig jelen volt, eddig a lelet-összefüggések ismeretlen volta miatt a soha nem bizonyított feltételezések közé volt sorolható.

A leletek alaposan, talajradarral és magnetométerrel és szondázó ásatással is megkutatott környezetében sírt nem találtunk. A lelet jellege alapján a hun kori „áldozati leletek” közé sorolható. „Hun áldozati lelet” alig néhány ismert a Kárpát-medencéből (Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszögpuszta, Pannonhalma, Bátaszék).

Az új lelet gazdagsága, a leletek száma révén fiktív, mert minden egyes darab értéke felbecsülhetetlen – rangsorban a nagyszéksósi lelet után következnék. Vele szemben azonban ez esetben kivételesen ismert a kontextus, amely gyakorlatilag először teszi lehetővé a hun kori áldozati rítus leírását, illetve kulturális összefüggései közé helyezését.

Nagyon ritka eset, hogy a társadalomtörténeti – így történeti vagy régészeti – kutatásban egy új forrás, ez esetben lelet-együttes tenne lehetővé minőségi változást. A minden vonatkozásában kivételes új lelet esetében ez teljesül. Jelentősége szakmai szempontból beláthatatlan, teljesen átrajzolja a korszak temetkezési rítusáról, illetve a Kárpát-medence és a sztyeppe közötti kapcsolatokról – máig leginkább toposzként továbbélő, néha évszázados megállapítások alapján alkotott vagy ilyenek által befolyásolt – képünket. Az előkerülés ideje különösen szerencsés egy olyan időszakban, amikor a Kárpát-medencei kultúrák kapcsolatrendszere, helyük a Mediterráneum, a mai Nyugat-Európa és a kelet-európai térség között újból a kutatás homlokterébe került, élénk szakmai viták tárgya.

A modern elméleti régészeti iskolák közép-európai térhódítása nyomán mindazonáltal számos kincslelet – így pl. a szilágysomlyói kincs – esetében egyre szélesebb körben vetődik fel, hogy ugyancsak az áldozati leletek közé sorolhatóak. Esetükben a nomád eredetű népekhez kötés valószínűtlen; germán birtokosaik az észak-baltikumi, skandináv, ugyancsak áldozati szokásokból meríthettek. A problémát tovább színezi, hogy a germán és nomád világ a korszakban sokrétű kapcsolatokat ápol, illetve az áldozat – „strukturált depozitum” – elrejtésének szokása különböző céllal és körülményekkel egymástól függetlenül is élhetett különböző kultúrkörökben.

A lelet a tárgyaival is némiképp összetettebb problematikát alkot annál, minthogy egyszerűen egy „sztyeppei hunok a Kárpát-medencében” jellegű séma volna ráhúzható.

A kutatásban „hun áldozati együttesekként” számon tartott leletek összetétele és tárgyai is különböznek a Nemzeti Múzeum leletétől. A három felsorolt, dél- és nyugat dunántúli együttesben fegyverek és lószerszámok találhatóak. Fontos jellemzőjük, hogy a tárgyak díszítésére használt, vékony aranylemezek a tárgyak eredeti funkciónak megfelelő használatát nem teszik lehetővé: a tárgyaknak legalább a díszítésére – „értékessé tételére” – a deponálás előtt került sor. Az Északkelet-Dunántúlról a Nemzeti Múzeumba szállított leletet ezzel szemben teljes funkcionalitású tárgyak alkotják, bár bizonyos esetekben valószínűleg félkészek, illetve több esetben bizonyítható módon soha nem használták őket. Figyelemre méltó, hogy a „hun áldozati leletek” egyik fontos jellegzetessége viszont – az, hogy a tárgyak a rituálé céljaira készültek – közös tulajdonsága minden együttesnek.

A második alapvető különbség, hogy az eddigi leleteket kizárólag vagy többségében olyan tárgyak/tárgytípusok alkotják, amelyek a hunkor előtt ismeretlenek Európában (a hun kard, pikkelymintás lemezekkel díszített nyereg, lándzsatípus, illetve az összetett íj hunkori változata). Az új leletben ezzel szemben számos tárgy a késő római, európai formai és műhelyhagyomány terméke (zabla, niellós ezüstcsat, almandin-berakásos vascsatok, szakállas nyílcsúcs).

Az egyes tárgyak eredete természetesen nagy óvatossággal vetíthető csak rá a teljes leletre. Annál is inkább, mert a korszak elitjei által az egész Európában és Mediterráneumban (beleértve a Fekete-tenger környékét, a Kaukázust és Közép-Ázsia bizonyos részeit) használt tárgyi kultúra egyes leletei számtalan szállal kapcsolódnak egymáshoz. A korszakban (4. század vége–5. század első fele, illetve első kétharmada) domináns, vörös kőberakásokkal jellemzett díszítőművészet eredete máig vitatott, de a legvalószínűbb verzió szerint éppen az iráni/perzsa és a Közel-Keletet is magába foglaló, római magascivilizációban születik meg a 4. század végén.

A hun hatalom – presztízskörnyezetként – nyilván a környezetében élő minden csoport reprezentációs szokásaira hatással volt, alakította (és viszont: a hunokra is hatással volt a magas színvonalú, perzsa és késő római tárgyi kultúra és szokásrend).

A most már a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött lelet-együttes mindezen erők metszéspontjában értékelendő. Részletes elemzése előtt néhány jel arra utal, hogy a hunkorban a Kárpát-medencében élt, a régészeti hagyatékban „strukturált depozitumait” eredményező rítusok közül talán inkább a sztyeppei szálra fűzhető fel.

Legpontosabb – az együttes összetételével és a lelettípusokkal is legjobb – analógiája a mai európai Oroszország területéről ismert. A leletek elhelyezkedése – mivel egyedülálló – csak nagy óvatossággal köthető kulturális gyökerekhez; annyi mindenesetre igen valószínű, hogy az ember és a ló leleteinek együttes jelenlétével, egy rendszerbe való elhelyezésükkel valószínűleg a sztyeppéről származó, talán temetkezési rítusokhoz kapcsolódó szokáselemként azonosítható. A feltételezést erősíti, hogy a hunkori áldozati leleteken kívül hasonló – azonos összetételű (!) együttesek fegyverekből és lószerszámokból – az avar korban is megjelennek a Kárpát-medencében.

Az Infovilág munkatársának érdeklődésére Szenthe Gergely elmondta: a Kárpát-medence a hun birodalomnak a nyugati pereme volt, amelyen keresztül vezettek a hadjáratok nyugat és dél felé. Ez a térség mintegy húsz évre a hun birodalom központjává lépett elő, ide költözött a nagykirályi szállás is, a legendák övezte Attilával az élen. Az előbbiekben vázolt áldozati rítust egyöntetűen a hunok megjelenéséhez kötik a történészek és régészek. Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hunokkal együtt más néptöredékek, népcsoportot is érkeznek keletről Európának ebbe a térségébe. Az ő tárgyi kultúrájuk nagyon hasonlít a hunokéhoz. Tudnivaló, hogy ennek a leletnek van egy egyedi szála, az elrendeződés, ami megkülönbözteti valamennyi eddigi társától. Csakhogy a tárgyak között van nem kevés késő római eredetű, ami ugyancsak egyedivé teszi a leletet, ami szakmailag különösen érdekes, kihívásszámba megy. Akinek az elhunyta, temetése utáni áldozati tárgyait most föllelték – válaszolta az Infovilág kérdésére a régész –, igen nagy valószínűséggel kiemelkedően tehetős, gazdag személy lehetett, a kárpát-medencei hun-korszak második felében, tehát Attila nagykirály korában élhetett. Egyelőre megállapíthatatlan, hogy a föllelt tárgyak még keleten, vagy már itt, a Kárpát-medencében készültek. Valószínűsíthető az is, hogy az arany alapanyag egy része a hódító hadjáratok zsákmányából ered. Még arra sem tudunk most felelni, hogy ez a temetkezés eredeti hun rítus-e vagy egy itteni germán eredetű népé. Az is lehet, hogy a szarmaták leszármazottainak, az iráni eredetű alánoknak a hagyatéka a Kárpát-medencében. Még az lehet, hogy egy germán népcsoport annyira akar hasonlítani a hunokra, hogy még ezt a temetkezési szokásrendet is átveszi tőlük – némi változtatással. Száz szónak is egy a vége: az a szakember, aki egy kicsit is ad magára, nem vállalhatja e lelet-együttes összekötését valamely néppel, tekintettel arra, hogy abban a korban igen nagy volt a népek, kisebb népcsoportok, töredékek mozgása, vándorlása Kelet-Európától Hispániáig, és Észak-Afrikában, ahová például a vandálok és az alánok is eljutottak…

A ma bemutatott, ismertetett leletek környékén folytatódnak az ásatások. 

(Képek: MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)