Dr. Csehák Judit – A hajdani vezető személyiségek közül vele találkoztam, beszélgettem a legtöbbet. Már nem tudnám megmondani, hogy először mikor és hol. Cikksorozatomban és azon kívül is sokszor foglalkoztam egészségügyi, még többször szociális problémákkal, ezek során kerültem kapcsolatba a miniszter asszonnyal. Telefonon jelentkeztem nála, ha nem találtam, visszahívott. Parlamenti tudósító is voltam egy időben, ebben a minőségemben még a T. Ház büféjében is volt módom számos képviselővel és miniszterrel is szót váltanom. Egy ilyen alkalommal hosszan beszélgettünk hármasban, titkárnője (vagy kabinetfőnöke?), Müllner Ágnes volt a harmadik. Cs. J. meghívott egy kávéra, a következő alkalommal viszonoztam a meghívást, de ő nem fogadta el. Egyszer megemlítettem neki, hogy beteg a feleségem, mire azonnal felajánlotta, hogy elintézi szanatóriumi beutalását. Nem telt bele egy hét és a kezemben volt a beutaló Sopronba. Egyszer hívott, menjek el hozzá a minisztériumba, majd helyesbített. Menjek a helyetteséhez, Kökény Mihályhoz. Néhány soros levele ma is birtokomban van.
Mindez a rendszerváltás előtti-alatti hetekben történt. Aztán sokáig nem találkoztam vele.
Évekkel később a pesti Goldmark-teremben egy rendezvény előadójaként láttam ismét. A rendezőkkel, köztük Benedek István Gáborral vártuk az előadót. Megérkezett dr. Cs. J., kezet fogott mindhármunkkal, velem úgy, mintha soha nem találkoztunk volna, még be is mutatkozott…
Dr. Antall József – Régi jó ismerősöm, mondhatnám – a szó régi és igazi értelmében barátom – volt, amíg a politika el nem választott bennünket – Szegedi Lászlóné dr. Sebestyén Katalin. Nagyon sokszor, csaknem hetenként beszélgettünk személyesen vagy telefonon. Egyszer azzal hívott fel, hogy néhány nap múlva (már nem emlékszem pontosan, mikor) avatják a Margit-híd melletti parkban Germanus Gyula professzor, a kiváló orientalista szobrát, oda feltétlenül jöjjek el. Számosan voltak ott, számomra ismerősök és ismeretlenek, az utóbbiak egyikéhez vezetett Kati, és gyorsan bemutatott bennünket egymásnak: dr. Antall József… Szemügyre vettük egymást, ahogyan az lenni szokott olyanok között, akik legföljebb hírből vagy telefonon keresztül már ismerik a másikat.
Telefonon ugyanis többször beszéltünk egymással, ő „fiúi minőségében”. Egy cikksorozatomban ugyanis írtam az édesapjáról, az idősebbik dr. Antall Józsefről, aki a második világháború kezdetén, amikor a náci német hadsereg lerohanta Lengyelországot, igen sokat tett a Magyarországra menekült lengyelek megmentése, befogadása és/vagy a szövetségesekhez továbbjutása végett.
Sikerült beszélnem (újságírói nyelven fölvennem az anyagot) a nagyon kedves, közvetlen és segítőkész idős úrral, dr. Antall Józseffel, de a kész cikket már nem tudta elolvasni, mert akkor már kórházban feküdt, és nem sokkal később elhunyt. Fia hívott föl azzal, hogy néhány apró javítást javasol a cikkben. Egyúttal tolmácsolta édesapja köszönetét és külön a saját nevében is megköszönte a tárgyilagosságot.
Ettől kezdve igen jó és kellemes kapcsolatban voltunk, néhány levele ma is birtokomban van. Ő mindig szerkesztő úrnak szólított, én őt doktor úrnak (kívánságára nem a tisztsége szerint, bár a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója volt.) Még akkor is, amikor a Magyar Demokrata Fórum „frontembereként” szerepelt, és nem volt hajlandó nyilatkozni nekem ebben a minőségében, mivel akkor már az Ország-Világ című hetilaptól hívtam fel, és az a lap előtte, jó ideig a Magyar–Szovjet Baráti Társaságé volt.
Múlt az idő, ő miniszterelnök lett, én pedig újságíróként elmentem egyik első sajtótájékoztatójára. Nem tettem föl kérdést, de a teremből kifelé menet egymás mellé kerültünk, megszólítottam: – Emlékszik még rám, miniszterelnök úr? – Hát hogyne, Várkonyi úr – válaszolt.
Még egyszer találkoztunk, az Országház folyosóján. Meglátva engem, odajött hozzám és indignálódva öntötte rám nagy gondját: nem tud szót érteni az újságírókkal. Azt ajánlottam neki, hogy menjen el egyszer a Magyar Újságírók Országos Szövetségébe, hívjon össze néhány ismert, jó nevű újságírót és üljön le beszélgetni velük, meglátja, meg fogják érteni egymást. Annyit válaszolt, hogy legszívesebben a MÚOSZ etikai bizottságához fordulna. (Csupán az érdekesség kedvéért: tőlünk néhány lépésnyire állt Feledi Péter…)
„Királycsinálás” – Régen elhunyt kedves barátom, Fekete Sándor sokszor hívott, hogy írjak az Új Tükör című hetilapba, amelynek főszerkesztő-helyetteseként dolgozott akkoriban. Ugyanott többször találkoztam az akkori főszerkesztővel, Benjámin (nekem) Laci bácsival. (Vele közös témánk volt Székesfehérvár, ahol – más-más időben – mindketten írtunk újságot.)
Egyszer Sanyi nagyon szomorú arccal fogadott, közölte, amit már napilapból tudtam, hogy Laci bácsi meghalt. „Ez az egyik baj – mondta –, a másik az, hogy ugyan kit fognak ide küldeni főszerkesztőnek, biztosan valami fél hülye kádert.” Máig sem értem, honnan vettem a bátorságot, hogy azzal feleljek: „Én már tudom, ki lesz az Új Tükör új főszerkesztője!” Sanyi ültében egészen felém hajolt: „Na, mondd, ki ?” – „Fekete Sándor.” Mire ő: „Ne hülyéskedj, én, az 56-os, a fekete seggű?” – Nem a seggű, hanem ha már fekete, a Sándor” – győzködtem minden tudásalap nélkül.
És ő lett a főszerkesztő, bár utólag sem akarta elhinni.
Másik eset. Egyszer valamilyen ügyben a pártközpontnak talán a kulturális osztályán volt dolgom, és ha már ott jártam, benéztem az agitprop-osztály vezetőjéhez, Katona Pistához, régi jó barátomhoz. Nagy fejtörésben találtam, vagy három munkatársával neveket dobáltak egymás felé. Újságírók közt nem bűn a kíváncsiság, s miután ők velem együtt mindnyájan azok voltak, megkérdeztem, miről-kikről van szó.
„No, akkor te is mondj egy nevet, ki legyen a Magyar Nemzet főszerkesztője!”
(Mindez 1972 végén történt, amikor Mihályfi Ernő, a Nemzet főszerkesztő hirtelen elhunyt.) – Ki lehetne a főszerkesztő? Hát a lapalapító fia: Pethő Tibor! – vágtam rá. „Észnél vagy? – kérdezte valamelyikük – Tudod, hogy megégette magát 56-ban. – De ő az alapító fia, és ezt a polgári olvasók nagyon jól tudják – erősködtem. Választ akkor nem kaptam, de egy héttel később már igen, amikor a Magyar Nemzet impresszumában megjelent az új főszerkesztő, Pethő Tibor neve.
Sokszor találkoztam, beszélgettem Tiborral de a fentieket sosem mondtam el neki.
Nagybaczoni Nagy Vilmos – Egy ismerősömmel beszélgettem az utcán, valahol a pesti Duna-part táján, amikor az illető ráköszönt egy másik ismerősére, aki csatlakozott is hozzánk. Rövid beszélgetés után tovább ment, ismerősöm pedig közölte, hogy most Nagybaczoni Nagy Vilmos fiával találkoztunk. Eszembe ötlött, jó lenne az édesapjával is megismerkedni. Szerencsém volt, néhány nappal később ugyanazon a környéken szembe jött velem és rám köszönt a Nagybaczoni fiú. Nem hagytam tovább menni, az édesapjáról érdeklődtem tőle. Elmondta, hogy az öreg úr a város peremén, Klotildligeten él.
Még néhányszor találkoztunk, mire új ismerősömet sikerült rávennem: szervezzen meg számomra találkozót az édesapjával. Sikerült megfelelő időpontot találni. Természetesen a tőlem telhető és őt megillető legnagyobb tisztelettel köszöntöttem, mire ő kezet nyújtott és hellyel kínált. A beszélgetést azzal kezdte: „Kit érdekel ma egy ilyen öreg katona?” „Általában öreg katonák már alig érdeklik az embereket, de biztos vagyok abban, hogy ön, miniszter úr, még sok embert érdekel” – válaszoltam.
Na, jó – mosolygott –, még az is lehet. De régen voltam miniszter, akkor sem sokáig. És különben is, megkérem, szólítson csak Vilmos bácsinak!
A továbbiakban nagyszerű riportalanynak bizonyult, nem kertelt, világosan és egyértelműen válaszolt a kérdésekre. A munkaszolgálatosokat egyenjogúsító parancsáról csak annyit mondott:
„Láttam a borzasztó helyzetüket, ez volt a legtöbb, amit meg lehetett csinálni az érdekükben, hát kiadtam a parancsot.”
Nekik ez az életet jelentette – vetettem közbe – az állandó életveszélyben, a megalázó helyzetben. „Úgy ítéltem meg, hogy ennyi enyhítés belefér a hatáskörömbe, hát kiadtam a parancsot. Ha magán múlna, nem tenné meg ugyanazt? – ismét mosolygott, és úgy nézett vissza rám, mintha valami tréfásat mondott volna.
Rövidre kellett fognom a beszélgetést, tekintettel riportalanyom előrehaladott korára, búcsúzni kezdtem, de ő marasztalt, csaknem sötétedésig.
Még csak annyit: a Magyarország című hetilapnak abból a számából, amelyben a „Nagybaczoni-riport” megjelent, minden példány elfogyott…
Weöres Sándor – Tulajdonképpen nem illik a fentiek közé. Azért sem, mert nagyon távol állt tőle a politika, meg azért sem, mert egészen egyéni, különleges volt az ismeretségünk.
Úgy kezdődött, hogy Székesfehérvár főutcáján megláttam egy fiatalembert, aki ugyancsak szedte a lábát. Talán túlságosan rácsodálkoztam, mert a közelembe érve egy pillanatra megállt, kezet nyújtott és – mint általában szokásos – elhadarta a nevét. Viszonoztam, bizonyára hasonlóképpen, mert rám mosolygott és közölte: „Akkor mostantól ismerősök vagyunk!”
Nyár volt, annak is a legforróbb napjai. „Van jó strand ebben a városban? – kérdezte Weöres, mire elég volt rábólintani és már ballagtunk is az enyhet adónak remélt víz felé. Lubickoltunk vagy fél órát, természetesen nem mulasztva el a fehérvári szép lányok megszemlélését és a látottak értékelését.
A kapu előtt azzal búcsúztunk el, hogy hamarosan újra jövünk. Úgy is volt, külön megbeszélés nélkül még többször találkoztunk, hol a strandon, hol valahol a városban, amerre mindkettőnk útja vezetett. Elmondtam neki, hogy nagyon unom Fehérvárt, szeretnék a fővárosban dolgozni. Ő még hozzátette: itt nincs igazán élet, bár egész jó kávét főznek és szépek a nők. Ezen eltréfálkoztunk, aztán mentünk tovább. Még néhányszor megismétlődött ilyen és hasonló eszmecsere.
Évek teltek el. Egy délelőtt valamilyen tájékoztató lehetett a pesti Vidám Színpadon. Elkésve értem oda, színházi és irodai emberek jöttek kifelé. Egyszer csak köztük megláttam Weörest. Messze volt tőlem, nem tudtam szólni neki, de ő is keresett a szemével és felém bólintott. Próbáltam viszonozni, talán észrevette. Soha többé nem láttam.
