A cím persze nem árul el semmit a tartalomról, de hát ez megszokott. Egy szerelmetes barátságról és a halálról szól a szerző Amikor… sorozatának legújabb része, de persze leginkább Karafiáthról, aki, ha Londonban élne, már rég lepipálta volna Helen Fieldinget és milliárdokat keresne, mint forgatókönyvíró. Az ő soraiban ugyanis ezerszer több poén és szarkasztikus humor van, mint bármelyik amerikai sitcomban (—> szituációs komédia, a tévés műfajok egyik legkedveltebb fajtája); sokuk ugyanis csupán gyönge Karafiáth-utánzat, ráadásul ész és műveltség nélkül.

Egy fiatal nő, akit körül rajonganak, és akinek látszólag megvan mindene, mégsem boldog igazán. Ismerős képlet, habár a koros nemzedékek számára érthetetlen, felfoghatatlan. Mit akar ez? Hiszen szép, okos, és még elég pénze is van ahhoz, hogy költséges szenvedélyeit – az alkoholizmustól a kényszervásárlásig – évekig kielégítse. Azért meri a recenzor leírni mindezeket a szavakat, mert Karafiáth maga szokott nyilvánosan függőségeiről beszélni.

Eme szenvedélykorszakok, persze, nem gátolták-gátolják meg abban, hogy nagyszerű cikkeket, kritikákat, esszéket, verseket, regényeket írjon, hogy megjelenése performanszokkal egyenértékű legyen, hogy gond nélkül megbotránkoztasson bárkit, bárhol, akkor is, ha nem mindig ez a szándéka. Mindebből kiderül, hogy aki Karafiáthot kezd el olvasni, legyen először tisztában a szerző szokásaival, a parókáktól kezdve a gyakori „bulikirálynő” szerepig.

Pedig őt valójában nem ez érdekli – hanem a barátság. A könyv főszereplője, Móna, az örök barátnő, akivel imádják egymást. A barátság eleinte úgy kezdődött, hogy mindenkiről azonos volt a véleményük, kit kell utálni, kit kell szeretni, és ez erős kapocs. Később már nem tudták egymás nélkül elképzelni az életet – amely aztán igencsak rövidre sikeredett. Mónáról kiderül, hogy halálos beteg. A küzdés, a haldoklás folyamatát kíséri végig a könyv, miközben a szerző szembesül a halállal. Meg utólag mások halálával, hiszen az elhunyt családtagok, az ő életük és elmúlásuk szintén szerepet kapnak a kötetben.

Ami hamisítatlanul karafiáthorsolyás a könyvben, és ami akár vicces is, hogy a 20. század amerikai és angol popikonjait bevonja a valós életbe, Tom és Jerry-től Michael Jacksonig, Angelina Jolie-tól David Bowie-ig. Amikor Michael Jackson meghalt – igen, már ez is közös múlt, én is pontosan emlékszem arra a napra, hol voltam, mit csináltam.

Elvis külön fejezetet kap, persze a fejezet nem elsősorban Elvisről szól, hiszen Karafiáth egyéves volt, amikor a rock királya elhunyt.

De nem ez számít: a nevek meg helyszínek – Kapolcs, fesztiválok, kiállítások – megadják egy budapesti értelmiségi generáció közös élményhalmazát, miközben az élet legkomolyabb dolgáról, a halálról esik szó.

A Scolar Kiadó által gondozott könyvben a kedvenc részem a „Köszönet” fejezet, ami maga egy fricska: amikor az írónő-költőnő-újságírónő megköszöni Fehér Beatrixnek a borítón látható csodálatos ruhát, közli, hogy a forgatáshoz és a fotózáshoz a frizurákat a HairClubtól kapta, a sminkért pedig a Kryolan Sminkiskolának jár az elismerés… – mintha csak egy sztárfotózáson lennénk.

Ilyesmi sem olvasható akárhány könyv végén.