Egyszerűen magolás

Nem dicsekvésképpen mondom, de nálunk olykor kiürült sörös doboz, joghurtos műanyagpohár, kávés zacskó végzi a gyűjtőzsákban, állítólag úgy fogyasztunk, ahogy a középosztály. Ezt onnan tudják a szociológusok, hogy nekik a szemét árulkodik. Eddig azt hittem, hogy csak a házmesterek, ügynökök csinálnak ilyesmit, de azok sem mindig, mert például, ha kormánypárti felmenőik lesznek, akkor ők nem árulkodtak, csak akaratukon kívül felkerültek listákra.

No, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyre többen mondják, hogy mi középosztály csúszunk lefelé, lassan a fenekünk is kilátszik majd a gatyából, és megállásra, illetve a felemelkedésre nagyon jó a mag. Szárnyalhatunk tőle, mint a madarak. Élettani hatását nem ismerem, Paks 2, MNB-adatok után ezen ne is tessék csodálkozni! Nem kell ismernem, mert nem fontos.

A tök vagy a napraforgó magját nem a szívbetegségek ellen fogyasztjuk, vészhelyzetben sem segítene, ha egyszer a parlament kétharmada azt mondja, hogy nagy a baj, akkor, ha van gyógyszer, ha nincs, nyelni kell.

Igazából sosem szerettem a magokat. Ebédre nem kívántam, randevún másra kellett a szám, meccsnézés közben pedig rágcsálás helyett szurkoltam, a bírót szidtam. Én, hülye, öregkoromra tudom meg, hogy a mag karrierépítő. Lehet csócsálni, a héját köpni, a magját lenyelni, a szemetét mással eltakaríttatni.

A tök vagy a napraforgó magja hivatalból mezőgazdasági melléktermék, valójában barátságok, szolgálatok megpecsételője, olykor nyálvezeték Júdás csókjában. Napjainkban már hungaricum, a kokárda váltótársa, az akol tápja, az együvé tartozás jelképe. Már nem kell segget nyalni, kezet csókolni (bár volt rá képen megörökített két látványos példa is), térdet hajtani, névnapkor, karácsonykor jó kívánságokat postázni, elég a zacskóba markolni, kérődzni, aztán bele a másik pofájába, hadd tudja meg, hogy én aztán tudom, hol lakik a magyarok istene.

A magozók mindig képben vannak, áhítatos szemük még rágás közben sem téveszti el az irányt, keresik a vezérűrű tekintetét, hogy az lássa, itt vannak ezen a szép nagy közös mezőn, rágcsálnak, legelnek.

Miniszter, ügyész, szépíró, sportoló kérődzi be magát a közéletbe, olykor azt hiszi, hogy a történelembe. Lelátójukról a világot, minimum egy országot kellene lesniük, de gyakran még egymás szemébe sem mernek nézni. Nekik magasan magos az egészség, az oktatás, a demokrácia, a törvényesség, gépies a kormányzás: megrágni, kiköpni!

Nézem, irigylem őket, ez tényleg nem a közép, minden sercentés, kinyilatkoztatás maga a csúcs. Megvan mindenük, igazából csak az asszonyt hiányolom mellőlük, mert valakinek csak mondani kellene, hogy gyűlik, már nagyon sok a szemét, és egyre kedvetlenebbek a takarítók. Félő, hogy a nyál, a kiköpött héj, előbb vagy utóbb összeáll valami masszává, az pedig borul, temet mindenkit maga alá.

Messze még a szerda reggel…