Elhunyt Bálint György kertészmérnök

Életének 101. évében vasárnap este meghalt Bálint György, népszerű nevén Bálint gazda Prima Primissima-díjas kertészmérnök, újságíró, a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, volt országgyűlési képviselő.

Bálint György, a nála fél évvel fiatalabb, a második legidősebb magyar újságírót, a 100 esztendős Tatár Imrét, az Infovilág örökös tiszteletbeli főszerkesztőjét, Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságírót köszöntötte ez év januárjában.

Bálint György 1919. július 28-án Gyöngyösön született, kertészmérnöki oklevelét a budapesti Magyar Királyi Kertészeti Akadémián 1941-ben kapta meg, majd 1949-ben a Magyar Agrártudományi Egyetemen agrármérnöki diplomát is szerzett. Dolgozott főagronómusként és főkertészként, agrártankönyveket írt, kertészeti szaklapokat szerkesztett és több újságban rendszeresen publikált is.

Huszonnyolc éven át, 1981-től 2009-ig a Magyar Televízió Ablak című közérdekű magazinműsorának állandó munkatársa volt, 1991-től főszerkesztője lett a csatorna Gazdaképző című adásának. Televíziós szerepvállalása óta nevezik „Bálint gazdának”.

Gyuri bácsi, miként újságírókörökben nevezték-szólították, a MÚOSZ agrár- és szövetkezeti szakosztályának tiszteletbeli elnöke, 2016-tól az Aranytollasok Társaságának elnöke, valamint a TIT és a Magyar Borakadémia örökös tagja, illetve az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának a tagja volt.

1994-ben belépett a Szabad Demokraták Szövetségébe, a párt Országos Tanácsának tagjává választották. 1994–98 között országgyűlési képviselő volt. 1995-ben megszerezte kandidátusi fokozatát a kommunikáció témaköréből. 2009-ben kilépett az SZDSZ-ből, alapító tagként részt vett a Szabadelvű Polgári Egyesület (SZPE) megalapításában.

Munkásságát a többi közt a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (2005) és Prima Primissima Díjjal (2017) is elismerték, Budapest és Gyöngyös díszpolgára is volt.

Bálint György emlékére

(Írta: Szále László, az Aranytollas Újságírók Társaságának elnöke)

„Nem közénk való volt” – mondhatnám Wesselényi Miklóssal, aki Kölcsey halálhírére sóhajtott fel így, a Himnusz költőjének szellemi-erkölcsi nagyságára utalva. De mondhatom azt is, hogy közénk való volt: szegényebb, unalmasabb, egészségtelenebb, gyarlóbb lett volna az életünk, ha Ő nem lett volna közöttünk. Megszépítette az életünket, mert általa megszépíthettük kertjeinket, s talán lelkeinket is.

Alig két éven belül két elnökét is elvesztette az Aranytollas Újságírók Társasága. Mindketten kivételes emberek voltak, mindketten kitöltötték a homo sapiens számára kijelölt szinte teljes életidőt: Szepesi György közelítette a százat, Bálint György túl is lépte majd egy egész évvel. Éppen betöltötte a százat, amikor lemondott az Aranytollasoknál elnöki tisztéről, mondván, száz év talán elég volt a közszolgálatból. De tiszteletbeli elnökként velünk maradt, s készségesen segítette méltatlan utódját is kedves biztatásával, tanácsaival.

Különben is: a tanácsadás zsenije volt. Egy egész ország figyelt kertészeti tanácsaira, évtizedekig az általa szerkesztett – ma már szinte elképzelhetetlenül nagy példányszámú – lapban, a Kertészet és szőlészetben, aztán évekig a Televízió Ablak című közszolgálati műsorának felejthetetlen Bálint gazdájaként, később pedig cikkeiben, könyveiben, s százszámra tartott előadásain szerte az országban. Kertészmérnök volt, szakíró, lapszerkesztő, újságíró, de több is ezeknél. Nem tudnám megfogalmazni, mi volt elképesztő népszerűségének titka, természetesen vonzó-sármos személyiségén, és közérthető-világos, közvetlen-őszinte, segítőkészséget sugárzó előadásmódján kívül. Talán az az otthonosság-érzet, ami öntudatlanul, de mélyen az Édenkerttel köti össze a lebetonozott világban élő, agyoncivilizált embert. Bennünket, akik bárhol élünk, bármit csinálunk, a lelkünk mélyén nagyon is vágyunk a természettel való harmonikus együttélés, a – talán nem is létező – „aranykor” ősi boldogságára.

Bálint György életének nagy része arra az időre esett, amikor az Ember a „természet leigázásának” gőgös kalandját élte, melynek nyomában visszafordított, vagy magas gátak közé szorított és szennyezett vizű folyók, kiirtott esőerdők, agyonvegyszerezett növények, ketrecekbe zárt állatok, atomkatasztrófák, lakhatatlanul zsúfolt városok, üvegházhatás és kozmikus ózonlyukak jelzik: rossz úton járunk. Ő már a zöldek előtt is pontosan tudta, és halkan-szelíden hirdette, hogy az ember környezete nem legyőzendő ellenfél, hanem éltető közeg, hogy a természet része vagyunk, és nem ura, hanem szolgáló gazdája kell, hogy legyünk. Bálint György művelt kertes Magyarország-eszménye egy tőről fakad Németh László Kertmagyarországával és Voltaire „műveljük kertjeinket” tanácsával. S ha nem is hisszük el Leibniznek, hogy világunk a lehető világok legjobbika volna, elhihetjük Bálint gazdának, hogy egy kicsit szebbé tehetjük, ha megműveljük saját kertjeinket – beleértve ebbe a fröbeli-brunszviki gyermekkerteket, óvodákat, iskolákat is.

Bálint Györgynek hosszú, de nehéz életet adott a sors, melyben a rossz hatalmak mindig bántották, jó hatalmak pedig – úgy fest – nincsenek. Legfeljebb olykor olyan tűrhető hatalmak regnáltak körülötte, amelyek hagyták élni, dolgozni, alkotni. Így is gyönyörűnek mondható életet élt, és nagy életművet hagyott hátra. Olyan örökséget, melyből minél többet elveszünk a magunk hasznára, annál több lesz belőle.

A napfordulót követő napon ment el Gyuri Bátyánk – tudjuk, most már minden nappal fogy a fény. De a közelgő Szentivánéjen a messzeségben felvilágló fény – a néphit szerint – a földben rejlő kincs helyét jelzi. Innen kapta furcsa-szép magyar nevét a szentjánosbogár. Tudta jól Bálint Gazda is, hogy a földben tényleg kincs van, amit ráadásul nem is kell kibányászni. Ez a kincs kinő a földből, egy kis kertészeti segítséggel, gondozással, öntözéssel szárba szökken, kivirágzik, gyümölccsé érik, és mint a föld ajándéka élteti az ember testét és lelkét.  Szálljon vele utolsó földi útján világító szentjánosbogár sereg.

Most felvidító és okos Kertésznaplóját lapozgatom… s az aranytollasok nevében is búcsúzom Tőle könyve utolsó mondatának szavaival: „a békesség reményével…”