Helmut Kohl volt német kancellár meghalt. „Gyászolunk” – erősítette meg twitter-bejegyzésében politikai közössége, Németország Kereszténydemokrata Pártja. (Kép (© picture-alliance/dpa)
Kohl legalább annyira kiemelkedő személyiség volt megjelenésében, mint politikai pályáján. A szövetségi köztársaság hatodik kancellárjaként 16 éven át különösen izgalmas és nehéz időszakban vezette országát, amelynek egyesítését legfőbb céljának tartotta. Rajna-pfalzi tartományi miniszterelnökként (1969–76) kiváló iskolát végzett, mielőtt Bonnban elfoglalta a kancellári hivatalt, és egyben kerek negyed századon át (1973–98) a sorozatos újraválasztásoknak köszönhetően volt a kereszténydemokrata párt elnöke is.
Miközben ellenfelei jó néhányszor politikai halottá akarták nyilvánítani, sorozatosan ő került ki győztesen a politikai küzdelmekből. Nagy taktikus volt, sokakat fölemelt, de ha úgy hozta a sors (akár személyes érdeke), ejtette is őket. Kohl legtehetségesebb tanítványával – és ellenlábasával –, Angela Merkellel azonban nem tudott úgy megküzdeni, hogy a közös párt nagy öreget nyilvánítsa győztesnek.
Kétszer találkoztam Helmut Kohllal, mindkét alkalommal különösen rokonszenves oldalát mutatta. Először Drezdában, egy héttel 1989 karácsonya előtt. A II. világháborúban lerombolt és jelképpé magasztosult Frauenkirche előtt tartott beszédében (amikor már haldoklott a moszkvai segítséggel örökéletűnek szánt, ám éppen Moszkva akkori első embere, Gorbacsov közreműködésével összeomlásra ítélt) Német Demokratikus Köztársaságnak „föladták az utolsó kenetet”. Kohl feketén-fehéren a nyugati és keleti országrész újraegyesítéséért szállt síkra, mondván: összenő, ami összetartozik. Ne feledjük, akkor már túl volt Európa, az NDK és az NSZK a keletnémetek nagy exodusán – Magyarországon keresztül. Ne feledjük, hogy az akkor különösen tekintélyes magyar diplomácia Horn Gyulával, Németh Miklóssal és hazánk bonni nagykövetével, Horváth Istvánnal az élen minden lehetőt (és azon felül is!) elkövetett a német egység megteremtéséért. Az akkori magyar politikai és állami vezetés igyekezetét a németek azóta sem felejtették el, és nagyon boldogok lennének, ha a mai utódok Budapesten ugyanúgy vagy hasonló módon kezelnék a kapcsolatokat Berlinnel…
Vissza 1989 Drezdájába, ahol mindig is gyönyörűek voltak az adventek, és ahol még illatosabb volt a Striezelmarkt a világhírű Stollentől, a mi püspökkenyerünkre hasonlító kalácstól és a forralt bortól, és izzott az egység reménye, amelyet a Kohl-látogatás csak tovább fokozott. Zúgott a tömeg: Helmut, Einheit! És az általában szép szál németek közül is kimagasló bonni vendég megerősítette, amit milliók tudtak-vallottak Honecker országában: „Ennek a rezsimnek annyi, vége, befellegzett…”
A keletnémet kormányzópárt Drezda megyei első titkárából miniszterelnökké avanzsált Hans Modrow már jóval bonni kollégája látogatása előtt tisztában volt azzal, hogy a rezsim napjai, hetei meg vannak számlálva. Az államvédelem emberei még megpróbálkoztak azzal, hogy féken vagy kordában tartsák a negyven évi diktatúra után sorsdöntő, történelmi változást követelő milliókat, de már senki sem figyelt rájuk. A magyar tudósító két végletet tapasztalt Kelet-Németországban: eufóriát és reménytelenséget, amit tetézett százezrek áttelepülése az NDK-ból Nyugat-Németországba, hiszen nem volt már berlini fal, fölszámolták a halál határsávjait. Ünneplő tömeg köszöntötte Helmut Kohlt a drezdai belvárosban. (Kép: picture-alliance / dpa)
Kohl nagyon pontosan kidolgozott tervvel, egyértelmű felhatalmazással érkezett Drezdába, a néhány héttel azelőtt elfogadott tíz ponttal, amelyet persze egyeztetett Bonn nyugati szövetségeseivel és Moszkvával is. „A német egység helyreállításának mesterterve” bevált, még akkor is, ha kezdetben Kohl legalább öt (mások szerint tíz) évet adott a két országrész egyesülésére, összeforrására. Elképesztően kemény diplomáciai küzdelmek folytak A háttérben, az enyhülés bajnokának kikiáltott Gorbacsov és külügyminisztere, Sevardnadze is visszarettent a fölgyorsult egyesülés lehetőségétől, arra hivatkozással, hogy Németország (és ezzel Európa, a világ) ketté osztottsága történelmi következmény, megváltoztatása veszélyes helyzetbe torkollhat.
Ez az aggodalom a német–német csúcson is hangot kapott, és világossá vált: ha a keletnémetek továbbra is önálló államban szeretnének élni, azt nem szabad megakadályozni, miként azt sem, ha a két országrész egyesítése mellett szállnak síkra. A legfontosabb a nyugalom, a béke megőrzése nem csupán német földön, de egész Európában és a világban is.
Kohl és kormánya, a nyugatnémet társadalom politika iránt érdeklődő nagy többsége tisztában volt azzal, hogy szükség van az élet csaknem valamennyi területére kiterjedő alkura: Berlinnek, az NDK-nak óriási anyagi segítségre van szüksége, mert az összeomlás szélére sodródott, ennek fejében engednie kell: eltörölni a vízumkötelezettséget, a kényszer-pénzbeváltást, szabadon kell engedni a politikai foglyokat…
Drezdában tartózkodó bonni külügyesek bizalmasan közölték a nyugatnémet kollégákkal, ők pedig megsúgták nekünk, az akkor különösen nagyra értékelt magyaroknak: változik „az öreg” programja. Eredetileg csak koszorúzott volna az Elba menti nagyvárosban, most viszont tömeggyűlésen beszédet tart. Csak vázlatból szólt a drezdai tízezrekhez, kényesen lavírozott szív és értelem között, nehogy baklövést kövessen el, kivívja maga ellen az akkor különösen érzékeny még nagyobb hatalmak ellenszenvét. Nem akarta megfosztani reményeiktől keletnémet honfitársait (!), de a világot sem akarta megsérteni.
Ami máig megmaradt emlékezetemben abból a beszédből, az első és az utolsó mondat. Az első, a megszólítás: „Kedves honfitársaim!”, az utolsó: „Isten megáldja német szülőhazánkat!”
Csaknem egy évnek kellett eltelnie addig, míg másodszor sodort az élet és hivatás Kohl közelébe: 1990. október 3-án, az egység éjjelén a berlini Reichstag előtt. Viszonylag közelről figyelhettem Kohlt, mellette a felesége, tőle jobbra Genscher külügyminiszter és a szociáldemokra exkancellár, Willy Brandt. Kohl balján Richard von Weizsäcker szövetségi elnök, az immár perceken belül eggyé váló Németország államfője. Ő tartotta az ünnepi beszédet. Kohl kezdetben rezdületlen arccal hallgatta. Azt gondolta volna az ember, hogy kipirul a történelmi percek hatására, ám meglehetősen sápadtnak látszott. Aztán megtört a varázs, átvette a hatalmas, éljenző tömeg hangulatát, az öröm és megindultság vett erőt rajta (is), végül már integetett.
Az egység kancellárjának képe ekként maradt meg emlékezetemben. Kiváló szervező, nagy politikus, történelemformáló személyiség volt, az egész világ tisztelettel emlékezik Helmut Kohlra.