Komócsin Mihály 1944-től a kommunista párt szegedi területi szervezője, dél-magyarországi pártszervezője volt. Fővárosi és Heves megyei pártmegbízatások után visszatért Szegedre, 1956 novemberétől Szegeden a Magyar Szocialista Munkás Párt szervezője, a végrehajtó bizottságának első titkára, majd az MSZMP megyei bizottságának gazdaságpolitikai titkára, 1971-től 1974-ig a megyei tanács elnöke volt. 1985-ös nyugdíjba vonulásáig az MSZMP Csongrád megyei első titkáraként tevékenykedett.
Kádár János akart lenni, de Komócsin Mihály maradt. Az ország helyett, be kellett érnie Csongrád megyével. Ő nem tárgyalt 56-ban az ellenforradalmárokkal, a fegyverek és pártja igazában hitt. A későbbi kiegyezést, az enyhülést is ellenezte. Azt mondta, aki nincs az országgal, a munkás-paraszt hatalommal, az ellenség. Sértett emberként politizált, mindig a maga igazát kereste, de ritkán találta. Csak két választ ismert, az igent és a nemet. Határozottan döntött, nem habozott, amit kimondott, az úgy volt. A háta mögött véreskezűnek nevezték, szemtől-szembe elvtársnak. Amikor a kambodzsai diktátor, Pol Pot feltűnt a történelemben, hozzá hasonlították. Kommunista volt, nem szocialista, soha nem váltott köpenyt, élete végéig a vöröst viselte. Tanácselnökként, párttitkárként „korbáccsal” dolgozott, azzal ösztönözte beosztottjait, és magát is. Utálta az ellenforradalmárokat és a lustaságot. És persze az „urakat”. Alulról jött, a szegénységből, a kiszolgáltatottságból. Cselédek, kubikosok közt élt, a sors verte, amint tehette, visszaütött. Sok elvtársa volt, de kevesen szerették, és ő viszonozta az érzéseket.
Állítólag az MSZMP központi vezetésének a Szovjetunióból üzenték, hogy jól mutatna Magyarország kirakatában egy Komócsin. Így lett 1961-ben a Népszabadság főszerkesztője, majd később a legfelső vezetésnek, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja a fivér, Zoltán.
Amikor Zoltán meghalt, és a pótlásáról kellett gondoskodni, senki nem akart egy újabb Komócsint, egy másik moszkovitát. Mihály maradt Csongrád megyében, és ha Pestről hívták telefonon, jószerivel mindig Apró elvtárs volt a túlsó végén. Szegeden sorházban lakott, nem vágyott kastélyra, saját földet virágcserépben birtokolt. Neki is volt egy „kisvasút” ügye, hogy egyszerűbben juthasson otthonából a munkahelyére, megfordíttatta a közeli egyirányú utca tábláit. Munkahelyén, a párt megyei első titkáraként egy szobát birtokolt, olykor azt is nagynak tartotta. Irtózott mindenfajta rongyrázástól, még a családi ünnepektől is. Ha születésnapjára, névnapjára italt kapott, azt megosztotta elvtársaival. Szónoknak közepes, tanárnak (marxizmus-leninizmus) kiváló volt. Mindig magyarázott, ha kellett, ha nem. Az építésznek a statikáról, rendezőnek a színházról, csatárnak a góllövésről. Mindenhez értett, legjobban a mozgalomhoz. A legtöbb gúnyos megjegyzést innen kapta, mégis, talán ő látta meg először a jövőt. Amikor az SZKP főtitkára, Leonyid Brezsnyev meghalt, Komócsin Mihály azt mondta: ez a kommunizmus vége. Talán a rendszerváltás is vele kezdődött. Az országgyűlési választásra készülve, saját körzetében nem kapott bizalmat.
Király Zoltán vitte a voksot, és az új világ ígéretét.