A költségek csak még magasabbak lennének az amerikai vásárlók számára, ugyanakkor visszaesnék az ország kivitele. Folyamatos feszültség állna be a többi államhoz fűződő kapcsolatokban. Trump elnökségének első napjai azt támasztják alá, hogy a politikus nem egyszerűen szónokol. Tényleg azt hiszi, hogy a protekcionizmus gazdagabbá teszi Amerikát. A kérdés az, hogy meddig jut, mielőtt országával együtt rájön, mennyire nincs igaza.
A populizmus egyik legkitűnőbb szakértője szerint figyelmeztető jel, ahogyan Trump a „nép” kifejezést használja – írja a The Guardian. Mert pl. amit a beiktatási beszédében kijelentett, hogy tudniillik onnantól kezdve a nép ismét kezébe vette a saját sorsát, az ugyanaz a nyelvezet, mint amit Orbán, Erdogan és Chávez vet be. Jan-Werner Müller úgy véli, hogy az elnök nem is nyilváníthatta volna ki egyértelműbben, mekkora fenyegetés a demokrácia számára.
A populistákat az különbözteti meg a hatalom más bírálóitól, hogy szerintük csakis ők képviselik az igazi népet, amibe beletartozik, hogy minden ellenzék illegitim, mert pl. ha szembeszállsz Trumppal, akkor a nép ellen fordulsz. Ez mélyen tekintélyelvű vonás, csak éppen az következik belőle, hogy a populisták a végén nem vállalják a felelősséget. Hiszen az amerikai elnök úgy teszi, mintha csupán a nép hiteles akaratának a fő végrehajtója volna. A fékek és ellensúlyok pedig csakis akadályok a közakarat valóra váltásában. Akik abban reménykedtek, hogy új hivatalában a politikus majd az árkok betemetésén dolgozik, nos, nekik csupán annyit, hogy a populisták egyfolytában a nép egyesítéséről szónokolnak. Csak éppen azok, akik más oldalon állnak, az ő szemükben nem tartoznak a néphez, az igazi Amerikához, az igazi Törökországhoz és így tovább. A megosztottság számukra nem gond, mert hatalmuk bebiztosítását szolgálja. és Trumpnak jól jön minden utcai összecsapás, a kemény ellenállás. Az amerikai demokrácia igazi veszéllyel néz szembe.
A hét végi ellen-csúcstalálkozóval megpróbáltak egységre lépni a Le Pen- és Wilders-féle nyugat-európai populisták – olvasható a The Economistban . A koblenzi nacionalista konferenciát két szellem kísértette: Merkel és Trump. Előbbi a házigazda AfD hívei számára megjelenít mindent, ami rohadt a mai Európában: valóságidegen, elitista és bele van bolondulva a menekültekbe. Az amerikai elnök viszont azt jelentette a részvevők számára, hogy immár nekik fúj a szél. Mármint hogy eljött a szuverén nemzetek uniójának ideje. Levethetik az elit által rájuk kényszerített kulturális kényszerzubbonyt és megszabadulhatnak az idegenek tisztátalanságaitól. Le Pen „hazafias tavaszt” hirdetett a múlt olyan, poros relikviáival szemben, mint az EU. A Front National vezére kétségtelenül hatásos szónok, ezért könnyű belátni, miért akkora veszély a hagyományos francia pártok számára. Ugyanakkor az egész eseményen nem volt semmi, ami programra emlékeztetett volna. A 9 pártnak nem sok az esélye, hogy egyhamar hatalomra jut, ám a befolyása máris érezhető. Pl. Fillon, a francia elnökválasztás esélyese a minap kijelentette, hogy országában nincs hely a menekülteknek. Wilders és Le Pen maga sem mondhatta volna különbül.
A konzervatív Die Welt elemzése azt hangsúlyozza, hogy Európának immár egyedül kell boldogulnia, mert Trump Amerikájára nem számíthat. Azaz meg kell tanulnia egyedül navigálni a viharos tengeren. Ehhez túl kell végre lépni az elképedésen, hogy miként lehetett a világ egyik legrégebbi demokráciájában egy egomán az elnök, akinek fogalma sincs a politikáról, akiről leperegnek a bírálatok és az érvek. Csak a nacionalista jobboldal tapsol neki.
Az Egyesült Államokban mindig is egyidejűleg volt jelen a világméretű küldetéstudat, illetve a büszke, önelégült bezárkózás. Európa sok évtizeden át az előbbinek köszönhette, hogy búcsút mondhatott a történelemnek, elkerülték a háborúk. Ám 1989 után ez megváltozott, az Egyesült Államok viszont úgy érezte az idő tájt, hogy befejeződött küldetése a kontinensen. A földrész nagykorú lett, nincs többé szüksége gyámra.
Trumppal viszont a tengerentúlon az a tábor kerekedett felül, amely azt mondja: Amerika mindenekelőtt. Csak félő, hogy az USA ezáltal gyengébb lesz. Ugyanakkor a jelszó visszhangra találhat a világban, pl. úgy, hogy tegyük naggyá ismét Magyarországot, Oroszországot, Lengyelországot, Törökországot. Ebben nagy romboló potenciál rejlik, ugyanakkor megnyugtató, hogy ezek az erők egy idő után úgyis hajba kapnak és megbénítják egymást. Ám Európának saját lábára kell állnia, nincs más választási lehetősége.
A Die Zeit Orbán Viktorral vezeti fel cikkét, amelyben 60 szakértő megkérdezésével azt igyekszik kideríteni, hogy rendben van, eljött a politikai kalandorság ideje, de meg lehet-e fékezni a folyamatot? A magyar kormányfő azért lépett az összeállítás élére, mert tavaly simán túltette magát a népszavazás érvénytelenségén és közölte, hogy itt bizony az egyértelmű népakarat nyilvánult meg és a jövőben azt kívánja képviselni Brüsszelben. A kérdés ezek után az, hogy tényleg ennyire rosszul áll a demokrácia és a jogállam ügye Európában? A szakértők bizonyították, hogy nyomul a liberális demokrácia két ellenmodellje, a vallási-fundamentalista tekintélyuralom, illetve az orosz és kínai típusú irányított demokrácia. Az unión belül a populista, illetve tények utáni irányzat szabja meg a közbeszédet. Lényegük úgy foglalható össze, hogy hazudj, ahogy csak bírsz, de a fennálló rend ellenfeleként jelenjél meg. Ezek az erők egyszerű megoldásokkal és hamis ígéretekkel a józanész ellen vonulnak, de nem ők okozták a demokrácia mély válságát. De persze ettől még nagy az általuk előidézett veszély, hiszen az elit diktatúrájának állítják be a képviseleti demokráciát, amelyben a hatalmon lévőknek fogalmuk sincs az emberek gondjairól.
A szakértők egyetértenek abban, hogy a népszavazásokkal nem lehet a gondokat rendezni, és a referendumok nem is eredményeznek bölcs döntéseket. Sokkal inkább a gondolkodást helyettesítk a többség hatalmi szavával. Ugyanakkor a civil szervezetek sem képesek ellensúlyozni a politika tekintélyvesztését, mert idő és hozzáértés kell, hogy azok munkájában részt vehessen bárki.
A populisták alaptétele, hogy létezik az egységes népakart, és hogy a népnek mindig igaza van. A retorika azután gyorsan antidemokratikus élt kap, ha ezek az erők ki akarják kapcsolni az érdemi parlamenti folyamatokat. Ebben a közegben a legnagyobb pofonok a szakembereket érik, mert ők szembemennek a képzelt népakarattal. Ugyanakkor a politikusok nem tudták megtartani a jólétre vonatkozó ígéretüket, egyre nagyobb a tömegek félelme a jövő miatt. Ez egyfelől a globalizálódás, a nemzetközi verseny és a bevándorlás, másfelől sokak számára túl messzire megy a társadalmi nyitás.
A kiút az, hogy az aggályok visszaszorítására orvosolni kell a tényleges bajokat. Egyidejűleg emelni kell a nyilvános viták szintjét, vagyis erősítendő a komolyan vehető sajtó. Fel kell lépni az álhírek ellen, szembe kell szállni a látszatígéretekkel. És ki kell dolgozni az új formákat, hogy az emberek azt érezzék: jobb beleszólni a dolgokba, mint dühös megjegyzéseket kiposztolni a Facebookon. A demokráciát nem szabad a választásokra korlátozni.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung a láncaitól megszabadult Orbán Viktorról ír, miután a Trump alatt várhatóan javulnak a magyar–amerikai kapcsolatok, de a dolgokba belejátszik Moszkva is. Olyannyira, hogy jön Putyin és az erősen vitatott paksi bővítésről tárgyal majd. A kifogások érkeznek külföldről is, de hogy különösebben érdeklik-e a miniszterelnököt, az már más lapra tartozik. Budapesten arra számítanak, hogy enyhülni fog a nyomás a még hatalmasabb Egyesült Államok részéről is. Orbán úgy gondolja, hogy a legteljesebb egyetértés fűzi Trumphoz. Például az ügyben, hogy vége a multilateralizmusnak.
Annak idején McCain szenátor fasiszta diktátornak nevezte Orbánt, hozzátéve, hogy az Putyinnal fekszik ágyba, ám a republikánus szenátort jelenleg alighanem jobban foglalkoztatja a Fehér Ház új lakójának viszonya a Kremlhez, semmint hogy a magyar politikuson problémázzon.
A kormány közben úgy lép fel a civilek ellen, mintha semmi sem fogná vissza. A Transparency International és a többiek már régóta szálkát jelentenek a hatalom szemében, külföldi érdekek, senki által meg nem választott ügynökeinek számítanak. Ebben a tekintetben Soros György a megtestesült idegen, de ő Trump számára is ellenségkép. Ezek után egyelőre nem lehet várni, hogy az amerikai elnök kritikus megjegyzéseket tegyen Magyarországra. A kormányfő ily módon bezsebeli annak a hozamát, hogy már tavaly a republikánus jelölt mellé állt, miután az elutasította a bevándorlás és a politikai korrektséget. Orbán úgy tekint magára, mint aki Putyin és Trump győztes csapatában focizik.
