Nicole Holofcener (*1960) televíziós és filmrendező, forgatókönyvíró és színész olyan munkák után kezdte el forgatni az Exek és szeretőket, mint a Szex és New York, az Adni jó, a Jó barátnők, a Városfejlesztési osztály, a Sírhant művek és a Szívek szállodája egyes részei, tehát már járatos a romantikus témában.
Ennek a filmnek a hősei negyvenes-ötvenes éveikben járó, középkorú emberek, akik már elértek valamit, de párkapcsolataikban nemigen szerencsések, többnyire elváltak. A főhősnő, Eva (Julia Louis-Dreyfus) keresett masszőz, aki ügyfeleihez – lakásról lakásra cipelve hordozható kezelőasztalát – masszírozni jár és közben köztük, velük társaságra is talál. Egy parti alkalmával ismerkedik meg az ugyancsak elvált költőnővel, Marianne-nal (Catherina Keener), aki ügyfele lesz, és egy kissé túlsúlyos, de kedves elvált férfival, aki egy tévétörténeti múzeum archívumában dolgozik. Ő Albert (James Gandolfini), akivel rövidesen randevúzni kezd. Látszólag nem illenek ugyan igazán egymáshoz, mégis ők jól érzik magukat egymással, és úgy tűnik föl, kezdenek összetartozni. Közös bennük, hogy Eva is, Albert is nagyon szereti a lányát, aki egykorú és hamarosan mindkettő egy távoli egyetem kollégiumába költözik. Eva régebbi barátnője és pszichológusa, Sarah (Toni Colette) még nem vált el ugyan a férjétől, Willtől (Ben Falcone), de állandóan marják egymást – főleg a házvezetőnőjük miatt. Sarah, mivel már mást nem tud megváltoztatni maga körül, folyton a lakását rendezi át, és mindenkit igyekszik rábeszélni nagy változtatásokra.
Miközben Eva és Albert jól megvannak egymással, kezdenek összehangolódni, Marianne állandóan a volt férjére panaszkodik, szapulja, mígnem Eva számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ex azonos az ő új pasijával, Alberttal. Eva gyenge ahhoz, hogy saját határozott érzéseinél megmaradjon; akaratán kívül is egyre inkább Marianne szemüvegén át kezdi látni a férfit. Ez az érthetetlen elhidegülés Albertnek is szemet szúr, aztán egy nap véletlenül kiderül minden, és ettől a kapcsolat tönkremegy. A film vége nem egyértelműen zárja le a történetet, mert a két ember hiányzik egymásnak, találkoznak is újból, de hogy a szerelem folytatódhat-e, vagy csak a barátság marad köztük, az lényegében a néző továbbgondoló fantáziájára (vagy netán egy következő filmre) van bízva.
Nicole Holofcener a saját forgatókönyvéből forgatott. Ez az alapanyag jobb és más, mint a hasonló romantikus történeteké. Persze egy történetben mindenkit más fog meg. Nekem az emelte ki a tucatból, ahogy rávilágít arra, mennyire fontos, hogy az ember önmaga legyen, és ne hagyja magát túlságosan befolyásolni másoktól! Bár egyedül van, a hősök közül Albert a legkiegyensúlyozottabb, mert éli a világát és akár jó passzban van, akár nem, megmarad annak, aki és ami. A munkáját szereti, a megszokásain nem változtat, kicsit lemondó, de meg tud lenni a maga világában, és csak a lányától való kényszerű elválás viseli meg igazán. Nekem egyértelműen ő a rokonszenves, amihez hozzájárul, hogy James Gandolfini kedves mackóssága, jókedvű és érzelmes egyszerűsége nagyon szerethetővé teszi a figurát. Noha a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt színészt a Maffiózók Tony Soprano szerepében ismerte meg igazán a világ, ez az utolsó filmszerepe is azt bizonyítja, mennyi minden benne maradhatott még színészileg, hiszen nagyon ért az egyszerű, de fontos árnyalatok ábrázolásához. Az ő látszólag eszköztelen játéka hallgatásaival és tekintetével, dörmögő hangjával és őszinte félmozdulataival egyaránt a film legjobb értékei között van.
Julia Louis-Dreyfus számomra már nem ennyire kiemelkedő színész, noha nyert már Emmy- és Golden Globe-díjat is. Az általa játszott Eva szeretetre vágyó és szemrevaló nő, rokonszenves kis balfék, de kommerszen befolyásolható és irányítható. Tipikusan az a butuska nő, aki sokat beszél fölöslegesen, tanácsokat ad és vár másoktól, mint akinek nagyon fontos a mások megítélése. Ezzel szerep szerint nem is volna bajom, sőt, örülök, hogy valaki megmutatja ennek a típusnak a hátulütőit, például, hogy az embernek előbb-utóbb el kéne döntenie, kinek hisz: a saját vagy valaki más szemének. Csakhogy a színésznő nem tud szabadulni attól az idegesítő amerikai színésziskolától, ami azt hiszi, hogy a vígjáték a kimerevedő pofavágásoktól humoros. Louis-Dreyfus jó játékát számomra lerontja, hogy arcjátéka olyan harsány, mint egy koreai szappanopera mimikai készlete, holott ennek a fele bőségesen elég lenne a váratlan érzelmek ábrázolásához, különösen premier plánban. A film egyik nagy tanulsága, hogy túl kell lépni a konvenciókon, mert ha egy párkapcsolatban az döntő tényező, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust, vagy mit gyűjt és az ehhez hasonló lényegtelen dolgok, akkor ott baj van a toleranciával. A másik ember mássága érték és nem hiba.
Itt van pl. Marianne, akinek nem elég, hogy sikeres költő és hírességekkel barátkozhat, de még a válás után sem tudja megbocsátani a férjének, hogy az nem szereti az éjjeli asztalkát és a földre dobálja a holmiját, vagy, hogy a padlizsános sajtos tészta a konyhaművészetének a csúcsa, kicsit túlsúlyos stb. Miért ilyen fontos ez neki? Mert nincs más férfi az életében, tehát tudat alatt a régit okolja magánéleti hiányaiért, ahelyett, hogy magát tenné vizsgálat tárgyává.
Catherina Keener sokadik filmjében partnere a rendezőnek, kellemesen profi a játéka, de a látottak alapján semmi különös kiemelkedő nincs a színészetében.
Itt van még Sarah is. Toni Collette azt a nőtípust jeleníti meg, aki önmagától nem képes határozni, pl. tisztázni a bejárónővel a gondjait, hanem a férjétől várja el, hogy az lépje és oldja meg az ő gondjait. A férj persze picit normálisabb és helyükön kezeli a dolgokat, de ez a szerencsétlen feleség a bútorok átrendezésével hiszi jobbá tenni a maga közérzetét. Toni Colette számomra jól alakítja ezt másoknak tanácsokat adó, a maga problémáit megoldani nem képes nőt. Ez is pszichológiai eset.
Egyáltalán, mintha a rendezőnő az egész filmben a tipikus középszerű női bizonytalanságok, és közhelyes döntésképtelenségek görbe tükrét akarná felállítani. Ez jó, legalább is az én megítélésem szerint. Női szemmel valószínűleg én is másként látnám az egészet. De abban valószínűleg mindenki egyet ért, hogy nem az a célravezető, ha másokat akarunk átformálni, hanem ha mi megtanuljuk hibáikkal és erényeikkel együtt olyannak elfogadni őket, amilyenek. Szerelmek, házasságok, barátságok, ismeretségek múlhatnak ezen. Ezektől a többletektől érzem a maga kategóriáján belül is értékesebbnek ezt a filmet.
