Ez egy ilyen nap volt. 2001. szeptember 11-én Budapesten, egy bajor gróf gazdasági tanácsadó és kommunikációs cégénél dolgoztam, és akkoriban többek között az E.ON nevű energiaszolgáltató számára készítettünk újságot és kommunikációs programokat. (Én azért dolgoztam ott, és nem a médiában, mert az akkori Fidesz kormány is elég durván lépett fel a nekik nem tetsző emberekkel szemben, még külföldre is megpróbált utánuk nyúlni– ezt a saját bőrömön tapasztaltam…)

Kora délután volt, amikor az egyik kolléganőm telefonált: „Kapcsoljátok be a tévét!” Bekapcsoltuk, és ott voltak előttünk a füstölgő tornyok. Nem tudtuk, hogy pontosan mi ez, de azt igen, hogy valami történt, amit nem fogunk elfelejteni.

És valóban: ennyi év után is megmaradt a legtöbb emberben, hogy hol volt szeptember 11-én, mert egyetlen ilyen, vagy hasonló pillanat képes személyes emlékké válni. Az a nap ugyanis teljesen megváltoztatta a világot. Az addigi, ha nem is felhőtlen, de valamennyire felszabadult világ újra elkezdett félni.

Az 1989–90-es változások után kialakult eufória – amely több mint egy évtizeden át meghatározta Európa nagy részének hangulatát, – egy csapásra eltűnt, persze a délszláv háború addig is velünk volt, a magyar határon.

Új korszak kezdődött. A biztonság, a terrorizmus, a háború, a geopolitikai konfliktusok kerültek a középpontba. Egyfajta állandó készenléti, sokszor hadiállapothoz hasonló viszonyok kezdték uralni a világot.

A többségetek akkor még kisgyerek volt, vagy még meg sem született. Nektek nem azt a világot kell megértenetek, amelyben mi tanultuk az újságírást. Az alapokat meg kell ismerni, de amíg mi újságot írtunk, ti legtöbben már platformokra írjátok a történeteket. Mi azt tanultuk, hogyan működik a nyomtatott sajtó, a rádió és a televízió. Ti egyszerre találkoztok a hírportálokkal, a közösségi médiával, a podcastokkal, a videóval, a TikTokkal, az Instagrammal és két év óta a mesterséges intelligenciával. Mi megtanultuk, hogy egy újságíró kezében a toll, az írógép, később a számítógép a legfontosabb eszköz. Nektek az algoritmusokkal is meg kell küzdenetek.

Persze van valami, ami egyáltalán nem változott, ami az újságírás lényege. A kíváncsiság. A kérdezés képessége. A kételkedés. A tények ellenőrzése. A források tisztelete. Annak felismerése, hogy amit valaki állít, az még nem feltétlenül igaz. És mindenekelőtt: a valóság iránti felelősség.

Ma minden korábbinál könnyebb hírt előállítani. Egy telefon kamerája képes televíziós stábot helyettesíteni. Egy közösségi médiás bejegyzés percek alatt emberek millióihoz juthat el. A mesterséges intelligencia pedig pillanatok alatt képes szöveget, képet, hangot vagy videót létrehozni.

De éppen ezért ma talán minden korábbinál nehezebb hiteles újságírónak lenni. Mert amikor bárki képes tartalmat gyártani, akkor válik igazán fontossá az, aki képes megkülönböztetni a tartalmat az információtól, az információt a ténytől, a tényt pedig a manipulációtól.

Ezért van szükség rátok. Az újságírás ugyanis nem egyszerűen egy szakma. Az újságírás közszolgálat. Egy demokratikus társadalomban szükség van olyan emberekre, akik kérdeznek akkor is, amikor mások hallgatnak. Akik utánanéznek annak is, amit mindenki más készpénznek vesz. Akik képesek azt mondani: „Várj egy pillanatot. Ez valóban így történt?” És akik akkor is megpróbálják megmutatni a valóságot, amikor az kényelmetlen.

A Bálint György Újságíró Akadémia éppen ezért nem egyszerűen szakmai ismereteket akar átadni nektek. Meg akar tanítani benneteket gondolkodni, kérdezni, kételkedni és felelősen megszólalni.
Bálint György, akinek a nevét viseli, egy olyan korszak újságírója volt, amely egészen más technikai körülmények között működött, de a szakma legfontosabb alapelvei nem évülnek el

A jó újságíró mindenekelőtt jó ember. Figyel a többiekre. Empatikus, érdekli, mi történik velük. És ott van benne valamiféle makacs kíváncsiság a világ iránt.

Arra biztatlak benneteket, hogy ezt a kíváncsiságot soha ne veszítsétek el. Tanuljatok meg kamerával, mikrofonnal, telefonnal, mesterséges intelligenciával és minden új technológiával dolgozni. De közben ne felejtsétek el: az újságíró legfontosabb eszköze nem a telefonja, nem a számítógépe és nem az AI. A saját gondolkodása és saját tisztessége az, ami meghatározza.Sok sikert, sok kíváncsiságot, sok jó történetet – és mindenekelőtt: jó újságírást kívánok nektek! Köszönöm, hogy itt vagytok, jó tanulást, maradjatok kívácsiak!
László József

A Szeptember 11 – évnyitó a Bálint György Média Akadémián bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Brexit fagyos évei, a halászhajók körüli viták és a La Manche csatornán zajló migrációs feszültségek után Párizs most teljesen új hangnemet ütött meg. Ez az új irányvonal nem a hagyományos politikai lépések, hanem a művészetek szimbolikája, a szigorúan összehangolt logisztika és a tudományos technológiai pragmatizmus mentén formálódik.
A művészet, mint a legfőbb diplomáciai fegyver: a Bayeux-i kárpit esete
A kulturális közeledés abszolút gyújtópontja egy olyan esemény, amely a művészettörténet és a nagypolitika ritka fúziója. Emmanuel Macron francia elnök személyes diplomáciai projektjeként először hagyta el Franciaországot az 1100-as évekből származó, a hírhedt 1066-os Hastings-i csatát, a normann hódítást és Anglia francia leigázását ábrázoló 70 méteres hímzett lenvászon műremek. Szeptember másodikán Macron elnök, III. Károly király és a Downing Street jelenlegi vezetője közösen tekintették meg a British Museum kiállítását. Ezt megelőzően Macron maga is a közös francia–brit–európai történelem jelképeként beszélt a kárpitról, III. Károly pedig a kölcsönzést a mai barátság és bizalom szimbólumaként értelmezte.
A The Guardian kiemeli, hogy a kárpit kölcsönadása elképesztően kifinomult és mély értelmű gesztus. Egyszerre emlékezteti a briteket a két nemzet elszakíthatatlan, közös történelmi gyökereire, és működik szimbolikus békekövetként is. A művészet itt nem csupán dekoráció, hanem a bizalomépítés adu ásza. Egy olyan tárgyat bízni a partnerre, amely fizikailag is rendkívül sérülékeny, a legmélyebb elkötelezettség jele.
Titkos katonai művelet: a kárpit 2:48-as átszállítása
A kulturális diplomácia lágy felszíne mögött azonban elképesztő logisztikai gépezet és szinte katonai fegyelem dolgozott. A felbecsülhetetlen értékű műtárgy átszállítása nem sima múzeumi költöztetés, hanem szigorúan titkos, hajnali „2:48-as küldetés” volt. A kárpitot a francia katonai rendőrség kísérte a
350 mérföldes útja során egy speciálisan átalakított, páncélozott és klímaszabályozott teherautóban. Miután a Csalagúton keresztül nem sokkal éjfél után megérkezett a brit oldalra, Folkestone-ba, a kenti rendőrség, majd a Metropolitan Police vette át a stafétát, hogy a teljes diszkréciót biztosítva, a hajnali órákban kísérje a konvojt egészen a múzeum kapujáig. Ugyanaz a becses textília, amely egykor a hódítás történetét mesélte el, most díszkísérettel békekövetként tért vissza Angliába.
A kárpitot egyébként egyedi alumínium tokban, harmonikaszerűen összehajtva szállították, külső tartóvázzal megerősítve, hogy a rázkódás minimális sejtkárosodást se okozhasson a textíliában. Ez a precizitás sokkal közelebb állt egy nukleáris fűtőelem vagy egy szupertitkos fegyverrendszer mozgatásához, mint egy hagyományos műtárgyéhoz.
A reálpolitika kényszere: miért pont most?
Ha a felszínt a kárpitok finom szövete alkotja, a hátteret a kőkemény geopolitika és a tudományos technológiai realitás egészíti ki. A brit lapok elemzései szerint a francia „love diplomacy” mögött három fő kényszerhatás húzódik meg:
 Az amerikai izolacionizmus árnyéka: a The Economist határozottan rámutat, hogy a legfőbb hajtóerő Washington kiszámíthatatlansága. Az „America First” doktrína tartós jelenléte és az a reális veszély, hogy az Egyesült Államok magára hagyhatja Európát a védelmi kiadások terén, arra kényszeríti Párizst, hogy alternatív európai biztonsági pilléreket építsen ki.
 A nukleáris és katonai szimmetria: Európában mindössze két olyan hatalom van, amely globális katonai hatókörrel, komoly hadsereggel és önálló atomfegyver-arzenállal rendelkezik: Franciaország és Nagy-Britannia. Ha Washington kihátrál Európa mögül, a kontinens biztonsága matematikailag és stratégiailag is ezen a két államon áll vagy bukik. Emmanuel Macron lett az első uniós vezető, aki hivatalos vizitet tett a brit kormányfőnél a Downing Streeten, hangsúlyozva az Ukrajna támogatására épülő közös „akarat koalícióját” (coalition of the willing).
 A Downing Street politikai fordulata: a The Telegraph elemzései szerint Macron tudatosan használja ki a brit belpolitikai fordulatot. Az új brit miniszterelnök sokkal pragmatikusabb partnernek bizonyul az európai kapcsolatok újjáépítésében, mint konzervatív elődei.
Újrainduló haditechnikai és tudományos szövetség
Míg a nagyközönség a lenvászon figuráit csodálja, a színfalak mögött a két atomhatalom védelmi és tudományos minisztériumai a kapcsolatok teljes modernizációját készítik elő:
 Haditechnikai és védelmi ipar: a felek szorosabbra fűzik a koordinációt az Ukrajnának szánt nagy hatótávolságú rakétarendszerek logisztikájában és gyártásában. Emellett a két ország közös tanulmányt indított egy új generációs légiharc-rakéta kifejlesztésére, amely a brit (Typhoon) és a francia (Rafale) vadászgépek jövőbeli csapásmérő erejét hivatott biztosítani.
 Tudomány és energetika: a pragmatikus együttműködés kiterjed a La Manche csatorna alatt futó energetikai és kommunikációs hálózatok fizikai és kiber-védelmére, a klímatechnológiai kutatások megosztására, valamint a mesterséges intelligencia biztonságos, közös szabályozási kereteinek kidolgozására.
A „túl közeli” diplomácia: Macron suttogása és a brit humor
A brit sajtó természetesen nem lett volna önmaga, ha a nagyívű történelmi retorika mellett nem vette volna észre az esemény leginkább szórakoztató momentumát. Emmanuel Macron híres a rendkívül közvetlen, olykor a személyes teret áttörő, fizikális megközelítéséről – ezt a francia diplomáciában a személyes meggyőzés eszközének tekintik, a britek azonban imádnak rajta derülni.
A találkozó során a kamerák rögzítették azt a pillanatot, amikor a francia elnök a kelleténél határozottabban lépett oda III. Károly királyhoz, és a királyi protokoll láthatatlan határvonalait átlépve, szinte a fülébe suttogott valamit, miközben megérintette a karját.
A brit humoristák és a közösségi média azonnal lecsapott a jelenetre. Az elemzések és mémek napokig azon élcelődtek, hogy Macron úgy viselkedett, mint egy túlbuzgó udvarló, aki a „szeretet-diplomácia” jegyében megpróbálja személyesen is elvarázsolni az uralkodót, miközben a brit király a maga jellegzetes, finom távolságtartásával próbálta kezelni a gall temperamentum megnyilvánulásait.
A történelem furcsa fintorai
A Bayeux-i kárpit egy hódítás történetét meséli el. Több mint ezer évvel ezelőtt idegen hajók keltek át a Csatornán, ellenséges seregek indultak Anglia felé. Összecsaptak a sziget védőivel, és a döntő csatában, 1066-ban a normannok győzelmével Hastingsnél évszázadokra eldőlt egy ország sorsa. Most a becses műremek ismét átkelt a Csatornán – ezúttal páncélozott teherautóban, rendőri kísérettel, szigorú logisztikai fegyelem mellett érkezett, hogy hódító helyett békekövetként foglalja el helyét a British Museumban. Ennél pontosabban semmi sem mutathatná meg, milyen különös, kiszámíthatatlan húzásokkal dolgozik a történelem.
Franciaország és Nagy-Britannia évszázadokon át háborúzott egymással, versengett, gyanakodott a másikra, mostanra azonban a kontinens régi rendje recseg-ropog, az amerikai külpolitika kiszámíthatatlanabb, mint valaha, Európa biztonsága pedig minden eddiginél törékenyebb. Ebben a viharos globális környezetben a két egykori ősellenség ismét kénytelen felfedezni, hogy sokkal több minden köti össze őket, mint ami elválasztja.
Ahogy a The Guardian című napilap összegzi, a földrajzot és a történelmet nem lehet egyetlen szavazással megváltoztatni. A francia diplomácia zsenialitása most abban rejlik, hogy felismerte: amikor a racionális, politikai érvek a Brexit utáni sérelmek miatt elakadnak, a művészet, a közös tudomány és a szigorú katonai logisztika képes megnyitni azokat a kapukat, amelyeket a politikusok bezártak. Ehhez pedig nem egy újabb szerződés vagy diplomáciai nyilatkozat kell. Elég lehet hetven méter törékeny lenvászon, néhány közös emlék – és annak józan belátása, hogy akivel tegnap még a csatatéren álltunk szemben, arra holnap talán szövetségesként lehet szükségünk. Párizs most mindent bevet a közeledés érdekében: művészetet, történelmet, haditechnikát, személyes bájt és egy jó adag francia temperamentumot. London pedig fogadja az udvarlást. Csak közben – nagyon brit módon – halkan mosolyog rajta.

A Tünde T. Guildford: Kárpit és kézfogás, a francia-brit „szeretet-diplomácia” anatómiája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amikor a világirodalom és a szemiotika olasz nagymestere, A rózsa neve és a Foucault-inga szerzője 2016-ban elhunyt, az internetet bejárta egy különös, szinte hipnotikus videorészlet. A felvételen az idős, de még mindig fürge léptű írót látjuk, amint milánói lakásának folyosóin sétál. A kamera hosszan követi őt egy szinte mesebeli, könyvekkel borított labirintusban. A polcok a padlótól a mennyezetig roskadoznak, a folyosók kanyarognak, a könyvek sűrű illata szinte átszivárog a képernyőn. Eco céltudatosan halad közöttük, pontosan tudva, melyik kanyar után melyik kötet várja, mintha a fejében lenne ennek a különös világnak a térképe.
Ez a dolgozószoba nem csupán egy munkahely vagy díszlet volt: az elméjének meghosszabbításaként, egy élő, lélegző univerzumként funkcionált, amely az olvasás világnapján tökéletes mementóként szolgál mindannyiunk számára.

A vendégek tévedése és az „antikönyvtár”
Nassim Nicholas Taleb, a neves esszéista és gondolkodó tette híressé azt a zseniális anekdotát, amely tökéletesen megvilágítja Eco és a könyvek kapcsolatát. Amikor látogatók érkeztek az író milánói otthonába, szinte kivétel nélkül két csoportra oszlottak.
Az egyik típus belépett, elámult a könyvek sokaságán, majd szinte törvényszerűen megkérdezte:
– Professzor úr, ezeket mind olvasta?
A másik, jóval ritkább vendég megértette, hogy egy ekkora magánkönyvtár nem trófeagyűjtemény vagy magamutogatás, hanem kutatóbázis, ami arra szolgál, hogy megtalálja benne, amire a munkájához éppen szüksége van.
Eco szívből gyűlölte az első kérdést. Számára a könyvtár nem a már megszerzett tudás fitogtatására szolgált; úgy vélte, a már elolvasott könyvek sokkal kevésbé értékesek, mint azok, amelyeket még nem olvastunk el. Taleb ebből alkotta meg később az „antikönyvtár” fogalmát, vagyis az olvasatlan könyvek gyűjteményét.
Mert miért kellene szégyellnünk azokat a könyveket, amelyekhez még nem jutottunk el? Az elolvasott könyv megmutatja, mit tudunk. Az olvasatlan arra figyelmeztet, mennyi mindent nem tudunk még. Minél többet tudunk, annál inkább kitágul előttünk annak a világa, amit még nem ismerünk, s a hátunk mögött tornyosuló olvasatlan sorok jelzik, hogy a világ titkai végtelenek. Az olvasatlan könyv ezért nem mulasztás, hanem lehetőség: egy még ki nem nyitott ajtó.

A Piazza Castello melletti szellemi fellegvár
Eco a milánói Piazza Castello közvetlen közelében élt. Lakásának kiválasztásánál a könyvek súlya sem volt mellékes: a körfolyosós otthon padlóját külön meg kellett erősíteni, hogy biztonságosan elbírja a polcokat és a kötetek elképesztő tömegét.
A több tízezer kötetből álló modern gyűjtemény mellett Eco egy egészen más természetű kincset is magáénak tudhatott: a Bibliotheca semiologica, curiosa, lunatica, magica et pneumatica nevű régi és ritka könyveinek gyűjteményét. Ebben mintegy 1300 ritka cím és 36, 1500 előtt nyomtatott ősnyomtatvány (inkunábulum) kapott helyet, amelyek a középkori gondolkodás, az okkultizmus és a nyelvészet ritkaságait őrizték. A régi könyvek külön szobájára Eco valóságos menedékként tekintett: nem volt benne telefon vagy számítógép, voltak viszont kották és fuvolák, amelyeken szinte mindennap játszott.
A dolgozószoba hangulata egyszerre volt kaotikus és végtelenül precíz. A könyvek munkaeszközként szolgáltak: Eco jegyzetekkel látta el őket, cédulákat csúsztatott a lapok közé, s a polcok elrendezése nem a könyvtári ABC-t, hanem saját elméjének asszociációs hálóját, az eszmék egymásba fonódását követte.

Egy birodalom utóélete: A magánkönyvtárból közös örökség
Amikor egy ilyen kaliberű gyűjtő távozik az élők sorából, felmerül a kérdés: mi történik a könyvtárával? Széthullik, elárverezik, vagy a kötetek elindulnak a világ különböző pontjai felé?
Szerencsére Eco esetében nem ez történt: az olasz állam és a kulturális minisztérium felismerte, hogy a lakás tartalma nemzeti kincs. A család és az állam megállapodása révén a gigantikus gyűjtemény egyben maradt, és a hagyatékot Eco életének legfontosabb helyszínei között osztották meg:
• A középkori Studiolo Milánóban: A ritka könyvek gyűjteménye a milánói Braidense Nemzeti Könyvtárba került. Itt létrehozták a Studiolo Umberto Eco nevű teret, amely szinte hajszálpontosan rekonstruálja az egykori könyvszoba elrendezését és hangulatát.
• Az Eco Library Bolognában: A modern könyvtár nagy része a Bolognai Egyetemre került, amelyhez Eco élete és tudományos pályája évtizedeken át kötődött. Itt a történet különösen aktuálissá válik: 2026 júliusában, tíz évvel Eco halála után megnyílt az új egyetemi szárnyban az Eco Library. Több mint 32 ezer, egykori milánói otthonából származó kötet vált hozzáférhetővé a kutatók számára. A polcrendszereket ráadásul úgy tervezték meg, hogy formájukban az egykori lakás kanyargós, labirintusszerű folyosóit idézzék meg.

És akkor megérkezett a mesterséges intelligencia
Eco antikönyvtárának gondolata ma talán még érdekesebb, mint akkor volt, amikor megszületett.
A digitális korban már nem az információ hiánya a problémánk. Ellenkezőleg: szinte belefulladunk. Néhány másodperc alatt megtalálhatunk egy adatot, elolvashatunk egy összefoglalót, utánanézhetünk egy fogalomnak. És ma már nemcsak a keresőmotor kínál azonnali választ. A mesterséges intelligencia néhány másodperc alatt összefoglal egy könyvet, elmagyaráz egy gondolatot, összehasonlít két elméletet, sőt beszélget is velünk róluk.
Talán éppen ezért aktuálabb Eco antikönyvtára, mint valaha. Mert a tudás nem azonos a válaszok birtoklásával. Néha éppen annak felismerésével kezdődik, hogy még mennyi kérdést nem tettünk fel. És erre egy könyvespolc tele olvasatlan könyvekkel különösen alkalmas. Ott áll előttünk fizikai valóságában mindaz, amit egyszer még megismerhetünk. Nem csupán felviilan, majd eltűnik a képernyőről. Vár ránk.

Az olvasás világnapján túl
Talán ezért sem érdemes az olvasást statisztikává változtatni. Hány könyvet olvastunk idén? Hányat havonta? Hány könyvet „teljesítettünk”?
A könyv nem kipipálandó feladat. Menedék, kíváncsiság, vita, találkozás. Egy másik ember gondolkodásába pillanthatunk be általa – legyen az az ember kortársunk vagy egy ötszáz évvel ezelőtt élt szerzetes.
És persze ott vannak a polcunkon azok a bizonyos könyvek is. Amelyeket megvettünk, mert érdekelt bennünket a témájuk. Amelyeket ajándékba kaptunk. Amelyekbe egyszer belekezdünk, aztán valami közbejött. Amelyeket évek óta kerülgetünk, miközben minden költözésnél gondosan becsomagoljuk és magunkkal visszük őket.
Van otthon olyan könyved, amelyet évek óta nem olvastál el? Ne szégyelld. Umberto Eco könyvtára arra emlékeztet, hogy talán éppen az a könyv mondja el a legtöbbet arról, amit még nem tudsz. A tudás nem egy elért végpont, hanem egy életen át tartó utazás – egy könyvekkel teli labirintusban.

Umberto Eco könyvei:
Mű magyar címe Eredeti cím Magyar megjelenés Műfaj / Típus Miért különleges?
A rózsa neve Il nome della rosa 1988 (Olaszul: 1980) Történelmi regény / Krimi A világhírű debütáló regény. Egy középkori kolostorban zajló gyilkosságsorozat és egy elveszett Arisztotelész-kézirat rejtélye.
Foucault-inga Il pendolo di Foucault 1992 (Olaszul: 1988) Intellektuális thriller Három milánói szerkesztő unalmában kitalál egy globális összeesküvés-elméletet, ami aztán véresen valóságossá válik.
Baudolino Baudolino 2003 (Olaszul: 2000) Pikareszk regény Egy zseniális és szerethető hazudozó kalandjai a középkori Európában és a fiktív keleti királyságokban.
A rák lépésben A passo di gambero 2007 (Olaszul: 2006) Esszékötet Éles látású társadalomkritikai írások arról, hogyan lépdel a modern világ technológiailag előre, miközben politikailag visszatér a múltba.
Prágai temető Il cimitero di Praga 2011 (Olaszul: 2010) Történelmi regény A 19. századi Európa legsötétebb politikai összeesküvéseinek és a gyűlöletkeltés mechanizmusának kendőzetlen bemutatása.
Mutatványszám Numero Zero 2016 (Olaszul: 2015) Az utolsó regénye Maróan gúnyos szatíra a modern újságírásról, a média manipulációjáról és a paranoid politikai zsarolásokról.
Pape Satàn Aleppe Pape Satàn Aleppe 2017 (Olaszul: 2016) A legutolsó könyve Esszégyűjtemény a „folyékony társadalomról”. Eco utolsó szellemi végakarata, amelynek kéziratát napokkal a halála előtt fejezte be.

A Tünde T. Guildford: Az olvasatlan könyvek dicsérete bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az alábbiakban Demszky Gábor volt parlamenti képviselő, Budapest egykori főpolgármestere keddi Facebook bejegyzését idézzük, amelyet Ruff Bálint miniszterelnök-helyettes figyelmébe ajánlott.

„Az SZDSZ 1990 nyarán a Nemzetbiztonsági Bizottság élére jelölt. Ebben a minőségemben a legfontosabb ténykedésem a fontos állami tisztséget viselő személyek átvilágítására vonatkozó törvénytervezet benyújtása volt.

A bizottság dolga lett volna a Dunagate-botrány felgöngyölítése is, de ebben sehogy sem jutottunk előre. Nem csoda.

A bizottság tagjainak egy részéről kiderült, hogy korábban a III. Főcsoportfőnökség egyes ügyosztályainak állományához tartoztak. Utólag úgy gondolom, hogy ezt a bizottságot Kőszeg Ferencnek kellett volna vezetnie, és a pozíciót semmiképp sem lett volna szabad főpolgármesterré választásom után Kövér Lászlónak átengedni.

De ki sejthette 1990 őszén, hogy a titkosszolgálathoz vezető fideszes szálak szövögetése már akkor megkezdődött?

Boldogan vállaltam el ezt a területet, mert éppen eléggé megtapasztalhattam a saját bőrömön, milyen az, amikor az állambiztonsági szervek működésének nincs jogállami kontrollja.

A titkosszolgálati önkényt vagy terrort kizárólag politikai ellenőrzéssel lehet megakadályozni, és olyan törvényekkel, amelyek tevékenységük túlzott kiszélesítését bűncselek ménnyé nyilvánítják.

Egyre erősödött bennem az a meggyőződés, hogy az államszocializmusban kreált iratállományt egyesítve lehetővé kell tenni a megfigyeltek számára, hogy hozzáférhessenek a róluk szóló dokumentumokhoz.
Ez lenne az érintettek információs kárpótlásának egyedül elfogadható módja. Ezt számtalanszor elmondtam és leírtam.

Kezdettől Joachim Gauck példája lebegett a szemem előtt, aki Berlinben a fal leomlásával egy időben egyszerűen rátette a kezét a levéltárra, és az áldozatok szá mára hozzáférhetővé tette a „másképp hazudó” iratokat. Nagyszerű gesztus volt.

Nekünk is ezt kellett volna tennünk a Dunagate idején. Nemcsak bizottsági elnökségem fél éve, hanem még jó pár év telt el meddő vitákkal anélkül, hogy sikerült volna nemzetbiztonsági törvényt alkotni.

Az ennek hátterében meghúzódó politikai érdekekről keveset tudtunk, de a bennünket, liberálisokat övező általános bizalmatlanságból és a téma hiszterizálásából arra következtettem, hogy az első szabadon választott parlament titkosszolgálati fertőzöttsége igen magas fokú lehet.

Ez egészen nyilvánvaló volt. A nemzetbiztonsági bizottságban is föl lehetett ismerni a „belügyér” gondolkodás nyomait. A tagok jelentős része természetesen roppant bizalmatlan volt velem szemben, ami, bevallom, kissé nyomasztott.

A leleplezéstől rettegő parlamenti besúgók nyilván megfojtottak volna egy pohár vízben mindenkit, akik érvényesíteni próbálták az UNESCO példázatos állásfoglalását, miszerint „minden országnak joga van tudni az igazat múltjáról. Minden embernek joga van a tudományos, történel mi kutatáshoz. Az elnyomás áldozatainak joguk van a kárpótlásra, a kártérítésre.”

A következő években folyamatosan ismételgettem: szabad polgárok ként elemi jogunk, hogy most „mi” tarthassuk számon, kit, mikor, mi ért figyeltek „ők”. Akik emberi, állampolgári jogainkat, a magánszféránkat semmibe vették. „Mi” alatt persze nem csak az egykori demokrati kus ellenzéket értettem. Hanem mindenkit, akit megfigyeltek. 1952-ben a pártállam 1,2 millió emberről gyűjtött információt. 1960-ban 600 ezer ről, 1966-ban 180 ezerről és még 1989-ben is 160 ezerről.

Az ügynöktörvény első kísérletében, ami Hack Péterrel közös vállalkozásunk volt, a szolgálatok dezinformációja miatt kapott indokolatlanul exkluzív szerepet a III/III-as csoportfőnökség.
A Dunagate-ért felelős állambiztonsági miniszterhelyettesnek sikerült eltitkolnia előlünk az egyes szolgálatok (belső elhárítás, kémelhárítás és hírszerzés stb.) közötti tényleges iratforgalmat. A kérdéssel szakértői szinten foglalkozó levéltárosokkal és történészekkel konzultálva rá kellett jönnöm, hogy az elnyomó rendszer állambiztonsági iratállománya egy és oszthatatlan, kellene hogy legyen. Ez mindmáig nem valósult meg.„

(https://www.reddit.com/r/hungary/comments/1siuzws/dunagate_1990/)

https://www.facebook.com/demszky.gabor

A A vég nélküli borzalom bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Bálint Viktort, Hargitai Miklóst, Szabó Györgyöt, négy évre, de legfeljebb az új Országgyűlés megalakulásáig, míg Bayer Juditot, Kollár Árpádot és Sükösd Miklóst két évre a választották a testület tagjává szeptember 9-i hatállyal.

Az Országgyűlés a 2010-ben elfogadott médiatörvény idén nyári módosításával hozta létre a közszolgálati média- és hírszolgáltatás biztosítására, függetlenségének védelmére a Független Közmédia Testületet, amelynek három-három tagját a kormányoldal, az ellenzéki frakciók, illetve a médiaszakmai szervezetek jelölik.

A képviselőcsoportok delegáltjainak mandátuma négy, míg a szakmai szervezetek jelöltjeié két esztendőre szól. A tag egy alkalommal újraválasztható. A tagok közül választ a testület élére elnököt a törvényhozás. Nem akadálya a testület megalakulásának, ha nem minden jelölt kapja meg a szükséges többséget. A frakciók és a médiaszakmai szervezetek által jelölt tagok legalább kétharmadának megválasztásával is megalakul a testület.

Az Országgyűlés művelődési bizottsága szeptember 2-án egyhangú szavazással támogatta a médiaszakmai szervezetek által a testületbe javasolt tagok – Bayer Judit médiakutató, médiajogász, Kollár Árpád költő, kultúraszervező és Sükösd Miklós szociológus, médiakutató – jelölését, a Tisza képviselőinek voksaival pedig a kormányoldal által javasolt Bálint Viktor közgazdász, médiaszakember, Hargitai Miklós, a Sajtószakszervezet elnöke és Szabó György, a Sanoma Media Budapest volt vezérigazgatója testületbe kerülését.

A művelődési bizottság – akárcsak egy héttel korábban – nem támogatta, hogy a közmédia-testület tagja legyen a Fidesz által jelölt Siklósi Beatrix televíziós és rádiós médiaszakember, a KDNP jelöltje, Martí Zoltán újságíró, médiaszakember, valamint a Mi Hazánk által javasolt Moys Zoltán médiaszakember, a Hazajáró műsor létrehozója. Radnai Márk (Tisza), a bizottság alelnöke korábban közölte: a „felkészült, hiteles, szakmailag és emberileg alkalmas” személyeket támogatni fogják a testületbe, de ha nem ajánl ilyeneket az ellenzék, a fennmaradó helyeket a médiaszakmai szervezet jelöltjeivel töltik fel.

A művelődési bizottsági meghallgatás során Bayer Judit hangsúlyozta: a média által kínált túláradóan sok információ dacára szükség van a közszolgálati médiára, annak iránymutatására, hitelességére, Magyarország pedig olyan történelmi helyzetben van, hogy európai szinten is példaértékű környezetet alakíthat ki.

A Tagokat választott a parlament a Független Közmédia Testületbe, elnököt a fórum élére bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Orbán Anita közleménye szerint utasítására a Külügyminisztérium illetékes vezetője tájékoztatta Oroszország budapesti nagykövetét, hogy a magyar hatóságok értékelése szerint az orosz képviselet 10 munkatársa olyan tevékenységet folytatott Magyarországon, amely a Bécsi Egyezmény alapján diplomatától nem elfogadható.

A magyar fél ezért felszólította az érintetteket, hogy hagyják el Magyarországot. A döntés Magyarország biztonságát és szuverenitását védi. Ez nem jelenti az Oroszországgal fennálló diplomáciai kapcsolatok megszakítását, Magyarország továbbra is fenn kívánja tartani a szükséges párbeszédet, a kölcsönös tisztelet és a szabályok betartása mellett. A külügyi közleményt a parlamentben Magyar Péter miniszterelnök ismertette.

Oroszország „kemény és a budapesti ruszofób lobbi számára fájdalmas” választ fog adni – jelentette ki Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő kedden az MTI-nek. Zaharova arra reagált a magyar hírügynökség kérdésére, hogy Orbán Anita külügyminiszter bejelentette: a kormány kiutasított tíz orosz diplomatát Magyarországról. A kérdésre, hogy az orosz válaszlépés mikorra várható, a diplomata kijelentette: „Ezt meg fogják tudni”.

A Tíz orosz diplomatát utasított ki a magyar kormány bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Forrás: Anthropic Egy mesterségesintelligencia-ügynökökből álló rendszer 11 nap alatt készítette el Fermat utolsó tételének teljes, számítógéppel ellenőrizhető formalizálását. A Claude több tízmillió sor kódot és csaknem harmincezer köztes bizonyítást állított elő – miközben egy hasonló emberi projektet eredetileg évekre terveztek.

A matematika történetének egyik leghíresebb problémáját nem fedezték fel újra, hanem a számítógép számára is minden részletében ellenőrizhetővé tették. Az Anthropic szeptember 4-én jelentette be, hogy Claude mesterségesintelligencia-rendszere 11 nap alatt elkészítette Fermat utolsó tételének első teljes, géppel ellenőrzött formalizálását.

A teljesítmény azért különösen figyelemre méltó, mert a projekt során az AI 13 millió sor Lean kódot írt, és mintegy 30 300 matematikai tételt bizonyított számítógéppel, amelyek közül 29 500 került be a végső bizonyításba. A kész bizonyítás több mint ötször akkora, mint a matematikai bizonyítások egyik legfontosabb közösségi könyvtára, a Mathlib.

Mi Fermat utolsó tétele?

Fermat utolsó tétele első pillantásra szinte gyermekien egyszerűnek tűnik. Azt állítja, hogy ha n nagyobb 2-nél, akkor nincs három olyan pozitív egész szám, amelyekre igaz lenne: aⁿ + bⁿ = cⁿ

A legegyszerűbb esetben, amikor n = 2, természetesen vannak megoldások. Ilyen például a jól ismert 3² + 4² = 5², vagyis 9 + 16 = 25. Ezek a pitagoraszi számhármasok. Fermat azt állította, hogy amint a kitevőt 2-ről 3-ra vagy annál nagyobbra emeljük, a dolog lehetetlenné válik: nincs olyan nem nulla egész számokból álló a, b és c hármas, amely kielégíti az egyenletet.

Ez nem azt jelenti, hogy néhány számmal nem sikerül megoldást találni. A tétel ennél sokkal erősebb: azt mondja, hogy semmilyen számmal nem létezik ilyen megoldás, bármilyen nagy számokat is próbálunk.

Egy 350 éves matematikai rejtély

A tétel névadója, a francia matematikus Pierre de Fermat 1637 körül egy ókori matematikai mű, Diophantosz Arithmetikája egyik példánya széljegyzetében írta le az állítást. Azt is megjegyezte, hogy talált rá egy „csodálatos bizonyítást”, amely azonban nem fért el a könyv margóján. A bizonyítást soha nem találta meg senki.

A matematikusok évszázadokon keresztül próbálták megfejteni Fermat állítását. A probléma végül a modern számelmélet egyik legfontosabb hajtóerejévé vált. A megoldásra egészen 1994-ig kellett várni.

Andrew Wiles és a bizonyítás, amely majdnem összeomlott

A brit matematikus Andrew Wiles 1993-ban jelentette be, hogy bizonyította Fermat utolsó tételét. A bizonyítás azonban az ellenőrzés során komoly hibába ütközött: a matematikusok egy olyan rést találtak benne, amelyet nem lehetett egyszerűen áthidalni. Wiles több mint egy évig dolgozott a probléma megoldásán, végül Richard Taylor közreműködésével sikerült kijavítaniuk a bizonyítást. A teljes, helyes bizonyítás 1995-ben jelent meg.

Itt válik igazán érdekessé az AI mostani teljesítménye. A Claude nem fedezte fel újra Fermat tételét, és nem talált új bizonyítást. Wiles bizonyítása évtizedek óta elfogadott a matematikai közösségben. A gép azt csinálta, ami bizonyos szempontból még nehezebb: Wiles bizonyítását és az ahhoz szükséges teljes matematikai apparátust olyan precíz formába öntötte, amelyet egy számítógép minden egyes logikai lépésében ellenőrizni tud.

Mit jelent az, hogy „formalizálta” a bizonyítást?

A matematikusok számára egy bizonyítás lehet több száz oldalas, és bizonyos lépéseket természetesnek vesznek. Egy emberi szakértő elolvassa például azt, hogy egy következtetés „triviális”, és többnyire érti, miért következik az előző lépésekből.

Egy számítógép azonban nem működik így. A formalizált bizonyításban minden szükséges logikai lépést olyan formában kell megadni, amelyet egy úgynevezett bizonyításellenőrző rendszer képes mechanikusan ellenőrizni.

Az Anthropic ehhez a Lean nevű formális matematikai rendszert használta. A Lean nem egyszerűen „elhiszi”, amit az AI állít. Ellenőrzi, hogy a megadott bizonyítás valóban következik-e a megengedett matematikai axiómákból és korábban bizonyított állításokból.

Ez lényeges különbség a hagyományos chatbotokhoz képest. Egy nyelvi modell képes meggyőzőnek tűnő, ám hibás matematikai magyarázatot is generálni. Egy formális bizonyításnál viszont a végső ellenőrzést nem a nyelvi modell végzi. A gépnek bizonyítania kell, hogy igaza van.

Nem egyetlen AI dolgozott rajta

A projekt egyik legérdekesebb része éppen az, hogy nem egyetlen Claude „ült le” Fermat problémája elé.

Több tucat AI-ügynök dolgozott párhuzamosan: egyesek fogalmakat definiáltak, mások résztételeket bizonyítottak, megint mások a már elkészült eredményeket használták fel újabb, nehezebb állítások bizonyítására.

A fordulópontot egy közös, irányított gráf, úgynevezett DAG (directed acyclic graph) alkalmazása jelentette. Ez lényegében közös memóriaként szolgált: nyilvántartotta, milyen tételeket kell még bizonyítani, melyek készültek el, és hogyan kapcsolódnak egymáshoz az egyes matematikai eredmények. A rendszert a Columbia Egyetem kutatóival együttműködésben fejlesztett Prove2Me platform segítette.

Tizenegy nap kontra öt év

A teljesítmény különösen azért látványos, mert a matematikai közösség már korábban megkezdte Fermat bizonyításának formalizálását.

Kevin Buzzard, az Imperial College London matematikusa 2024-ben többéves közösségi projektet indított azzal a céllal, hogy Wiles bizonyítását Leanben teljes egészében formalizálják. A munkát ötéves, 1 millió fontos brit kutatási támogatás is segítette. Ehhez képest Claude 11 nap alatt jutott el a teljes, géppel ellenőrzött bizonyításig.

A különbség azonban nem egyszerűen az, hogy „AI gyorsabb, mint az ember”. Az emberi kutatók munkája közben ugyanis maga a formalizálás módszertana és a szükséges matematikai infrastruktúra is épült. Claude már egy jelentős részben előkészített matematikai ökoszisztémára támaszkodhatott.

Nem a matematika végét, hanem egy új korszak kezdetét jelentheti

A Fermat-projekt legfontosabb következménye ezért nem az, hogy egy AI „legyőzte” a matematikusokat. A valódi jelentősége az lehet, hogy megváltozik a matematikai eredmények ellenőrzésének sebessége. Egy új, rendkívül bonyolult matematikai bizonyítás szakértői ellenőrzése hónapokig vagy akár évekig tarthat. A formalizálás során viszont a számítógép végső soron nem azt vizsgálja, hogy a bizonyítás szerzője mennyire tekintélyes matematikus, hanem azt, hogy minden egyes következtetés logikailag helyes-e.

Az Anthropic szerint a cél éppen ezért egy olyan jövő, amelyben a matematikai eredmények sokkal könnyebben és gyorsabban ellenőrizhetők. Ez különösen fontos lehet a matematikán túl is. Ha az AI képes bonyolult tudományos érveléseket formalizálni, akkor idővel más tudományterületeken is megjelenhetnek hasonló rendszerek. A nagy kérdés az, hogy képes lesz-e a tudomány egyre nagyobb részét olyan formába önteni, amelyet a gépek folyamatosan, automatikusan és megbízhatóan ellenőrizhetnek.

Fermat több mint három évszázadon át várt a bizonyítására. Wilesnek évek kellettek hozzá. Az AI-nak pedig most 11 napra volt szüksége ahhoz, hogy ugyanezt a bizonyítást a számítógép számára minden részletében ellenőrizhetővé tegye. A matematika ettől még nem lett egyszerűbb. Csak a bizonyítására állt be egy újfajta „digitális kutatócsapat”.

A cikk az AI segítségével készült

A Fermat utolsó tétele és az AI bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Amikor az ember kifogja az aranyhalat

Sir Michael Caine kétszeres Oscar-díjas angol színészikon, 93 éves, de a hangja mintha fáradhatatlan lenne. Homérosz Odüsszeiájának új hangoskönyv-változatában végig ő tölti be a narrátor szerepét. Pontosabban: az ő hangja. A legendás brit színésznek ehhez nem kellett hosszasan a mikrofon előtt ülnie: az ElevenLabs által, Caine engedélyével létrehozott mesterséges hangmásolata végezte el a munkát.

Sir Michael jellegzetes hangjának számítógéppel generált klónja 13 órán és 19 percen keresztül meséli az ókori görög eposzt. A hangoskönyv ez év elején jelent meg, kiváló időzítéssel: majdnem egy időben Christopher Nolan brit rendező sztárokkal teli, azonos című akció-kalandfilmjének bemutatójával. A hangoskönyvet világszerte már több százezerszer töltötték le.

Eddig ez akár egy újabb technológiai kuriózum is lehetne. Egy világsztár, egy klasszikus mű, egy lenyűgöző új technológia. Csakhogy az ember vasárnap lemegy vásárolni, végignézi az újságosstandot, kihúzza a Sunday Expresst, meglátja Michael Caine arcát és a címet – „Legend Caine at centre of AI row over voice cloning” –, és azt gondolja: talált egy érdekes történetet.

De rövid keresés után kiderül: manapság szinte a vízcsapból is a mesterségesen klónozott emberi hang folyik. Amerikában hangszínészek beszélnek eltűnő munkákról és visszaeső bevételekről. Nagy-Britanniában ismert színészek követelik a saját hanghoz való jog törvényi védelmét. A Save Our Voices Now kampány mögé előadók tucatjai sorakoztak fel, és szeptember 6-án a BBC is friss fejleményekkel jelentkezett a kampányról.

Az ember ilyenkor érzi úgy, hogy kifogta az aranyhalat. Csakhogy ennek az aranyhalnak két oldala van. Az egyiken Michael Caine és a hozzá hasonló világsztárok állnak: számukra az AI új bevételi forrást teremtett. A másikon a hangszínészek, narrátorok, reklámhangok és szinkronszínészek derékhada, akiknek nem a nevük ér milliókat: ők a munkájukból élnek. Ugyanaz a technológia, amely az egyiknek újabb milliókat hozhat, a másik alól éppen a megélhetést húzhatja ki.

Csodálatos üzlet – ha Michael Caine-nek hívják az embert

Michael Caine ebben az üzletben már nem elsősorban színészi tehetségét adja el. Nem kell új szerepet megtanulnia, heteket töltenie a stúdióban vagy Homérosz eposzát végigolvasnia. Amit piacra visz, az a Michael Caine-márka: az a név, arc, hang és hírnév, amelyet több mint hat évtized alatt épített fel.

A sztárnak többé nem feltétlenül kell jelen lennie ahhoz, hogy a sztár jelenléte eladható legyen. A felhalmozott hírnév egy darabja leválasztható az emberről, digitalizálható és munkára fogható. A digitális másolat így önállóan hasznosítható vagyontárggyá válhat.

Caine nincs egyedül. Matthew McConaughey saját AI-hangjával készíti hírlevele spanyol nyelvű változatát. Az ElevenLabs Iconic Voice Marketplace kínálatában élő hírességek – például Liza Minnelli és Art Garfunkel – mellett elhunyt világsztárok engedélyezett hangmásolatai is megjelentek. Judy Garland, James Dean, Burt Reynolds és Sir Laurence Olivier hangját az örökösök hozzájárulásával tették újra használhatóvá. A Los Angeles Times szerint a legkeresettebb ismert színészek akár milliós összegeket is kaphatnak hangjuk licenceléséért.

A hírnév tehát, amelyet valaki egy életen át épített, az ember életén túl is gazdaságilag hasznosítható tőkévé válhat. Michael Caine-nek már nem feltétlenül kell Michael Caine-t alakítania. Elég, hogy Michael Caine.

Meredek váltás – a szakma derékhada

Csakhogy a hangipar túlnyomó része nem Michael Caine-ekből áll. A vörös szőnyegtől távol narrátorok, reklámhangok, szinkronszínészek és kisebb szerepeket játszó előadók dolgoznak. A nevüket a közönség többnyire nem ismeri, pedig naponta hallja őket. YouTube-videókat, online tanfolyamokat, reklámokat, vállalati oktatóanyagokat és kisebb költségvetésű hangoskönyveket mondanak fel.

Nem azért alkalmazzák őket, mert a nevük önmagában eladható, hanem mert jól, gyorsan és professzionálisan végzik el azt a munkát, amely nélkül az audiovizuális tartalomipar tömegtermelése nem működne. Éppen ezért kiszolgáltatottabbak: az AI elsőként ezeket a kisebb, ismétlődő megbízásokat képes olcsóbban és gyorsabban kiváltani.

A világsztár hangja azért érték, mert pótolhatatlan. A derékhad hangja azért veszélyeztetett, mert pótolhatónak ítélik. A sztár számára a digitális másolat új munkatárs; a névtelen szakember számára versenytárs.

A Los Angeles Times riportjában szereplő Stacy Rivera egy nagy technológiai vállalat ötszámjegyű ajánlatát utasította vissza azért, hogy hangjával AI-modellt tanítson. Nick Meyernek 100 000 dollárt ajánlottak hasonló célra; ő is nemet mondott. A döntés mögötti dilemma kegyetlenül egyszerű: fogadja-e el valaki a pénzt azért, hogy segítsen létrehozni saját lehetséges digitális helyettesítőjét?

Jessica Hepburn története már nem jövő idő. A narrátori és egyéb hangmunkákból élő szabadúszó bevétele a Los Angeles Times szerint nagyjából a felére esett, miközben éppen azok a kisebb munkák kezdtek eltűnni, amelyek korábban a megélhetését biztosították.

Amikor a jó üzlet visszaüt – Alicia McCalla

Van azonban egy harmadik út is: nem nemet mondani a mesterséges intelligenciára, hanem megpróbálni együtt élni vele – és keresni rajta. Az 56 éves Alicia McCalla ezt választotta. Hat órányi hanganyagot adott az ElevenLabsnak, amelyből elkészült digitális hangmásolata. Amikor valaki használta a klónt, McCalla részesedést kapott.

Első látásra nehéz jobb üzletet elképzelni: az ember egyszer dolgozik, aztán a hangja dolgozik tovább. McCalla így fogalmazott: „I could go to sleep and make money.” – „Elmehettem aludni, és közben pénzt kerestem.”

Csakhogy később reklámokban és egy Michael Jacksonról szóló dokumentumfilmben is visszahallotta saját hangját anélkül, hogy előzetesen tudta volna, mire fogják használni. Ezzel a kérdés megváltozik. Már nem pusztán az a dilemma, elveszi-e az AI a munkát, hanem az is: ha egyszer odaadtam neki a hangomat, meddig marad az enyém?

Mire szól a beleegyezés? Egyetlen munkára vagy bármire? Meghatározott időre vagy korlátlanul? Reklámra, politikai tartalomra, olyan termék népszerűsítésére is, amelyet az eredeti ember soha nem vállalna? A technológia gyorsabban teremtette meg ezeket a kérdéseket, mint ahogyan a jog válaszolni tudott rájuk.

Az ElevenLabs ugyanakkor azt állítja, hogy az alkotók ellenőrizhetik hangjuk felhasználását, és vissza is vonhatják azt a piactérről. A vállalat szerint több mint 10 000 alkotó keres passzív jövedelmet hangmásolata licencelésével, és eddig összesen több tízmillió dollárt fizettek ki nekik. Ez fontos ellenpont: az AI-hang nem szükségképpen kizsákmányolás; megfelelő beleegyezéssel és ellenőrzéssel új bevételi forrás is lehet.

A jog lemaradt a technológia mögött

A brit kormány AI-ról és szerzői jogról szóló jelentése szerint a jelenlegi brit szabályozás nem ad általános, önálló tulajdonjogot az ember hangjára vagy képmására. Egy konkrét hangfelvétel szerzői vagy előadói jogi védelem alatt állhat, de maga a hang mint személyes jellegzetesség nem feltétlenül élvez ugyanilyen védelmet.

Ez a hangszínészek számára nem elméleti jogászkodás. Ha egy AI-rendszer úgy hoz létre új produkciót, hogy az eredeti felvételt nem egyszerűen lemásolja, hanem az előadó hangját imitálja, a hagyományos jogi eszközök alkalmazása bizonytalan lehet.

A dokumentum a hatalmi egyenlőtlenségre is figyelmeztet. Egy világsztárnak ügyvédei, ügynökei és valódi alkupozíciója van. A kevésbé ismert szabadúszó rendszerint sokkal nehezebben szabhatja meg, hogyan tárolják, használják vagy értékesítik később digitális másolatát. Különösen kényesek lehetnek az AI-korszak előtt kötött szerződések.

Így a derékhad választása könnyen erre szűkülhet: eladjam most a hangomat, amíg még fizetnek érte – vagy ne adjam el, és kockáztassam, hogy holnap nélkülem oldják meg ugyanazt a munkát? Ez már jóval kevésbé tűnik teljesen szabad választásnak.

„Mentsük meg a hangunkat” – a brit lázadás

Amikor az egyes hangszínész külön próbál alkudozni, könnyű magánügynek látni a problémát. Nagy-Britanniában azonban a félelem időközben szervezett tiltakozássá vált. A Save Our Voices Now kampány mögé mintegy nyolcvan ismert színész és előadó állt, köztük Hugh Bonneville, Nicola Coughlan, Matt Lucas, Luke Evans és Siobhán McSweeney.

A kampány lényege nem az AI betiltása. Azt követelik, hogy az ember saját hangjához való joga egyértelmű törvényi védelmet kapjon, és a mesterséges intelligencia az előadó eszköze legyen, ne ellenőrizetlen helyettesítője. A vita így már nem arról szól, használjuk-e az AI-t, hanem arról: ki engedélyezi, ki ellenőrzi, és ki kapja érte a pénzt.

A történetben különös fordulat, hogy a világhírű színészek most éppen hírnevüket használják fel azok védelmére, akiknek a nevét a közönség nem ismeri. Ennek szakmai oka is van: a következő Michael Caine is valahol lent kezdi – reklámokkal, mellékszerepekkel, kisebb narrátori munkákkal. Ha eltűnnek a létra alsó fokai, egyszer majd nehezebb lesz feljutni a tetejére is.

A brit kormány már vizsgálja, hogyan erősíthető a hang, a képmás és más személyes jegyek védelme a digitális másolatok korában. Más európai országokban, például Dániában is megindult a jogalkotási gondolkodás a deepfake-ek és engedély nélküli digitális másolatok ellen.

A technológia először megmutatta, mennyit érhet egy ember hangja. A piac azután megmutatta, hogy nem minden ember hangját árazza egyformán. Most a jognak kellene kimondania valamit, ami egészen a közelmúltig olyan magától értetődőnek tűnt, hogy törvénybe foglalni sem kellett: a hangom az enyém.

Vajon ki fizeti a számlát?

Térjünk vissza Michael Caine-hez. A 93 éves színésznek nem kellett tizenhárom órán át Homéroszt olvasnia ahhoz, hogy az Odüsszeia az ő összetéveszthetetlen hangján szólaljon meg. Elég volt az a hang, az a név, az a hírnév, amelyet több mint hat évtized alatt felépített.

Nehéz lenne ezért hibáztatni. Ha egy élet munkájából olyan érték született, amely akkor is jövedelmet termelhet, amikor tulajdonosa már nem áll kamera vagy mikrofon elé, miért ne élne vele? És ne hibáztassuk magát a mesterséges intelligenciát sem. A kérdés nem az, hogy megállítsuk-e. A kérdés az, hogyan osztozunk azon, amit létrehoz.

Mert miközben Michael Caine digitális hangja dolgozik, valahol egy kevésbé ismert narrátor telefonja nem csörren meg. Egy hangszínész mérlegeli, elfogadjon-e százezer dollárt azért, hogy segítsen létrehozni saját lehetséges utódját. Egy másik pedig egy reklámban hallja vissza a hangját, amelynek elkészítésénél ott sem volt.

Ugyanaz a technológia az egyik ember számára megsokszorozza egy élet munkájának értékét, a másik számára leértékeli azt a munkát, amelyből él.

Talán ezért is elgondolkodtatóbb a történet, mint első látásra gondoltam, amikor a vasárnapi bevásárlás közben kihúztam az újságosstand kínálatából a Michael Caine arcképével illusztrált cikket. Azt hittem, egy különös technológiai kuriózumot találtam. Ehelyett egy olyan történetbe nyúltam bele, amelyben egyszerre van jelen hírnév és névtelenség, hatalom és kiszolgáltatottság, óriási üzlet és elvesző megélhetés.

És amely végül egy nagyon régi kérdést tesz fel ebben az egészen új világban: ha a gép már helyettünk is képes dolgozni, kié legyen a haszon – és ki fizesse meg az árát?

Michael Caine digitális klónja közben tovább meséli Odüsszeusz történetét. A mi odüsszeiánk a mesterséges intelligenciával pedig éppen csak elkezdődött.

Felhasznált források

Sunday Express, 2026. szeptember 6. – „Legend Caine at centre of AI row over voice cloning”

BBC News, 2026. szeptember 6. – friss beszámoló a Save Our Voices Now kampányról és Peter Caulfield kezdeményezéséről.

Los Angeles Times, 2026. augusztus 27. – riport a hollywoodi hangszínészek AI-klónokkal kapcsolatos konfliktusáról; Stacy Rivera, Nick Meyer, Jessica Hepburn és Alicia McCalla történetei.

ElevenLabs – Michael Caine és az Odüsszeia; Iconic Voice Marketplace; engedélyezett hírességhangok és az alkotói licencelési modell.

UK Government – Report on Copyright and Artificial Intelligence (2026): a hang, képmás, digitális másolatok és a jelenlegi brit jogi védelem hiányosságai.

A Tünde T. Guildford: Amilyen híres vagy, annyit is érsz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A mesterséges intelligencia rohamos térnyerése alapjaiban változtatja meg a médiaipart. A film- és televíziógyártásban, a szinkronizálásban, a reklámiparban és a digitális tartalomgyártásban egyre több feladatot lehet automatizálni. Az AI képes képeket és videókat létrehozni, szöveget írni, fordítani, hangot generálni, sőt egy valódi ember beszédét is digitálisan lemásolni.

Éppen ez utóbbi miatt indított kampányt Peter Caulfield brit színész, a Save Our Voices Now kezdeményezés alapítója. A Doctor Who, az EastEnders és a Channel 4 Tip Toe című produkciójában is szereplő művész szerint a hangipar „létfontosságú fenyegetéssel” néz szembe. Petícióját már több mint négyezren írták alá, a kezdeményezéshez pedig olyan ismert színészek is csatlakoztak, mint Hugh Bonneville és Nicola Coughlan.

Másodpercek alatt lemásolható a hang

Caulfield akkor kezdett komolyabban foglalkozni a problémával, amikor azt tapasztalta, hogy a színészek és szinkronszínészek számára alig létezik megfelelő védelem az AI-hangklónozással szemben.

Kutatásai szerint bizonyos technológiáknak mindössze néhány másodpercnyi hangfelvételre van szükségük ahhoz, hogy egy ember hangjának digitális mását hozzák létre. Ez a médiaipar számára alapvető változás.

Korábban egy színész hangját csak akkor lehetett felhasználni, ha az előadó ténylegesen elvégezte a munkát, és hangját stúdióban rögzítették. A generatív mesterséges intelligencia viszont már képes új mondatokat létrehozni egy olyan hangon, amelynek eredeti tulajdonosa közben nincs is jelen. „A szakma tönkremenőben van, és a cégek egyre inkább a mesterséges intelligencia által generált hangokat választják” – mondta Caulfield. Szerinte ezért a kormánynak olyan szabályozást kellene bevezetnie, amely valódi visszatartó erőt jelent az engedély nélküli hangklónozással szemben.

Ki rendelkezik a saját hangunkkal?

A Save Our Voices Now azt szeretné elérni, hogy a brit állampolgárok törvényben rögzített jogot kapjanak saját hangjuk felett, és azt szellemi tulajdonként védhessék. A kampány további követelése, hogy a jog akkor is érvényesíthető legyen, ha az adott AI-platform vagy fejlesztőcég nem Nagy-Britanniában működik, de brit felhasználókat szolgál ki.

A kezdeményezők szerint ráadásul az AI-fejlesztőknek kellene bizonyítaniuk, hogy rendelkeznek az adott hang felhasználásához szükséges hozzájárulással. A vita azonban nem csupán a színészek megélhetéséről szól. A hangklónozás komoly biztonsági kockázatot is jelenthet.

Egy mesterségesen előállított hanggal csalók hozzátartozóknak, banki ügyintézőknek, üzleti partnereknek vagy akár újságíróknak is kiadhatják magukat. A technológia így az identitáslopás és a megtévesztés új eszközévé válhat.

Az AI még nem tud úgy „játszani”, mint egy ember

Kieran Vyas színészoktató és rendező maga is kipróbálta, mire képes a technológia. Azt vizsgálta, hogy egy AI-rendszer képes-e két színész párbeszédének játékát megfelelően utánozni. Az eredmény szerinte egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő.

A mesterséges hang ugyan képes volt reprodukálni a szöveget és a beszédet, de hiányoztak belőle azok a finom érzelmi árnyalatok, amelyek egy valódi színészi alakítást hitelessé tesznek. Nem volt meg benne ugyanaz a kapcsolat a szöveggel, a szereplőkkel és a jelenet érzelmi tartalmával.

Vyas szerint azonban nem szabad abba a hibába esni, hogy az iparág egyszerűen megpróbálja megállítani az AI terjedését. „A szellem kiszabadult a palackból, nem állíthatjuk meg” – fogalmazott. Szerinte a stúdiókban hamarosan egész csapatok dolgoznak majd azon, hogyan lehet hatékonyan alkalmazni az új technológiát. Az emberi alkotók szerepe nem feltétlenül megszűnik, hanem átalakul.

Nem az AI a kérdés, hanem a szabályok

A mesterséges intelligencia a médiaiparban számos területen hasznos lehet. Gyorsíthatja a fordítást és a szinkronizálást, segíthet az utómunkában, régi felvételek restaurálásában, valamint új vizuális és hanghatások létrehozásában. A probléma akkor kezdődik, amikor a technológia úgy használja fel az emberi teljesítményt, hogy abból maga az alkotó már nem részesül, vagy egyáltalán nem is tud róla.

Ez a kérdés nemcsak a hangokra vonatkozik. Hasonló vita zajlik az AI által felhasznált újságcikkek, fényképek, filmek, zenék és egyéb kreatív alkotások körül is.

A médiaipar egyik legfontosabb kérdése ezért az lesz, hogy ki birtokolja azokat az adatokat és alkotásokat, amelyekből a mesterséges intelligencia tanul. És legalább ilyen fontos: ki kap pénzt, ha az AI egy ember korábbi munkájára, hangjára vagy képmására építve készít új tartalmat?

A brit kormány szabályozna

A brit kormány már jelezte, hogy konzultációt indít az AI által létrehozott digitális másolatokkal kapcsolatos károk kezeléséről.

A kabinet szerint a digitális másolatok a kreatív iparágak számára is hasznos eszközök lehetnek, ugyanakkor az engedély nélküli felhasználás károkat okozhat. A cél ezért olyan szabályozás kialakítása, amely egyszerre védi az emberi alkotókat és nem fojtja meg a jogszerű innovációt. Ez az egyensúly lesz az elkövetkező évek egyik legnehezebb feladata.

A technológia ugyanis már nem visszafordítható. Az AI megjelenik mindenütt, ott van a filmekben, a televízióban, a rádióban vagy az online médiában Miközben egy algoritmus néhány másodperc alatt képes megtanulni egy ember hangját, továbbra is az emberi társadalom feladata eldönteni, hogy ki beszélhet a nevünkben, ki használhatja a képmásunkat, és ki kereshet pénzt a hangunkkal.

https://www.bbc.co.uk/news/articles/c4gdrv8eegvo

A Az AI felforgatja a médiaipart (is) bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az AfD 39 mandátummal messze a legerősebb frakció lett a 83 tagú magdeburgi parlamentben, de önállóan nem tud kormányt alakítani. A párt tartományi miniszterelnök-jelöltje, Ulrich Siegmund kizárta a kisebbségi kormányzás lehetőségét, a többi parlamenti párt pedig továbbra is elutasítja az együttműködést az AfD-vel. A német politikában ezt nevezik Brandmauernek, vagyis politikai tűzfalnak.

A választás után így különös helyzet alakult ki: az AfD minden eddiginél erősebb, de továbbra sincs olyan politikai partnere, amellyel kormányt alakíthatna.

BSW: a mérleg nyelve

Az AfD nélküli kormányalakítás matematikailag lehetséges, politikailag azonban rendkívül nehéz. Ebben kulcsszerepe lehet a Sahra Wagenknecht Szövetségnek (BSW), amely 5,3 százalékkal éppen bejutott a tartományi parlamentbe.

A BSW támogatása vagy részvétele nélkül a CDU, az SPD, a Zöldek és a Baloldal mozgástere korlátozott. A CDU számára ugyanakkor komoly politikai kompromisszumot jelentene egy Wagenknecht-párttal kialakított együttműködés.

Ha a pártok nem találnak működőképes konstrukciót, elhúzódó koalíciós tárgyalások, kisebbségi megoldás vagy akár új választás is következhet.

A politikai patthelyzet önmagában is komoly következményekkel járhat: az AfD a legerősebb frakcióként ugyan nem kormányozhat, de a tartományi politika megkerülhetetlen szereplőjévé válik.

Történelmi mélyponton a CDU

A választás másik nagy vesztese a CDU. Friedrich Merz kancellár pártja mindössze 17,2 százalékot kapott, miközben 2021-ben még 37,1 százalékkal végzett az első helyen.

A kereszténydemokraták számára ez nem egyszerű tartományi kudarc. A keletnémet tartományokban egyre nyilvánvalóbb, hogy az AfD elszívja a CDU korábbi szavazóinak jelentős részét.

A vereség ezért Berlinben is komoly vitát indíthat el. Meddig tartható fenn az AfD-vel szembeni teljes politikai elzárkózás, ha a párt egyes keleti tartományokban már a választók csaknem felének támogatását élvezi?

Merz számára különösen kellemetlen, hogy a választás eredménye nem magyarázható alacsony részvétellel. Éppen ellenkezőleg: 77,8 százalékos részvételt regisztráltak, ami rekord Szász-Anhaltban.

Az AfD már nem protestpárt

A 43,8 százalékos eredmény az AfD számára politikai fordulópont. A pártot immár nehéz pusztán protestpártként vagy átmeneti tiltakozó mozgalomként kezelni.

A választók csaknem fele egy olyan pártra szavazott, amelynek kormányzati részvételét a többi politikai erő továbbra is kizárja.

Az AfD várhatóan ezt a helyzetet is saját politikai üzenetének megerősítésére használja majd: azt állíthatja, hogy miközben választási támogatottsága történelmi magasságba emelkedett, a hagyományos pártok továbbra sem hajlandók tudomást venni a választók akaratáról.

A migráció, a gazdasági nehézségek, a megélhetési költségek és a berlini politikai elit bírálata így még hangsúlyosabb szerepet kaphat a következő időszakban.

Berlin sem lehet nyugodt

A szász-anhalti választás jelentősége messze túlmutat a tartomány határain. Az AfD eredménye újabb bizonyíték arra, hogy Németország politikai térképe – különösen keleten – alapvetően átalakult. A CDU-nak pedig választ kell adnia arra, miként állíthatja meg a párt további erősödését anélkül, hogy feladná az AfD-vel szembeni politikai tűzfalat.

A berlini kormánykoalíció számára sem jó hír a választási eredmény. A koalíciós pártoknak most nemcsak saját népszerűségük visszaszerzésével kell megküzdeniük, hanem azzal is, hogy az AfD egyre több olyan választót szólít meg, akik korábban a politikai közép pártjaira voksoltak.

Szász-Anhaltban tehát nem egyszerűen egy tartományi választás eredménye született meg. Az erőviszonyok változtak meg. Magdeburgban egyelőre senki sem tudja, hogyan lesz ebből működőképes kormány. A következő hetekben kiderülhet, hogy a német politikai Brandmauer elég erős-e ahhoz, hogy feltartóztassa az AfD-t – vagy éppen a fal mögött felgyülemlett politikai feszültség lesz egyre nehezebben kezelhető.

A Politikai földrengés Németországban: az AfD tartományi győzelme után jöhet a válság bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.