Ámulatba ejtő alakzatok rajzolódnak ki a 17 vakmerő akrobata előadásából. Borostás férfiak igazi francia könnyedséggel emelgetnek piros pörgős szoknyás lányokat, miközben a tangóharmonikából felcsendülő dallamok egy francia kisváros főterére repítik a nézőket. Az artisták a francia–belga határ közeli Lomme helységből származnak, és az előadást az ottani utcák, az utcai mozgások megfigyelései ihlették.

Az akrobaták beleolvadtak a tömegbe, felvették a ritmusát és lüktetését, összekeveredtek a mellettük elhaladókkal, majd az átélt élményeket cirkuszi mutatványokba sűrítették.

A Compagnie XY Le Grand C” előadásának artistái között franciák mellett spanyol, német és izlandi művészek is vannak. Európa neves cirkusziskoláiban tanultak, a többi között a  francia Centre National des Arts du Cirque-ban, a Ecole Nationale de Cirque de Châtellerault-ban és a brüsszeli Nemzeti Cirkusziskolában.

Az elképesztő magasságokba tornyosuló, egymás vállára építkező emberhegyek, a torony tetejéről duplaszaltóval földet érő akrobaták a kápráztató látvány mellett a hangyák mikro-társadalmát is megjelenítik. Átlagos emberek válnak igazi óriásokká egy-egy pillanatra, míg meg nem inog az embertorony.Le Grand C című előadás szereplői elsősorban a gravitáció legyőzésével operálnak. Kellékeik csupán egy fatuskó és egy billenő hinta, mindkettőt arra használják, hogy minél messzebbre jussanak a földtől. Ezenkívül csakis egymás végtagjaira számíthatnak: „Lábikrák, vállak, csípők, fejek és kezek. Számukra a másik minden egyes testrésze a mászás egy lehetséges pontját jelenti. Az előadás nézői rádöbbennek, hogy állni nem feltétlenül azt jelenti, hogy az ember a lábán áll. Csapatmunkával minden lehetséges” – írja róluk Melanie Deziel, a Post and Courier kritikusa.

Compagnie XY: Le grand C (60’),  2014. január 3-án és 4-én este 8 órától a Trafó Kortárs Művészetek Házában, Budapest, IX., Liliom utca 41.Szintén a Post and Courier kritikusa írja az előadásról: „A nézők feszültsége annál érzékelhetőbbé vált, minél feljebb kapaszkodtak az artisták egymás vállán. A közönség egyre hevesebben vette a levegőt és érezhetően tapsolni szeretett volna elragadtatásában, de olyan kényesnek tűnt a fokozatosan felépülő torony egyensúlya, hogy nem merte megzavarni a tornászokat. Az artisták arcán azonban nyoma sem volt félelemnek, feszült koncentrációnak, sokknak vagy elégedettségnek, csak szemöldökük felhúzása árulkodott olykor egy percnyi izgalomról.”