Fáradhatatlanul játszotta Beethoven összes cselló-zongora szonátáját Várdai Istvánnal, az ifjú, és már világhírű csellistával. Öt darab egyetlen estén.
Kristálypatak tisztasággal szólt a zongora. Ők ketten, a két hangszer harmóniájával és a két művészember szeretetteljes összjátékával egészen megváltoztatták a kamarazenéről alkotott sablonos képet. Azt gyakori vélekedést, hogy az csak a leginkább vájtfülüeknek való műfaj, amit leginkább eltartott kisujjal illik hallgatni.
Azon az estén, varázsszőnyegen suhant a hallgató a természet és a lélek tájain. Olyan volt, hogy leginkább azt lehetett kívánni: folytassátok, abba ne hagyjátok, ti ketten, ott a dobogón.
„Ötévesen kezdtem zongorázni. A muzsikálás természetes volt számomra, hiszen annak ellenére, hogy nem lettek művészek, a szüleim is tanultak a Zeneakadémián, s otthon két zongoránk volt. Játszani, zenélni kezdtem, egy évet magánúton tanultam, hétesztendősen pedig felvettek a különleges tehetségek osztályába. A háború befejezése után folytattam zeneakadémiai tanulmányaimat. Szerencsére, nem voltam csodagyerek, így szépen aprólékosan lépegettem egyre feljebb a szamárlétrán” – írta önmagáról Frankl Péter, aki Londonban él, és a világ számos nagyvárosában, számos nagy zenekarával és karmesterével lépett fel.
Itt a Zeneakadémia nagytermében egy nagyon kedves, nagyon szerény úr ült a zongorához. Ahogy játszott, erős volt, drámai, férfias és mókázó is. Aki így alkotja meg ott, szemünk láttára, fülünk hallatára, a zenét, annak nincs kora, csak a mű van. Miközben csodás hangok szóltak, érezhető volt, hogyan vigyáz ifjú partnerére is. Papíron ötven év a korkülönbség közöttük, a valóságban nem is tudható, melyikük a fiatalabb.
